Egy szereplő, egy helyszín – Sas Tamás, a Presszó egyetlen rögzített kameraállásból filmezett kísérlete után most újabb minimalista szerkezetet választott. Korábbi filmjében a kamera mozdulatlan volt, ám sokan megfordultak előtte; ezúttal a kamera mozog, viszont egyetlen embert követ szinte az egész filmen keresztül.

A filmben az utolsó percekig csak a főszereplő lányt látjuk, még azokban a helyzetekben is, amikor másokkal van együtt. Első pillantásra egyszerű formai különcködésnek tűnhet ez a megoldás, ám jóval többről van szó. A hősnő életének minden pillanatát a várakozás határozza meg: mindig várnia kell, s ebben vele teljesen egyenrangú társsá válik a lakás. Minden várakozásban a hely rendkívüli fontossággal bír, mert a találkozó helyének elhagyása a találkozás meghiúsulásával járhat. Éva alig mozdul ki a lakásából, nehogy elmulassza Tibi véletlen hívását vagy váratlan betoppanását.

A várakozást mindig egy felfüggesztett, szinte fölösleges időintervallumként éljük meg, amely csak egy közbeiktatott, jelentőségét tekintve elhanyagolható periódus. A várakozás értelme mindig önmagán kívülre helyeződik, egy távoli időpontba tolódik el. Ennyiben struktúrája azonos a vágy struktúrájával, mindkettő célja önmaga megszűnése. Éva életének tragédiája az állandóan megújuló vágyakozás-helyzetekből származik, ahol a várakozás/vágy megszűntének/kielégülésének pillanatnyi öröme folyamatosan egy újabb várakozási időszak kezdetével esik egybe. Ez az újabb vágy azonban ugyanarra irányul, mint az előző, soha nincs előrelépés.

Ebben a szituációban Éva lakása váróteremként funkcionál. Egy váróterem pedig mindig a hiánnyal tüntet; Éva a rengeteg apró gesztussal, a tevés-vevéssel, a lakás lakályossá tételével a hely váróterem-jellegét igyekszik elfedni. Az idő múlásával számunkra is otthonossá válnak a tárgyak, a lakás különböző sarkai, a bútorok és a cselekvések. Megszokottként, természetesként épül belénk a kapucsengő hangja, az üzenetrögzítő üdvözlőszövege, a szomszédban szóló harmonika-zene. Ahogy egy hosszú, unalmas várakozás során a váróterem minden szegletét megismerjük, úgy kerülünk egyre közelibb kapcsolatba ezzel a meleg sötétbordó színűre festett, kellemes hangulatú, ám egyfajta baljóslatúságot is magában hordozó lakással.

Az ilyen jellegű, nagyon hosszú, állandóan megismétlődő várakozásban fokozatosan eltűnik az egyedüllét és a együttlét közötti különbség. Jól jelképezi ezt a film egyik, dramaturgiailag és operatőri szempontból talán legcsodálatosabban felépített jelenete. Éva terített asztalnál ülve beszélget, eszeget a vacsorából, kortyolgat a vörösborból, és csak percek múltán vesszük észre, hogy egyedül van, hogy Tibi ígérete ellenére sem jött el a vacsorára. Évában kialakultak azok a túlélési technikák, amelyek segítségével becsaphatja saját magányát: az együttlét általában mellékesnek számító kellékeit emeli központi pozícióba. Ebben a jelenetben a könnyed csevegés, az ünnepi vacsora, a gyertyafény és a halk, kellemes zene pótolja azt a társat, akit máskor majd a plüssmaci, a levelek vagy a telefon. Végső esetben pedig szerelme hangja az üzenetrögzítőn.

Fordított Lolita-történetbe helyez minket a rendező. Fordított abból a szempontból, hogy ezúttal nem az idős férfi, hanem a fiatal lány szenved a másik szerelmének lanyhulása miatt. A szokásostól más módon is eltér ez a történet: az elcsábított fiatal lány nem rója fel mostohaapjának ártatlansága elrablását. Sőt, Éva számára ez a kapcsolat hozta meg a nagy, éveken át tartó szerelmet, amelyért az állandó bujkálást, titkolózást is hajlandó vállalni. Ezáltal a történet elkerüli a fiatalkorúak megrontásáról szóló erkölcscsősz szövegek csapdáját.

Sas Tamás narrációjának érdekessége az, hogy a megjelenített történet előzményeit nem mesterkélt, külsődleges eszközök (feliratok, narrátori szöveg, stb.) bevonásával közli, hanem magába a történetbe építi be. Az alapszituációról a film kezdetén semmit se tudunk, az események előrehaladtával egyidejűleg jut tudomásunkra beszédfoszlányokba rejtett utalásokból, levélfelolvasásokon, telefonbeszélgetéseken, rádióadás-részleteken és visszaemlékezéseken keresztül. Éva időből kiszakított, jövőre fókuszáló helyzetében a jelennek nincs tétje – eluralkodik rajta a kísértő múlt. Jól szemlélteti ezt a módszert a végkifejlet felépítése: a lány a bosszúra készülődve identitást vált, az ártatlan szőkeségből fekete hajú démon lesz, ám az utolsó pillanatig nem sejtjük, mire készül.

Zavaró és banálisan pszichologizáló jellegű viszont az újra és újra feltűnő, az Ágnes asszonyi tébolyra emlékeztető véres rongydarab, amit a nő képtelen eltüntetni. A minden alkalommal ijedt sikollyal fogadott vér látványa a történet többi részétől elütő módon túlmagyarázza és túlszimbolizálja az ártatlanság elvesztésének traumáját. Kovács Patrícia nagy feladatra vállalkozott, hiszen minden monodrámában rendkívül nehéz szerep hárul a (fő)szereplőre, akinek legalább másfél órán keresztül egyedül kell betöltenie a vásznat. Ebben az esetben a színésznő dolgát tovább nehezítette, hogy egyetlen szűk tér állt a rendelkezésére. A nézői unalom elkerülésének ilyen esetben alapfeltétele a változatosság megteremtése. Kovács Patrícia úgy tudja lendületesen, magával ragadóan alakítani a gyakran változó kedélyállapotú Évát, hogy közben minden pillanatban hiteles marad. Éva bonyolult figurájában keveredik a modern életvitelű, kötöttségektől mentes, sikeres értelmiségi nő és a gyerekkori traumától megviselt lelki sérült. Ennek a két, elvileg összeegyeztethetetlen világnak a megjelenítése sikerül Kovács Patríciának a mindennapok apró cselekvésein keresztül, anélkül, hogy egy percig is éreznénk a forgatókönyv által létrehozott korlátok (egyetlen tér) szorítását. A film másik kiemelkedő elemét a Ragályi Elemér, a Hollywoodból hosszú idő után hazatért operatőr, által megteremtett képi világ képezi. Ragályi a kis lakásban készített mozgalmas felvételekkel az egész film hangulatát meghatározó, sejtelmes, varázslatos hangulatot tudott teremteni. Munkája nyomán a lakás tere a film második főszereplőjévé válik.

Különleges, felkavaró ez a – talán éppen kényelmetlensége miatt – negatív kritikai fogadtatásban részesült film, amely Sas Tamás életművében a népszerűnek szánt közönségfilmek után visszatérést jelent a szerzői filmek világának szerényebb, de kísérletezőbb világához. Merész rendezői koncepciója, kiemelkedő színészi alakítása és operatőri munkája miatt apró hibái ellenére is emlékezetes mű a Szerelemtől sújtva.