Sas Tamás az 1997-es Cigánytörvényt (r: Gyöngyössy Bence) követően kizárólag két saját filmjében, a Presszóban és a Kalózokban gyakorolta „tanult” hivatását, az operatőrit. Fazekas Csaba filmrendező felkérte őt a Boldog születésnapot! fényképezésére és ezzel a munkájával Sas Tamás elnyerte a 34. Magyar Filmszemle legjobb operatőrének járó díjat. Ugyanazon a Szemlén, ahol bemutatásra került a negyedik, Sas Tamás rendezte játékfilm, a Szerelemtől sújtva is.
Egyszer úgy fogalmazott, a kompozícióiban nincs véletlen, mindent a kezében tart, s talán ezért, hogy sok rendező tart öntől. Azt érzik, veszélyezteti a szabadságukat. Ez volna a magyarázat arra, hogy operatőri pályafutása ilyen különösen alakult?
Senki nem mondta: „Azért nem hívlak, mert tartok tőled” – idáig ugyanis el sem jutottunk. Mégis, noha nincsenek rá bizonyítékaim, meggyőződésem, hogy a rendezők ezt gondolhatják, és azt sem mondhatom, hogy nem értem meg őket. Rettentő kicsi ez a – közeli ismeretségeken, barátságokon alapuló – szakma ahhoz, hogy ilyen magatartást elviseljenek, sőt, toleráljanak. Franciaországban, nem beszélve az Egyesült Államokról, ahol homlokegyenest más a nyugati vagy a keleti parti filmgyártás, ez a pozíció nem okoz fennakadást. Szóval, hiába fogadták olyan jól Csaba filmjét – gyanítva, hogy nem erőszakoltam meg a rendezőt –, nem tartom valószínűnek, hogy a közeljövőben bármelyik rendező megkeresne.
Tíz éve, 1993-ban volt operatőri pályafutása csúcsán. A Gyerekgyilkosságokért rangos hazai és nemzetközi elismerésekben részesült, ön készítette az év reklámfilmjét. Ezt követően ajánlatotokat utasított vissza, megteremtette az anyagi függetlenségét, és azt nyilatkozta, évente csak egy játékfilmet vállal.
Számtalan kollégám, ismerősöm, barátom lett kiszolgáltatva a mindenkori filmgyártás kénye-kedvének. Megalázó körülmények között fogadtak el felkéréseket, rossz filmekben, olyan – gyakran méltatlan – munkákban vettek részt, amelyekhez semmi kedvük nem volt. Az egzisztenciális biztonság alapvetővé vált: saját reklámfilmes céget alapítottam. A filmes szakmában úgy tartják, a reklámfilm-készítés a megélhetési bűnözés egy formája. Meggyőződésem, kötelező volna a filmeseknek reklámokat forgatniuk, mert máshol meg nem szerezhető szakmai rutint és magabiztosságot ad. Csakhogy a reklámfilmezés a körülményekhez és kiváltképp a megrendelő elvárásaihoz rugalmasan alkalmazkodó embert kíván. Ez hosszú távon kikezdi a személyiséget. Ha valaki nem lép ki időben, hat-nyolc év után, beleragad. Megszokja a viszonylag könnyű munkát, a külső irányítást. Mert ebben a szakmában a határozottság csak alávetett helyzetben érvényesülhet. Pályafutásom alatt nagyjából ötszáz reklámfilmet forgattam; hat éve számoltam föl a cégemet. Új szakasz kezdődött az életemben: a rendezővé válás.
Ha megfigyeljük, mely filmek fotografálása hozott önnek sikert, és hogy milyen zsánerű filmeket forgat rendezőként, adódik a kérdés: mennyiben tudott azonosulni azzal a világgal, amelyet annak idején operatőrként képviselt?
Janisch, Szabó Ildikó és Gyöngyössy a nyomor esztétikáját próbálták megteremteni. Engem a fizikai lepusztultság azért nem izgat, mert – tudom, ebből sértődés is lehet – sokkal egyszerűbb úgynevezett „szép” képet készíteni a hámló vakolatról, mint a frissen festettről. Az ipartelepek fotózása az egész világon hálás téma. Ezzel nem a filmek értékét csökkentem, hanem azt mondom, az ilyesmi engem kevésbé érdekel. Hozzám Bergman, Fellini sokkal közelebb áll, mint, mondjuk, Tarr Béla.
Szereti Eric Rohmert is.
Nagyon jó példa. Rohmer mindig a középosztály életérzésével foglalkozik. Nem azért, mert a középosztályt akarja ábrázolni, hanem mert az emberi lét alapvető kérdései – mit jelent embernek lenni, mit jelent szeretni, mi a szenvedély – „középről” jobban ábrázolhatóak, mint a mezsgyén egyensúlyozva. Ezt sem utasítom el, de engem a Presszóban azok az emberek érdekeltek, akiknek a mindennapjait nem a túlélésért folytatott egzisztenciális küzdelem határozza meg.
Szerzői filmje, a nagy reményeket keltő Presszó után különösen alakult rendezői karrierje: a Kalózokban nem tudta érvényre juttatni a saját ízlését, lényegében nem is vállalja ezt a filmet. A Rosszfiúk, bár sokat ígérő munka volt, „elcsúszott”, 2000-ben pedig elutasította a Meseautó megrendezését, mert a közönségfilmről alkotott elképzelése különbözött a producerekétől.
A Presszót, a televíziós vetítéseknek köszönhetően, nagyjából egy millióan látták. Hogy minek köszönheti a „sikerültségét”, nem tudom…
… mondjuk, a Németh Gáborral közösen írt ragyogó forgatókönyvnek.
Hát igen. A Kalózok esetében a forgatókönyv miatt támadt konfliktusom a producerekkel. Azt a könyvet, amiből elkezdtünk forgatni, nem tartottam jónak. Folyamatosan mutogattam a másikat, próbáltunk egyezségre jutni, de filmforgatás alatt kompromisszumot kötni lehetetlenség. A Rosszfiúknak nagyon vegyes volt a fogadtatása, mégis, máig megmagyarázhatatlan számomra, hogy a vetítés után hány hajdani nevelőintézetes és ott oktató tanárember mondott köszönetet. Utólag a film utolsó húsz percét, ahonnan tragédiába fordul a történet, elég jelentősnek tartom. Sok mindent szánok-bánok, de ha arra gondolunk, a Hetedik pecsét Bergman tizenharmadik filmje, s az előtte lévő tizenkét munkát nem jegyzi a filmtörténet, csak arra jutunk: ehhez képest tök jól állok.
Talán a szélsőséges helyzetek ábrázolása a legnagyobb erőssége. Ezért is érzem az eddigi legsikerültebb munkájának a Szerelemtől sújtvát.
Szerintem is ez a legerősebb filmem. A kritikai visszhangja, a közönség „ítélete” rettentő szélsőséges. A férfiak, akik, érzem, bizonyos szempontból érintettek, elvetik a filmet, a nők, szinte kivétel nélkül elfogadják, értékelik ezt a munkát. Ezek a statisztikai igazságok. Egy nő, akit régről ismerek, bár csak köszönőviszonyban vagyunk, azt mondta, még nem látta a filmet, de tud róla mindent. Mivel pontosan olyan helyzetben van, mint filmem hősnője, azt kérdezte: szabad-e megnéznie. Vagyis: az élete részének tekint egy fikciót, amit ráadásul még nem is látott! Ennél többre nem törekedhetem.
Remélem, nem értenek félre: jó volna, ha azt a szenvedélyt, amit a filmjében ábrázol, minél többen ismernék. Kevesen képesek megélni egy kapcsolatot olyan intenzitással, mit Éva. Mert a férfi csak résztvevő.
Egyetértek, el kell menni a végsőkig. Úgy válhatunk teljes személyiséggé, ha bejárunk egy ilyen utat – természetes, nem feltétlenül ezen a módon.
Nagyon életszerű ez a történet, amit ön könyvalakban, álnéven is megírt.
A fantázia, mint olyan, nem létezik. Nem lehet kitalálni semmit, csak a megismert történet-töredékeket tudjuk új összefüggésbe helyezni. Amikor a regényen dolgoztam, folyamatosan a nőismerőseimet „zaklattam”: írják le gyerekként átélt, felnőtt férfitól elszenvedett atrocitásaik emlékét, meséljék el az első szexuális élményüket, a szüzességük elvesztését. A gyilkosságon nagyon sokat gondolkoztam: hogyan lehet úgy végrehajtani, hogy valakit gyanúba keverjünk.
Miközben néztem a filmet, eszembe jutott, hogy mennyire kedveli Wong-Kar Vajt.
A közepébe talált. Pedig mindenki azt gondolja, a Törvénytől sújtvára utalok. A megoldás: a Szerelemre hangolva. Nehéz ezt kimondani, de ez a legkedvesebb filmem. Egymás után megnéztem vagy hatszor.
Tudta ezt Ragályi Elemér operatőr?
Szándékosan nem szóltam róla. Nem akartam, hogy még erősebb legyen a kötődés, így is olyan sok minden rímel erre a filmre – amit nem tudom, hányan láttak nálunk.
Én például szintén ötször.
Akkor láttuk háromezren, ötször, és így elérte a tizenöt ezres nézőszámot.
Legközelebbi filmterve, Salinger Richárd Apám beájulna című bestsellerének adaptációja. Meglepődtem, hogy nem Rácz Zsuzsa Teréz anyuját viszi filmre.
Felkértek a Teréz anyura. Nem tartom jó műnek. A könyv nyilván elkap valamit…
Bridget Jones-t.
Csakhogy az – irodalmi szempontból – egy kiválóan megírt könyv. A Teréz anyu értékelhetetlen. Mondtam Rácz Zsuzsának, ezt a filmet csakis musicalként tudom elképzelni, ugyanis az nem kíván több történetet, mint ami itt leíródott. De „klasszikus” filmként elképzelhetetlen, úgy vélem, aki megpróbálja, nem fog sikerrel járni.
Salinger regénye alaposan felborzolta a kedélyeket. Az ÉS recenzense azt állítja, ez az a regény, amitől az apja valóban beájulna. Úgy tudom, a szerző írja a forgatókönyvet.
Így van. Az a szándékom – erre tettem meddő kísérletet a Kalózokban -, hogy olyan, fiataloknak szóló kultuszfilmet forgassak, amely nem arcpirító ostobaság. A kritikus semmivel sem jobb olvasó, vagy néző, mint egy átlagember. Sőt. Ott az átok a fején: le kell írnia, amit gondol. A forgatókönyv – és így a történet – sokkal jobb, koncentráltabb lett, mint a könyv. Richárd kivette belőle azokat a nyelvi sallangokat, amitől a regény sikeres lett – és egy kritikus beájult. A két tinédzserlány „fejlődésregénye” – elszakadás, felnőtté, nővé válás –, sok, és jó zenével…
… egy utazáson keresztül…
… pontosan, egy road-movie köntösében: kiváló filmes alapanyag.
Nagyon régen tervezi, hogy filmre viszi a New Yorkban meggyilkolt Lantos Piroska ex-fotómodell életét. Ehhez, többek között, a hetvenes évek Magyarországát kellene rekonstruálnia, amit a Boldog születésnapot!-ban, ha rövid időre is, fölidézhetett, bravúrosan. Sajnáltam, amikor „színesbe” váltottunk.
Mondtam is Csabának: ha egyszer, így, végigforgathatnánk egy filmet! Talán nem is lehetne. Hogy meg tudom-e csinálni valaha a „A modell”-t, nem tudom. A rendszerváltozás előtt merült föl bennem az ötlet. Bizonyos értelemben eljárt az idő a történet felett, amely annyira jellemző az akkori magyar valóságra. A szocializmus évtizedei (amelyek filmes eszközökkel nemhogy feldolgozva, de még érintve sincsenek) számomra nem jelentenek mást, mint egy kis ország periféria-történetét. Az ideológia: maszlag. A bent élők, azaz a határország lakóinak, kisebbségi komplexusa izgat, amely a két civilizáció, a Nyugat és a Nagy Szovjet Birodalom konfliktusából adódott. Magyarország lakóit egyértelműen ez, a nyugati civilizációból fakadó kisebbrendűségi érzés hatotta át. Amikor 1965-66 környékén kaptam egy „igazi”, tehát nem a kalocsai ruhagyárban készült, Texas-típusú farmernadrágot, hanem egy eredeti Super Rifle-ot, az olyan státuszt biztosított számomra az egész iskolában, hogy az elmondhatatlan. Lantos Piroska történetében is ezt a komplexust látom: egy szép, tehetséges magyar lány elhagyja ezt az országot, mert nagyravágyó, mert szűk neki a tér. És amikor kitört innen, rá kellett jönnie az igazságra: amit csodál, az is hétköznapi lét, szenvedésekkel, kínlódásokkal. Amiről ma már tudjuk, milyen. Nem más, mint a létért való küzdelem.
Lantos Piroska kvázi-szupermodellnek volt tekinthető?
Magyarországon igen. Amerikában áruházi katalógusokban szerepelt, talán összejött volna valami, no de milyen egy modell-karrier? Egyik nap sztár, másik nap senki, ha kiöregszik, csak emlékezik. A modell-kérdés nagyon izgalmas dolog.
Annak idején készített is egy kilenc részes televíziós sorozatot, a Topmodellt.
Azért vállaltam a rendezését, fényképezését, mert akkoriban már ezt a filmet terveztem. Eléggé elmerültem a show-business és a divat világában. Sok hasznos tapasztalatot szereztem.
Három éve színházi rendezőként debütált, Egressy Zoltán Sóska, sültkrumpliját állította színre a Budapesti Kamaraszínház Shure Stúdiójában. Nyilatkozatai szerint a színházi rendezés a filmforgatáshoz képest: elfekvő.
A Sóska, sültkrumpli egyesek szerint nem jó darab, viszont sosem lehet jegyet kapni rá, és lassan eléri a századik előadást. Lehet, hogy ez a színház legrégebbi darabja. Amikor már elkészültem vele, nagyon szerettem, de a próbafolyamat kínszenvedés volt. Napi tizenkét-tizennégy órás, hihetetlen tempójú forgatások után megélni, hogy tízre bemegyek, kávézgatás, két óra próba, megint kávészünet, többek között azzal járt, hogy teljesen lement a vérnyomásom. El is aludtam. Azóta voltak felkéréseim, az egyik igen messze, vidékre, a másik külföldre szólt, de nem tudok eltűnni másfél hónapra Budapestről.
Festőnek készült, másodszor vették fel a főiskolára. Hogyan látja: miként alakult a pályája ahhoz képest, amit, mondjuk, még főiskolásként elképzelt?
Valóban képzőművész akartam lenni. De tizennyolc éves koromban ráébredtem, nem elég könnyű a kezem. Nem tudok úgy rajzolni, ahogyan azt egy majdani festőnek kell. És egyik napról a másikra felhagytam vele. Eldobtam mindent, a film, meg a fotózás felé fordultam. Amikor – a hetvenes évek végén – a Főiskolát elkezdtük, a magyar film a kulturális élet legfontosabb szegmense volt. Amikor beléptem a filmgyártásba, elvesztette ezt a pozícióját, összeroskadt, a rendszerváltás közepére pedig megszűnt. Történelmi léptékben – és ez jogos – annyi minden fontosabb lett. Amit ezen a pályán elértem: van olyan munkám, a Presszó, amely referenciapont jó néhány ember életében. Külföldön is jegyzik. És hiszem, van rá esély, hogy a magyar film ismét elfoglalja azt a helyet a világban, amit egyszer már megszerzett, majd, úgy tűnt, örökre elvesztett.
