Nehéz feladat vár arra, aki számokba akarja foglalni az október 24. és 26. között a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Média Tanszékének szervezésében megrendezett konferenciát. A Rethinking Intermediality in the Digital Age hívószóval meghirdetett tudományos konferencia óriási lélegzetvételű és legalább ugyanakkora sikerrel végigvitt esemény, öt kontinens kutatóit kérte fel arra, hogy újragondolják az intermedialitás jelenségét és megjelenéseit a digitális korban.
.jpg)
A három nap alatt több mint 25 ország résztvevői tartottak több mint 130, kisebb-nagyobb előadást, a médiaköziség felől közelítve, filmes, színházi, irodalmi, zenei témákban, de a social media, a performativitás, a divat is helyett kapott a tudományos értekezések színes palettáján (a részletes program és a rövid kivonatok itt olvashatók). Angol nyelven, négy-öt párhuzamos helyszínen zajló prezentációk közül szemelgethetettek azok, akik a Sapientia új, Tordai úti épületébe látogattak.
A konferencia szervezőjétől, Pethő Ágnestől tudtam meg, hogy a Sapientia egyetem ezúttal egy nagy nemzetközi tudományos társaság, a svédországi székhelyű International Society for Intermedial Studies / ISIS (Intermediális Tanulmányok Nemzetközi Társasága) kétévente megrendezett vándorkonferenciájának adott otthont, és ez volt az első alkalom, amikor a konferenciát nem valamelyik skandináv országban rendezték meg. A szervezők, a fokozott nemzetközi érdeklődésre tekintettel, úgy döntöttek, hogy kitolják, azaz feloldják a határokat. Kolozsvár mint Európa kulturális fővárosa címre pályázó város pedig remek házigazdának bizonyult.
Az intermedialitás definiálására a konferencián is több kísérlet született, a felszólalók nagy része azonban inkább azt hangoztatta, hogy nincs szükség merev, behatároló meghatározásokra. A vizsgálat tárgya tehát az, hogy az egyes médiumok milyen kapcsolódási pontokon érintkez(het)nek, milyen közvetítői-kifejezői lehetőségeket kínálnak fel és milyen hatással vannak egymásra. A digitális kor, az internet-éra új mediális platformokat hoz magával, amelyeknek tükrében eddigi tudásunk, alkotói és felhasználói szokásaink is megváltoznak, átértékelődnek. Mennyivel intimebb például az okostelefon kijelzőjén nézni egy vallomásokból álló filmet, mint a szélesvásznon? Milyen jelentéstöbbletet hoz egy olyan regény, amelynek nyomtatott verziójához a fiktív szereplők blogjait is párhuzamosan olvashatjuk? Hogyan válik korszerűvé Szophoklész Antigonéja, amikor a résztvevők Stockholm külvárosában, különböző helyszíneket járnak be, fülhallgatóban kapják „kézhez” a színpadi szöveget és sms-ben válaszolhatnak olyan kérdésekre, hogy mit jelent a testvériség? A legkülönfélébb interdiszciplináris alkotások bemutatásával és elemzésével, a műfajköziség médiumai adottságainak feltárásával körvonalazódott az, hogy mit értünk-értenek ma intermedialitáson.
Az általam végighallgatott közel 30 kiselőadás közül azok tűntek a legsikeresebbnek, amelyek nem általánosságban beszéltek az intermedialitás jelenségéről, hanem konkrét esettanulmányokat hoztak. Különösen az a felismerés volt felemelő, hogy a „magas” és „populáris” kultúra között felállított hierarchia megszűnik létezni. Az egyik beszélő például ugyanolyan lelkesedéssel elemezte Tolsztoj Anna Karenináját, mint annak nemrégiben készült hollywoodi filmadaptációját. Fontosnak tartom azt is, hogy a kutatók úgy tekintenek a social media felületeire, mint kulturális befolyással bíró faktorokra: ma már felelőtlenség azt gondolni, hogy az online jelenlét megkerülhető, és semmilyen hatással nincs a „hagyományos”, offline történésekre.
Mindhárom nap az ebédszünet után került sor a vitaindító meghívottak (keynote speakers) egyórás előadására. Olyan kutatókról van szó, akik tudományos munkájukkal jelentős mértékben hozzájárultak az intermedialitásról szóló diskurzus alakításához. Amerikából Marie-Laure Ryan és Henry Jenkins érkezett, Németországból meg Joachim Paech, akinek szállóigévé híresült mondata, az „Intermedialität ist in” a konferencia felhívásában is szerepelt. Ryan a traszmedialitás kérdését feszegette, hangoztatva, hogy a végső termék létrehozásához minden különböző médiumnak sajátosan kell hozzájárulnia az összhatás elérése érdekében. A befogadót pedig akkor lehet lekötni, ha a felszínes interaktivitáson túlmenően cselekvővé tesszük, azaz megadjuk neki a lehetőséget, hogy alakítsa a történetet. A fikció és valóság határainak tudatos elmosódását illusztráló példaként mutatta be az Alpha 0.7, a Protecta Society és Mapping Ararat projekteket.
Jenkins az Oz-filmek történeti fejlődésének bemutatásával beszélt a világalkotás lehetőségeiről. Kiindulópontként Sam Raimi 2013-as filmjét vette, amelyben szövegszintű, képi és kulturális (azaz a könyvekre és a ’39-es filmre is utaló) intertextualitás is létezik. Emellett a Baum-életművön belüli utaláshálózatra is kitért: mint elmondta, az Oz szerzője 14 könyvet írt, amelyek Oz világában játszódnak, és egy olyan fiktív térképet is megrajzolt, amelybe bevonta más, Oztól független műveinek szereplőit is. A kultuszteremtéshez azonban hozzájárultak azok a korabeli és őt követő illusztrátorok is, akik megrajzolták Baum szereplőit, illetve azok az írók, akik továbbgondolták, újraértelmezték a varázsló történetét.
Joachim Paech előadását azért is követtük feszült figyelemmel, mert a német kutató, az intermedialitás elméletét megalapozó nagyhatású tanulmányok szerzője a két amerikai kutatóval ellentétben nem esetelemzéssel, hanem igen tömény elméleti előadással állt elő, ráadásul alig hallhatóan beszélt. Paech az anyagiságában egyedi kép („picture”) és az arról leválasztható, más médiumokban megismételhető képmás („image”), illetve a mátrix-jellegű „köztes kép” (Zwischen-Bild) kapcsolatának történetiségét vázolta föl a hagyományos reprezentációs technikáktól a digitális korig.. A szombati kerekasztal-beszélgetés alatt Paech volt az, aki kissé provokálóan feltette a kérdés: is intermediality in?, azaz napirenden van-e még az intermedialitás, majd saját kérdését megválaszolva azt mondta, hogy talán ideje lenne valami újabb, relevánsabb terminust keresni az új médiajelenségek vizsgálatára. Ez természetesen egy produktív vitához vezetett, amelyben a keynote beszélőkön kívül Lars Elleström (Svédország), Chiel Kattenbelt (Hollandia) és a szervező Pethő Ágnes is részt vett, Anne Gjelsvik (Norvégia) moderálásában.
Az előadásokat mindenféle okostelefonnal és iPadekkel fotózó nemzetközi vendégek villogó képernyői világították meg. Pedig ragyogtak ők maguktól is. A kolozsvári konferencia ugyanis érdekeltségében széleskörű, gondolkodásában nyitott és korszerű prezentációkat hozott a résztvevők és külsős érdeklődők számára. Egyetlen hiányérzetem csupán abból származott, hogy ezek a naprakész, egyszerre trendi és tudományos bemutatók javarészt PowerPoint-os diavetítéssel társultak, vizuálisan sok kívánnivalót hagyva maguk után. Mintha az előadók nem fordítottak volna elég figyelmet erre. Pedig a Prezi találóan digitális-intermediális felület lett volna.
