„Cogito ergo sum” – talán Descartes e híres mondásának újraértelmezésére utal M. Tóth Géza legújabb animációs filmjének címe. Akárhogy is, a Maestro érzelmi mélységeinek dacára slusszpoénra kihegyezett dramaturgiája után az Ergo két csuklyás manója filozofikus magasságokban lebeg, s történetük mindenképp elgondolkodtató.

Sárgásbarna ködderengésben oszlopok zuhannak alá és tűnnek el néhány pillanattal később apró magvakká robbanva. Minden egyes felbukkanó (illetve lebukó) oszlop egy sivár, végtelen pusztaságból indul ki és jellegzetes csengő-bongó hangot ad, eltűnésük pedig milliónyi kiömlő és lepergő búzaszem zajához hasonlatos. A jelenség okát késleltetve, mintegy fél perc után ismerhetjük meg egy furcsa manócska személyében: a háromdimenzióssá varázsolt piktogramra emlékeztető vajszínű, ujjak nélküli, gombszemű, kapucnis lény léptei generálják az oszlopképződést, egy a lenti világgal párhuzamos, láthatatlan felszínhez érve. A kis manó hiába ugrabugrál veszettül, mint egy bakkecske, nem tud megszabadulni oszlopai kötöttségétől, hiszen ahogy eléri a bűvös határt, a folyamat kezdődik elölről.

Ám hirtelen egy gömböt talál a semmi közepén. Addig-addig játszik vele, görgeti, míg egy hozzá hasonló, szürkeruhás manóhoz nem sodródik, aki kezei érintésével elmélyülten oszloperdőt épít maga köré. A fémes hangon gördülő golyó a számtalan vékony oszlop tetejéhez érve különböző akkordokat szólaltat meg, bűvöletbe ejtve a másikra egyébként rá se hederítő szürke manót. Felhagy a kitartó építkezéssel és a gömb által indukált földöntúli muzsika dallamára gyilkos táncba kezd, mellyel a szó szoros értelmében maga alatt vágja az oszloperdőt: minden mozdulatával keskenyebbé válik törékeny birodalma, végül a gömbbel együtt ő is elenyészik. Az első manócska döbbenten nézi végig a jelenetet, majd – lemondva addigi szabadságáról – társa nyomdokaiba lép és alkotni kezd.

Az Ergoban benne van az animációs rövidfilmeknél oly gyakran alkalmazott önmagába visszatérő struktúra, hiszen törvényszerűen elérkezik majd egy harmadik manó, hogy a másik átadhassa neki az alkotás, a tánc tudását. Inkább az illanó haláltánc gyönyöre, a művészet röpke pillanatai, mint a céltalan kóválygás időtlensége és unalma.

A történethez hasonlóan a figurák is kortalanok, és nemhez sem köthetők egyértelműen, a fehér manó mégis egy labdázó, kótyagos kamasz fiúra emlékeztet, míg a szürke szenvedélyes, kecses tánca nőiességre vall, a biztonságot sugalló otthon építésével pedig az anyai princípiumot testesíti meg. Az arcvonások nélküli figurák érzelmeinek ábrázolásánál M. Tóth lemondott a mimikáról, helyette a gesztusnyelv, a mozdulatok kifinomult művészetével és az apró fekete szembogarak játékával ajándékoz meg. A néhány tényleges és leginkább a Jancsó-féle belső vágásból építkező film „tekintete” végig a kietlen ködtengert pásztázza és a legkülönfélébb plánokat, perspektivikus helyzeteket hozza játékba, kihasználva a 3D-stúdió adta előnyöket a térélmény filmszerűen plasztikus visszaadásában. A láthatatlan látóhatár pedig lehetővé teszi a Maestroban is innovatívan alkalmazott alulnézeti szemszög tökélyre fejlesztését.

A film legnagyobb érdeme azonban kép és hang szimbiotikus egymásra hatása, a vizuális történések nyomán létrejövő akusztikus oszloperdő. A táncolás aktusában a lábak döngette ritmus és a gömb csilingelő gurulásával megszülető hangzásvilág bartóki bonyolultságú muzsikát eredményez, amely a Maestro fülbemászó zenéjét is komponáló Pacsay Attila munkáját dicséri.

2007. december 1-én volt szerencsém először látni a filmet az új berlini Collegium Hungaricum avatóján, ahol a rendező is megjelent. El szeretné kerülni – mondta –, hogy gagfilmesként skatulyázza be a szakma. Bár hozzátette: a Maestrot a humoros elemek és befejezés dacára inkább szomorkás filmnek tekinti, mint a látszólag elvont és nehezebben emészthető Ergot. Hamarosan kiderül, a berlinieknek hogyan fog ízleni, és a tavalyi Oscar-jelölés után sikerül-e M.Tóth Gézának a Berlinárén elvinnie a pálmát. Vagyis a medvét.