A Filmtett szerkesztése közben (is) többször felmerült: milyen a jó kritika? mitől jó egy kritika? ki a jó filmkritikus? melyek a filmkritika mai betegségei? A téma fesztiválokon, kerekasztal-beszélgetéseken, blogokban éled újra állandó időközönként. Induló sorozatunk is ezt a kérdést feszegeti. Elsőként David Bordwell esszéjét1 adjuk közre magyar változatban.
Egyetlen web-portyázó filmrajongó figyelmét sem kerülhette el az utóbbi idők egyre sokasodó vitája a filmkritika hanyatlásáról. Először a napi és heti sajtó több recenzense hagyta ott nyomtatott orgánumát, ahogy erre Anne Thompson rámutatott. Aztán az egyik legragyogóbb kritikusunk, Matt Zoller Seitz is abbahagyta az írást, hogy visszatérjen a filmgyártáshoz. Mindez, és Raymond Young (Flickhead) távozása arra ösztönözte Tim Lucast, hogy hosszasan és részletesen latolgassa, miért is érdemes filmes blogot fenntartani. Összefoglalásért lásd a Moviezzz-t.
Jómagam a 70-es évek eleje óta tanítok filmtörténetet és filmesztétikát, de már jóval korábban publikáltam kritikákat, előbb az Albany Student Press című egyetemi lapban, majd a Film Comment-ben. A felvételi előtt azt képzeltem, hogy a filmkritika a filmről való írás egyetlen létező formája. A szerzőiségben hittem, Andrew Sarris volt az apostolom (a Poetics of Cinema egy esszéjében kifejtett okokból.) Az egyetemen megtanultam, hogy a filmről való gondolkodásnak más útjai is vannak. Azóta a filmkritika, filmtörténet és filmelmélet közötti kapcsolatokat igyekszem feltárni − néha csak az egyiket művelve, máskor meg vegyítve őket. De a film iránti érdeklődésemben a kritika mindvégig központi helyen volt.
De mit is fed ez a fogalom? Azt hiszem, a filmkritika sanyarú állapotáról szóló jelenlegi viták hasznát vehetik néhány gondolatnak arról, hogy egész pontosan mi is a kritika, és mit csinál.
1. Vigyázz a nyelvedre
Ha a kritikát nyelvi alapú tevékenységnek tekintjük, feltehető a kérdés, hogy végeredményben mit is csinálnak a kritikusok a szavaikkal és a mondataikkal? A filozófus Monroe Beardsley korábban négy olyan tevékenységet különböztetett meg, amely bármely művészetről legyen is szó, a kritika fontos részét képezi. E megkülönböztetések nekem még mindig pontosnak tűnnek.2 Ezeket használjuk Film Art című könyvünk második fejezetében is.
- A kritikusok bemutatják a műalkotásokat. A filmkritikusok összefoglalják a cselekményt, jeleneteket elevenítenek fel, az előadásmódot, a zenét, vagy a vizuális stílust elemzik. Ezek a leírások ritkán csupán semleges összefoglalók. Általában perspektíva-vezéreltek is ugyanakkor, és aktívan működnek közre a kritikus által közölni kívánt mondanivaló megformálásban. Egy leírás egyaránt lehet hidegen objektív, vagy forrón fanatikus.
- A kritikusok elemzik a műveket. Beardsley számára ez annak a megmutatását jelenti, hogy a részek hogyan működnek együtt abban, hogy egy egészt adjanak ki. Ha egyszerűen felsoroljuk egy jelenet összes snittjét, az csak leírás. De ha rámutatunk azokra a funkciókra, amelyeket minden egyes snitt a többi viszonylatában betölt, vagy kitérünk a tágabb jelentésekre, akkor már elemzést végzünk. Az elemzésnek nem csupán a vizuális stílusra kell koncentrálnia. Cselekményvezetést is lehet elemezni. Színészi játékot is lehet elemezni: hogyan közvetítik egy érzelem ívét adott jelenet során? A filmzenét is lehet elemezni: hogyan ismétlődnek bizonyos motívumok adott szereplők felbukkanásakor? Mivel a filmnek annyi különféle „része” van, ilyen mintázatokat több szinten is lehet elemezni.
- A kritikusok értelmezik a műveket. Ez azt jelenti, hogy állításokat fogalmaznak meg a film elvontabb vagy általánosabb jelentéséről. Az „értelmez” szót több különböző jelentéssel is szokás használni, de abban az értelemben, ahogy itt értjük, a Ponyvaregény jeleneteinek időrendi összerakása például nem számít annak. Ellenben ha azt állítjuk, hogy a Ponyvaregény a megváltásról szól, amely részben sikertelen (Vincent) részben sikeres (Jules fel akar hagyni a bérgyilkosi munkával), ezzel már egy értelmezést fogalmaztunk meg. Vagy ha azt mondom, hogy a Cloverfield egy szimbolikus válasz a 9/11-re, az szintén értelmezésnek számít.
- A kritikusok értékelik a műveket. Ez elég egyértelmű. Ha kijelentjük, hogy a Vérző olaj egy jó film, akkor értékeltük azt. Sok kritikus számára az értékelés a kritikusi tevékenység lényege; végül is a kritikus szó eredeti görög jelentése ’bíró, ítéletet hozó személy’ volt. De a többi tevékenységhez hasonlóan, az értékelésről is az derül ki, hogy sokkal bonyultabb, mint amilyennek elsőre tűnik.
Hogy minek tördeljük szét a kritika folyamatát ezekre a különálló tevékenységekre? Szerintem ez rengeteget segít abban, hogy tisztán lássuk, egy adott pillanatban éppen mit csinálunk. Ugyanakkor nagyvonalakban lehetővé teszik azoknak a kritikai formátumoknak a megértését, amelyekkel átalában találkozunk.
A nyomtatott sajtóban, televízióban vagy az interneten a kritikai beszédmód három főbb platformját különböztethetjük meg. A recenzió (vagy ismertető) [review] a film rövid ismertetése, melyet annak a szélesebb közönségnek szánnak, mely még nem látta a filmet. Ezek az ismertetők rögzített időközönként jelennek meg − naponta, hetente, havonta, negyedévente. Az aktuális premiereket követik, így valamiféle hír-értékkel is bírnak. A recenziók ebből kifolyólag az újságírás kategóriájába esnek.
A tudományos cikk vagy könyv mélyrehatóbb kutatás eredménye és alapos rálátást kínál egy vagy több filmre, az olvasó részéről pedig ezek ismeretét feltételezi (vagy legalábbis azt, hogy nem bánja a spoilereket). Semmiféle kötött közlési gyakoriság nem jellemzi.
A kritikai esszé e kettő közé esik: hosszabb, mint egy recenzió, de általában sokkal vélemény-központúbb és személyesebb, mint egy tudományos cikk. Gyakran olyan, mint a hírmagyarázat, mely szándékosan eltávolodik a recenzálás napi rutinjától, hogy általánosabb következtetéseket fogalmazzon meg egy-egy életműről vagy trendről. Ilyenek például Pauline Kael On the Future of Movies vagy Philip Lopate The Last Taboo: The Dumbing Down of American Movies című szövegei.3 Kritikai esszék általában olyan igényesebb kultursznob magazinokban jelennek meg, mint a The New Yorker és az Artforum, vagy negyedévenkénti irodalmi folyóiratokban, illetve olyan filmes lapokban, mint a Film Comment, a CinemaScope és a Cahiers du Cinéma.
Egy kritikus akár mindhárom műfajt is művelheti. Roger Ebert például leginkább recenziói miatt vált ismertté, de Great Movies című könyvei kritikai esszéket tartalmaznak.4 Jim Hoberman is általában recenziókat publikál, de írt már esszéket és tudományos könyveket is. De ezeknek a műfajoknak a határai egyáltalán nem olyan merevek, ahogyan ezt a következőkben megpróbálom majd bizonyítani.
2. Kritikusok kritizálása
Hogyan kapcsolódnak ezek a formák a különböző kritikai tevékenységekhez? Egyértelműnek látszik, hogy a tanulmányokban vagy könyvekben művelt tudományos kritika a leírásra, elemzésre és értelmezésre helyezi a hangsúlyt. Az értékelés sem hiányzik, de visszafogottabb. A szerző célja az, hogy választ adjon a filmmel kapcsolatos kérdésekre. Hogyan jelenik meg például a nemi identitás témája A Manderley-ház asszonyában, és milyen kétértelműségek, ill. ellentmondások következnek ebből? Ahhoz, hogy ezt a kérdést kifejtse, a kritikusnak nem kell nagy filmnek vagy baklövésnek minősítenie A Manderley-ház asszonyát.
Persze a tudományos kritika is hozhat értékítéletet, akár már az elején (A Manderley-ház asszonyát kiváló filmnek tartjuk és alaposan meg akarjuk vizsgálni), akár a végén (Meg kell állapítanunk, hogy A Manderley-ház asszonya egysíkú, nyomasztó film). De egyáltalán nem kötelező ítéletet mondani. Nagyon sok olyan átlagos filmről írtam életem során, amelyek önmagukban semmi érdemlegeset nem vonultattak fel, de a velük kapcsolatban feltett kérdések érdekessé tették őket.
A tudományos cikknek elég nagy tere − pár ezer szó általában − van arra, hogy a problémáit vizsgálja, egy könyv pedig nyilván ennek sokszorosára is lehetőséget ad. Ezzel ellentétben az ismertetőt a terjedelme is korlátozza. Rövidnek kell lennie, gyakran mindössze pár száz szót tartalmazhat. A tudományos cikktől eltérően az ismertető gyakran ajánlásként vagy figyelmeztetésként működik. Sok olvasó azt várja tőle, hogy kiderüljön belőle, érdemes-e megnézni avagy tetszene-e nekik az adott film.
Mivel feladatuk lényege az értékelés, a recenzesek leírásukat gyakran a film konkrét jellemzőire fókuszálják. A recenzenstől elvárjuk, hogy ismertesse a cselekmény alapjait, anélkül, hogy túl sokat felfedne (a történet csavarait, vagy a befejezést például). A szerző tipikusan kitér még a színészi játékra, vagy a film látványvilágára és hangulatára, esetleg röviden leírja az atmoszféráját és tónusát. A snittek, plánok ismertetése, a vágási stílus, a zene és az ehhez hasonló vonatkozások általában kimaradnak. Mindazt viszont, ami szóba került, gyakran színesíti a kritikus értékelése. Úgy is össze lehet foglalni például a cselekményt, hogy abból nyilvánvalóvá váljon a szerző filmről alkotott véleménye.
A recenziók ritkán mennek bele elemzésbe, amelyhez tipikusan hosszabb terjedelemre van szükség, és amely túl sokat felfedne a filmből. A szerzők általában nem lebegtetnek értelmezéseket, de amikor mégis, akkor a leggyakoribb taktika a reflektivizmus. Egy újabban készült filmet az adott pillanat, az aktuális politikai ellentmondások, vagy a tágabb értelemben vett korszellem vonatkozásában olvasnak, értelmeznek. Cinikusan azt is mondhatnánk, hogy ez kényelmesen és kézenfekvő módja annak, hogy egy filmet fontosnak és relevánsnak tüntessünk fel, de ugyanakkor meg is töltsünk egy hasábot. Mindazonáltal nem kizárólag a recenzensek használják ezt az eljárást, reflektivizmussal az esszéisztikusabb és tudományosabb kritikákban is találkozhatunk.5
Az értékelés központi szerepéből vezethetők le tehát a filmrecenzió konvenciói, melyek szemlátomást elég jól tudnak együttműködni. A filmről persze sokat mondhatnak el az alapos leírások vagy a részletekbe menő elemzések és értelmezések. Csak azt kell felismernünk, hogy ezeket nem leszünk képesek a recenzió-formátumba bezsúfolni.
A folytatás ide kattintva érhető el.
Margitházi Beja ford.
1 A szöveg eredeti megjelenésének adatai: Bordwell, David: In critical condition. 2008. május 14. http://www.davidbordwell.net/blog/?p=2315 (David Bordwell hivatalos blogja)
2 Monroe K. Beardsley (1958): Aesthetics: Problem in the Philosophy of Art Criticism. New York: Harcourt, Brace and World. 75–78.
3 Pauline Kael (1977): On the Future of Movies. In: Reeling. New York: Warner Books. 415–444. Philip Lopate (1998): The Last Taboo: The Dumbing Down of American Movies. In: Totally Tenderly Tragically: Essays and Criticism from a Lifelong Love Affair with the Movies. New York: Anchor. 259–279.
4 Ráadásul Ebertnek gyakran sikerül napi darabjait olyan általános, nem feltétlenül filmes vonatkozású gondolat köré felépíteni, amelyet így azok is élvezettel olvashatnak, akiket nem feltétlenül érdekel a mozi. Erről röviden az Awake in the Dark című kötetéhez írt előszavamban írok.
5 A reflektivista értelmezés általában véve nem tűnik túl meggyőzőnek számomra, ennek okait a Poetics of Cinema-ban is tárgyalom, lásd pp. 30–32. Tudom, hogy szélmalmok ellen harcolok. A reflektivizmus mindörökké jelen lesz.
