Milyen a jó kritika? mitől jó egy kritika? ki a jó filmkritikus? melyek a filmkritika mai betegségei? A fesztiválokon, kerekasztal-beszélgetéseken, blogokban újra és újra feléledő vitatémát érintő sorozatunkat David Bordwell esszéjének1 második részével folytatjuk.
3. A Jó, a Rossz és az Ízlés
Nézzük meg egy kicsit közelebbről az értékelést. Ha azt mondom, hogy A rochefort-i kisasszonyok jó film, lehet, hogy ezzel csak azt mondtam, hogy nekem tetszett. De nem feltétlenül. Tetszhetnek nekem olyan filmek is, amelyekről nem gondolom, hogy ugyanakkor jó filmek is. Én nagyon sok középszerű hongkongi filmet kedvelek: látom a hazai történelemi és filmtörténeti referenciáikat, bírom egyes színészeiket, örömmel tölt el, ha ismerős helyszíneket fedezek fel. De nem érvelnék úgy, hogy mivel tetszenek, ezek jó filmek. Mindannyiunknak megvannak a „bűnös évezeteink” – ez a címke éppen azokra a filmekre találó, amelyek úgy szórakoztatóak, hogy közben semmiféle kritérium alapján nem nevezhetőek jó filmnek.
Persze nem kell katasztrófálisan rossznak sem lenniük. Én például kimondhatatlanul kedvelem A rochefort-i kisasszonyokat. Ez a kedvenc Demy-filmem, illetve az a film, amit bárhol, bármikor szívesen megnézek. Mindig felvidít. Egy lakatlan szigetre is magammal vinném. De tisztában vagyok a hibáival: nagyon egyszerű, sematikus, kiszámítható, és talán túlságosan is igyekszik egyszerre naivnak és okosnak tűnni. Művészi szempontból egyáltalán nem olyan tökéletesen, mint a Playtime, vagy olyan merész, mint Az aranypolgár… világos, persze. Ez a film mégis valahogyan képes megszólítani engem.
A lényeg az, hogy az értékeléshez az ítélet és az ízlés egyaránt hozzátartozik. Az ízlés elég bonyolult. Tudjuk, nem lehet rendszerbe foglalni, egy személy ízlése bármiféle logikát vagy szabályosságot nélkülözhet. Saját kedvenc filmjeim között olyanok vannak, mint a Vadászat a Vörös Októberre, Hová lettél, drága völgyünk?, Válassz engem, Vissza a jövőbe, Song of the South, Passing Fancy, Advise and Consent, Zorns Lemma és Sanshiro Sugata. June Allysont, Sandra Bullockot, Henry Fondat és Chishu Ryut szinte bármiben szívesen megnézem. Nehezen tudnék ebben bármiféle logikát kimutatni.
Az ízlés egyedi és jellegzetes; szerves része annak, amitől te te vagy, miközben gyakran osztozunk másokkal bizonyos kedvenceken. Mi, tanárok gyakran mondjuk, hogy diákjaink ízlését próbáljuk fejleszteni. Ez igaz, de be kell ismernünk, hogy valójában szélesíteni próbájuk az ízlésüket, nem feltétlenül lecserélni valami jobbra. Másutt ezen az oldalon arról írok, hogy a kamaszkorban kialakult ízlést, szerencsére, szinte lehetetlen később kitörölni. De nem kellene túlságosan lekötni az ízlésünket. Minél különfélébbek azok a dolgok, amelyek tetszenek, annál jobb lesz az élet.
Ízlés és ítélet között a különbség az, hogy hajlandó vagy elismerni, hogy egyes filmek jók, akkor is, ha nem feltétlenül kedveled őket. Az Egy nemzet születését, Az aranypolgárt vagy a Personát kiváló filmeknek tartod, anélkül, hogy neked személyesen tetszenének.
Miért? A legtöbben elfogadják a kiválóság olyan általános ismérveit, mint az eredetiség, a tematikus jelentőség, az árnyaltság, a technikai kidolgozottság, vagy a formai komplexitás, illetve az érzelmi hatás intenzitása. Vannak még erkölcsi és társadalmi szempontok is, melyek nevében például kifogásolhatjuk a sztereotípiákkal teli filmeket. Ezek, és a többi hasonló ismérv segít azon filmek kiválasztásában, melyek méltóak az elismerésre. Ha ezek a standardok nem is teljesen „objektívek”, de mindenképpen interszubjektívek – sok, változatos ízlésű ember elfogadja őket.
A kritikusoknak nem csak ízlésük van, ítéletet is alkotnak. Az ítélet szó jól megragadja ennek a fajta értékelésnek a személytelenségét. Egy bíró ítéletétől azt várjuk, hogy olyan elveknek engedelmeskedjen, melyek túlmutatnak saját elvein vagy preferenciáin. Egy gimnasztikai versenyen a bírák szaktudásuk alapján és a különböző technikai kritériumok figyelembevételével pontoznak, mi pedig elvárjuk tőlük, hogy ha kell, részletesen alátámasszák az ítéleteiket.
Még egy kanyar, és készen vagyunk a megkülönböztetésekkel. Magasabb szinten az ízlés arra késztethet, hogy bizonyos kritériumokat sokkal nagyobb súllyal vegyünk figyelembe, mint másokat. Ha például valaki a filozófiai problémákat boncolgató filmeket értékeli, valószínűleg előnyben fogja részesíteni a tematikus jelentőség kritériumát. Szeretni fogja tehát Bergmant és nagy rendezőnek fogja tartani. Más szóval az általunk kiválónak tartott filmek vonatkozásában is tovább érvényesíthetjük az ízlésünket. Feltehetően mi, tanárok is valami hasonlót próbálunk elérni: arra tanítani, ahogy Pláton is szorgalmazta, hogy a jót szeressük.
Természetesen vitatkozhatunk a releváns kritériumról, különösen arról, hogy milyen kritérium alkalmazandó egy különleges film esetében. Amondó lennék, hogy a téma mélysége nem a legkézenfekvőbb kritérium például a Cloverfield bírálatához; inkább az eredetiséget, technikai kivitelezést és az érzelmi hatás intenzitásának kritériumait kellene vele kapcsolatban alkalmazni. A legjobb hongkongi filmek többsége nem fektet túl nagy hangsúlyt a téma finomságára vagy a szereplők pszichológiájára, de nagyon jól teljesítenek a technikai eredetiség és az érzelmi reakció intenzitása tekintetében. Lehet, hogy nem annak tűnik, de most lényegében nem az ízlésről, hanem arról vitatkozunk, hogy mely kritériumok a legmegfelelőbbek egy adott filmnél. Ahhoz, hogy bárhová is kilyukadjunk, a beszélgetésünknek interszubjektív standardokra és a filmben lejátszódó, felismerhető dolgokra egyaránt utalnia kell − és nem arra, hogy téged valami felvillanyozott benne, engem meg nem.
4. A DVD-sorozat neve nem véletlenül Criterion
És most vissza a filmrecenzióhoz. Ítélet természetesen megjelenik a recenzióban is, mivel a kritikus különféle kritériumokat hívhat segítségül a film értékelésekor. Ezeket a kritériumokat gyakran a „jó film” ismérveiként fogadjuk el. Például:
- A cselekménynek nincs értelme. Kritérium: A narratív koherencia nagyban hozzájárul ahhoz, hogy egy film (vagy legalábbis egy ilyesfajta film) jó legyen.
- A színészi játék eltúlzott. Kritérium: A mértéktartó alakítás nagyban hozzájárul ahhoz, hogy egy film (vagy legalábbis egy ilyesfajta film) jó legyen.
- Az akciójelenetek olyan gyorsra vannak vágva, hogy képtelenség megmondani, mi történik. Kritérium: Az események érthető bemutatása nagyban hozzájárul ahhoz, hogy egy film (vagy legalábbis egy ilyesfajta film) jó legyen.
A legtöbb kritikus mindezen túl nem tud ellenállni annak, hogy ítélete mellett az ízlését is felfedje. Ez a kritika egyik visszatérő konvenciója, legalábbis a magasabb körökben. Az olvasók szívesen visszatérnek a határozott ízlésű kritikusokhoz. Más olvasók saját ízlésük megerősítését keresik. Ha valaki azt gondolja, hogy Hollywood tucatárut termel, Joe Queenan ezt élvezetes módon, gonzó-ízekkel fogja tálalni. Más olvasók fejleszteni szeretnék az ízlésüket, ezért olyan erős személyiségeket keresnek, akik világos értékrendjükkel képesek vezetni, irányítani őket. Megint mások tesztelni szeretnék ízlésüket, ezért olyan kritikusokat olvasnak, akiknek az ízlése merészen eltér a sajátjuktól. Úgy hallottam, hogy Armond White-ot sokan éppen ezért olvassák. Az ízlések különféle „ízek” formájában jelentkezhetnek.
A sztár-kritikusok − akik a legnagyobb figyelmet és ellentétes reakciókat váltanak ki − általában olyan élénk stílusú szerzők, akik ízlésüket egyáltalán nem rejtik véka alá. Andrew Sarris és Pauline Kael részben azért lettek híresek, mert valósággal fitogtatták az ízlésüket, miközben nyíltan pártfogolták az általuk kedvelt filmeket. (Ezzel egyidőben persze e filmeket, széles körben elfogadott kritériumok alapján, jó filmeknek is tartották.) Mindez nem csak a dícsérettel van így. A kritikusok legalább ilyen gyakran indítanak teljeskörű támadást filmek, rendezők vagy más kritikusok ellen, és néhányan közülük következetesen excentrikusak maradnak. Jay Sherman (lásd fent) például a filmeket betegségek analógiájára rangsorolja. Vitriolos támadásokkal kétségtelenül biztosítható a népszerűség, de mindez mintha Valéry azon aforizmáját is igazolná, mely szerint „Az ízlés ezernyi ízléstelenségből áll össze.”
A sztár-kritikusok egy ponton túl ráadásul felhagyhatnak értékelésük alátámasztásával, és egyszerűen csak közlik a preferenciáikat. Bíznak elért eredményeikben, márkanevükben, és lendületes retorikájuk további híveket szerez számukra az olvasók köréből. Nekem úgy tűnik, hogy az ízlésük egyediségét évtizedeken át hangsúlyozó kritikusok közül a legbefolyásosabbak is lényegében két fő üzenetet ismételgetnek: Meglátod vagy nem látod meg és Különbözz, ha mersz. Több érv kellene, és kevesebb spekuláció. Legalábbis az én ízlésem szerint.
5. Középre szorulva
Sokkal többet lehetne még mondani az általam lebegtetett megkülönböztetésekről, melyek ilyen formában elég nyersek és további finomítást igényelnének. De tökéletesen megfelelnek annak a jelenlegi célnak, hogy rámutassak: minden, amit elmondtam, a webes kritikára is alkalmazható.
Nagyon valószínűnek tűnik például, hogy a kritika kiégésének az az egyik oka, hogy ismertetők uralják a netet. Ezek tipikusan értékelő, az ízlést és az ítéletet vegyítő szövegek. Sokak számára nehezen elviselhető az, ha ennyi mindennel bombázzák egyszerre. El tudom képzelni, hogy valaki szimplán az egyszerre szót kérő on-linerek hangzavara miatt hagy fel a netes kritikák olvasásával. Mindenkit érdekel a másik véleménye, de nem érdekelhet bennünket mindenkinek a véleménye.
Ráadásul a több ezer ismertető között a különbség nem feltétlenül a bölcsesség, a mélység vagy a szakértelem, hanem inkább a stílus tekintetében fog jelentkezni. Azt hiszem, az öntudatos kritikusi stílus kialakulását tulajdonképpen a napilap évekkel ezelőtti rabszolgamunkája ösztönözte. Egy szörnyű új filmmel szembesülve csak úgy tehették érdekessé a feladatukat, ha a kegyetlen bírálat újabb és újabb módszereit kísérletezték ki. Azok a magazinok, amelyek okosnak akartak látszani, ezen felül arra bátorították szerzőiket, hogy a véleményt a gondolatok fölé helyezzék. A kritikai beszéd netes bőségében „Remek!”-nek vagy „Szemét!”-nek kikiáltani valamit valóban ügyes módja a figyelem felkeltésének, de ez az újdonság idővel le fog kopni.
Szerencsére a cyber-kritikában más formátumok is rendelkezésre állnak. Első pillantásra úgy tűnik, hogy a web a snack-méretet támogatja, vagyis a 150 szavas sziporkákat, melyekben minden az ízlésről és a véleményről szól. De valójában a net legalább ilyen elfogadó a hosszabb darabokkal is. Mivel a neten elvileg nincsenek terjedelmi korlátozások, ott valóban hosszasan és részletesen lehet érvelni. (Túl sokáig tart az egeret tekerve olvasni? Nyomtasd ki – ahogy talán majd ezt is ki kellene.) A rendelkezésre álló korlátlan terjedelemnek köszönhetően a webes kritika bíztató fejlesztései közül az egyik éppen a már említett közepes hosszúságú formátum, vagyis a kritikai esszé előretörése.
Történelmileg ez a formátum mindig is közelebb állt az ismertetőhöz, mint a tudományos szöveghez. Nagyrészt értékelésen alapul. Ez érvényes a fent említett Kael- és Lopate esszékre is, melyek a hollywoodi filmkészítésben bekövetkező katasztrofális változásokra figyelmeztetnek. De a tónus pozitív is lehet, ahogy az leggyakrabban a méltató esszében látható, amely egy film vagy egy filmkészítő érdemeit dícséri. Különbségeik ellenére e műfaj mérföldköveinek tekintem például Dwight Macdonald írását a 8 ½-ről, vagy Susan Sontag 1968-as esszéjét Godard-ról2.
A kritikai esszé szerintem valóságos kirakata a kritikus képességeinek. Úgy tartjuk, hogy a jó kritikusnak jó írónak is kell lennie, azt értve alatta, hogy stílusának úgy kell megnyerőnek lennie, hogy közben nem feltétlenül kell minden bekezdés végén robbantania. Egy hosszú esszében általában egészen másképp kényszerülünk használni a nyelvet, mint a falatnyi darabokban. Elvárásokat kell kiváltani és késleltetni, új utakat kell találni a téma ismétlésére és alakítására, szinonimákat kell felkutatni.
Legalább ilyen fontos az, hogy a hosszabb szöveg tulajdonképpen kirostálja a konkolyt a búzából, mivel a kritikus azon képességét teszi próbára, hogy hogyan tud a felszínen tartani egy ügyet. A rövidebb forma megengedi a piruetteket, de a hosszabb terjedelem − hacsak nem bombasztikus szónoklat − arra kötelez, hogy minden anyagunkat megmutassuk. A hosszú formátumban a gondolatnak súlya kell legyen. Egy percre kilépve a filmek világából, gondoljunk csak Gary Giddins Jack Bennyről, Geoffrey O'Brien Burt Bacharachról, vagy Robert Hughes Goyáról írt esszéire: mindegyikben annak lehetünk a tanúi, ahogyan egy fürge, kíváncsi és széleskörűen tájékozott elme meglepő módon bont ki egy-egy érvet. Ezek a szerzők az elemzés és értelmezés finomságaival pepecselnek, nagyon közel jutva a tudományos modellhez. Kinek kellenek a lábjegyzetek?
A kritikai esszé, mindezeken túl, új mélységek kibontakozásához járulhat hozzá a weben. A nagyobb térre való tekintettel a web arra késztetheti a kritikusokat, hogy feltevéseiket és bizonyítékaikat részletesebben bontsák ki. A „röviden írni” évei után a kritikusok most újabb lehetőséget kapnak − nem arra, hogy hosszabban szónokoljanak, hanem hogy mélyebbre ássanak. Ha azt gondoljuk, hogy egy film érdekes vagy fontos, mutassuk meg. Ne csak egyszerűen közöljük a véleményünket, hanem támogassuk meg némi elemzéssel vagy értelmezéssel. A web megengedi az elemzést és értelmezést, de kétségtelenül némi erőfeszítésbe fog kerülni, amíg megtalálják a helyüket.
És a példák: Jim Emerson, újra és újra. Több hasonlónak adnak otthont az olyan folyóiratok, mint a Rouge, vagy a rendkívüli Senses of Cinema, illetve több olyan önálló törekvés is létezik, mint újabban a Benjamin Wrighté.
Néhányan kifogásolhatják, hogy ez nem túlságosan jövedelmező vállalkozás. Ki fog fizetni az embereknek azért, hogy részletekbe menő kritikai tanulmányokat írjanak azokról a filmekről, melyeket lenyűgözőnek találnak? Nos, ki fizet mindazokért a 100 szavas sziporkákért? És ki fizeti azokat a programozókat, akik folyamatosan segítenek Linus Torvaldsnek a Linux fejlesztésében? A neten az emberek sokféle dolgot megtesznek, idegenek javára is, csupán szerelemből. Különben pedig senkinek nem kellene arra számítania, hogy éppen a webes kritikák fogják hozzásegíteni a számlák kifizetéséhez. Ha a Disney nem tud bevételt begyűjteni mindazoktól, akik ingyen letöltötték A Karib-tenger kalózai 3-at, akkor nekünk miért kellene arra számítanunk, hogy bárki is fizetni fog az erről való beszédért? Talán csak a naplopóknak, hobbistáknak, megszállottaknak és nyugdíjasoknak (rám mind a négy érvényes) van elegendő szabadidejük arra, hogy hosszan írjanak a webre.
A középen maradás egy másik módját is el tudom képzelni. Ha a legkritikusabb esszék hasonlóak voltak a recenziókhoz, mi van azokkal az esszékkel, amelyek a másik véglethez, a tudományoshoz állnak közelebb? Jó lenne több példáját látni annak, amit „kutatási esszék”-nek nevezhetnénk. Ha a csúcsújságírás kritikai esszéje a recenziókhoz áll közelebb, miközben annál sokkal érvközpontúbb, akkor a kutatási esszé a tudományos íráshoz közelít, miközben nem hátrál meg az ítélettől, vagy akár az ízlések felvonultatásától. Könyvekben, illetve e blog bal oldalán található művekben én is próbálkoztam a kutatási esszével, és néha a blogbejegyzéseink is ebbe az irányba mozdulnak el.
Ennek senkit sem szabad eltántorítania attól, hogy lejegyezze filmekkel kapcsolatos gondolatait, és beszélgetést kezdeményezzen az olvasókkal. A recenziónak, legyen az hozzáértő, vagy amatőr, nem kellene kihalnia. De ambiciózus, a filmekre elemzéssel és értelmezéssel rávilágító kritikai esszéknek szintén nagy hasznát látnánk. A webkritikusok írhatnának ritkábban, de hosszabban. A lassú ételek új korszakában hadd próbáljuk ki a lassú filmblogolást. Ez talán lassú olvasásra bátoríthatna.
Margitházi Beja ford.
A szöveg első része ide kattintva érhető el.
2 Dwight Macdonald (1969): 8 ½: Fellini’s Obvious Masterpiece. In: On Movies. Englewood Cliffs, NJ: Prentice-Hall. 15–31; Susan Sontag (1969): Godard. In: Styles of Radical Will. New York: Delta. 147–189.
1 A szöveg eredeti megjelenésének adatai: Bordwell, David: In critical condition. 2008. május 14. (David Bordwell hivatalos blogja)
