Kincses Réka szenvedélyes mesélő, erős egyéniség. Nemcsak filmjéből, az Erdélyben először a tavalyi Filmtettfeszten bemutatott, majd az Astra filmfesztiválon és a 38. Magyar Filmszemlén kategóriájának fődíjával kitüntetett Balkán bajnokból derül ez ki, hanem a vele folytatott beszélgetésből is.

A filmben portrét rajzol a szüleiről és a húgáról, apja kisiklott politikai karrierjének csapdáit, a marosvásárhelyi „fekete március” utáni külföldre szökésének okait kutatja családi beszélgetésekkel, archív felvételekkel és a politikai ellenfelek faggatásával. Ugyanakkor önmaga is belesodródik a filmbe – hogy is maradhatna ki ebből a dokumentumfilmes pszichológiai drámából?

Hol kezdődött a film története, mikor szántad rá magad, hogy a családodról, édesapádról filmet készíts?

Nem tudom pontosan megmondani, nem egyik napról a másikra történt, hanem fokozatosan... Pillanatokra emlékszem. Egyszer azt meséltem egy ismerősömnek, aki meglátogatott Berlinben – azt hiszem, elsőéves lehettem – , hogy akarok csinálni egy filmet, amelyikben meglátogatom az apám összes ellenségét, és beszélgetek velük. Aztán ezt az ötletet elfelejtettem, mert nem tetszett annyira. Pár évre rá ez az ismerősöm megkérdezte tőlem, hogy mi van azzal a terveddel, hogy meglátogatod az apád ellenségeit... Aztán az egyetemen volt egy dokumentumfilmes szeminárium és annak kapcsán írtam fel először, de akkor már nem csak arról volt szó, hogy az apám ellenségeit szerettem volna meglátogatni, hanem akkor már az apámat is meg szerettem volna látogatni.

Nem féltél attól, hogy csapdába esel: túl jól ismered őt, s a filmed ezért túl szubjektív vagy elfogult lesz?

Dehogynem, sok mindentől féltem. Először is féltem a helyzetektől, az emberektől, féltem elmenni hozzájuk...

Az ellenségekhez?

Hát most már nem nevezném őket ellenségeknek, de így egyszerűbb… Igen, ezek nagyon terhelt viszonyok. A minkét fél számára rendkívül kínos helyzeteket félelmetes volt elviselni. Meg féltem attól, hogy rossz lesz a film, féltem attól, hogy elfogult vagy brutális leszek, féltem attól, hogy rossz színben fogom beállítani apámat, féltem attól, hogy rossz színben fogom feltüntetni a többieket. Annyi félelemmel jár ez együtt...

Hogyan fogadták otthon, amikor bejelentetted, hogy filmet készítesz róluk? Ők is féltek?

Nem, szerintem ők nem féltek. Azelőtt már többször forgattam otthon. Másodéven is forgattam egy tizenhárom perces kisfilmet az anyukám hatvanadik születésnapjáról – tehát az első dokumentumfilmes gyakorlatomat is otthon csináltam. Ez nagyon jól sikerült, óriási sikere volt a főiskolán. S akkor jöttem rá, hogy az anyám meg az apám nagyon jó figura, nagyon jól működik mint figura.

El tudtál-e távolodni, teljesen rendezővé alakulni a társaságukban?

Ez az első gyakorlat nagyon szabad játék volt, nagyon élveztem, és egyáltalán nem kellett eltávolodnom a helyzettől. Egy ember portréja interjú nélkül – ez volt a feladat, dokumentumfilm-szemináriumra kellett. Hazautaztam karácsonyra – karácsony előtt egy nappal van az anyám születésnapja, az volt a hatvanadik. Tudtam, hogy nem szeret születésnapot ünnepelni, nem is szokott, de a hatvanadikra mégis meghívott pár embert, mi pedig az apámmal meghívtunk egy cigányzenekart meglepetésnek. A film egy decens vacsorával kezdődik, aztán becsengetnek a cigányok és bejönnek zenélve. Spontán buli kerekedik, mindenki elkezd táncolni. A cigányok ott vannak körülbelül egy órát, aztán elmennek, utána kitör egy iszonyatos nagy cirkusz. Az anyám üvöltözik, hogy miért hívtuk oda a cigányokat. A vendégek ledermedve állnak, s ő rohangál fel-alá, hordja a tányérokat és olyan dumát nyom… azt mondja, hogy „ezt nem nekem csináltátok, önzők vagytok… nekem nem kell cigányzene, én azt nem szeretem, én klasszikus zenét szeretek, operába járni, s valami szép koncertre”. A nagybátyám végig kontrázik: „nem baj, mert majd a hatvanötödiken vonósnégyes lesz a meglepetés”, meg ilyeneket. Erre anyám: „engem vigyél Sevillába, hogy nézzem meg A sevillai borbélyt” úgyhogy ez lett a kisfilm címe is: A sevillai borbély, azaz a mamám ma hatvan éves. A végén csak ül mama szemben a kamerával, s azt mondja: „most mondd meg nekem, miért vagyok én ilyen? Miért kell én mindig mindent elrontsak?” Ez egészen jó bevezető volt, anyukám hozzászokott a kamerához. Nyaranta, amikor otthon voltam, akkor is forgattam, gyakran elővettem a kamerát, s elkezdtem filmezni. Csak saját magamnak... A Balkán bajnokhoz is előforgattunk, összevágtunk egy tíz perces anyagot, szóval minden nagyon jól elő volt készítve, maga a forgatás fel sem tűnt.

És mi történt a végén, amikor a kész filmet mutattad meg nekik?

Ők látták először a filmet. Olyan volt, mintha a film folytatódott volna. Anyám feküdt a díványon, s végig kommentált. Apám bénultan ült a karosszékben, nem nagyon mondott semmit, s a húgom is hallgatott. A végén azt mondja apám, hogy na jó, akkor most hozz egy papírlapot, hogy mondjam el, mit kell megváltoztatni. A húgom pedig felugrik, átölel; köszönöm szépen, mondja, nagyon szépet csináltál, és sír. Ekkor anyám is elkezd sírni, ő is feláll, ő is átölel, s akkor már apám is odakullog a csoporthoz, hogy igen, nagyon szép, nagyon szép, de azért hozd azt a papírlapot, hogy mondjam el, mit kell megváltoztatni. Főleg ténybeli tévedésekről volt szó, hogy például nem március 19. hanem március 20., hogy valamelyik felirat nem stimmel, meg hogy egy-két káromkodást vegyünk ki belőle. A káromkodások körül hetekig tartott az alkudozás: jó, ezt a káromkodást kiveszem, de akkor azt benne hagyom, végül azt hiszem, hogy az összes benne maradt… Egyébként elég hamar elfogadták azt a képet, amit bemutattam róluk.

A szüleiddel ellentétben a húgod keveset szerepel a filmben.

Ő nem volt ott a forgatás alatt, mert Budapesten jár egyetemre. Két napra jött haza, akkor készítettük vele azt az interjút, ami benne is van a filmben. Végül is ez nagyon jól tükrözi a családi helyzetet, az arányokat: ő mindig egy kicsit a széléről figyelte a dolgokat, és ő beszél magasan a legkevesebbet az egész családból, azért a film híven tükrözi az ő szerepét, az ő pozícióját.

Hogyan fogadta a többi szereplő a filmet, a politikusok? Beszéltél-e velük azóta?

Háát... nem tudom. [nevet] Nem beszéltem személyesen velük erről, általában nagyon különbözően fogadják az emberek. A rokonságom egy része is ijesztőnek találta, ahogyan bemutatom a szüleimet, és főleg az apámat. Nem mindenki örvendett neki. De ezt csak visszahallottam, a szemembe nem mondta senki. Vannak olyan politikai ellenfelek, akiknek nagyon tetszik, és olyan barátok, akiknek nem. És fordítva. Nehéz megtudni, hogy mit gondolnak az emberek valójában – hogy mit mondanak, az egy dolog... én nagyon szeretném tudni, hogy mit éreztek a filmben szereplő politikusok, amikor megnézték a filmet.

De azóta is tartjátok a kapcsolatot ezekkel az emberekkel – hiszen ismerted őket gyerekkorod óta?

Attól függ kivel. Legtöbbjükkel már rég megszűnt a kapcsolat, a forgatáson sok év után először láttam viszont őket, ez benne is van a filmben – néhányat közülük gyerekkorom óta ismertem és nagyon szerettem. A film kapcsán nem feltétlenül elevenedett fel a régi barátság.

Stáb a családban

A stáb jelenléte alig érződik a filmen.

Hárman voltunk, az operatőr, a hangmester és én – a hangmester a második kamerát is kezelte. Nagyon családias csapat volt, mert a hangmester a férjem [Jakob Wehrmann – szerk.], az operatőr meg nagyon hamar összebarátkozott a családdal. Ő már első este átesett a tűzkeresztségen, s utána minden rendben volt.

Miért, mi történt első este?

Hazaérkeztünk, gyönyörű szépen rendbe volt téve a lakás, anyukám ki volt öltözve, apukám szintén – és ez olyan három percig tartott. Akkor anyukám végigvezetett a házon – mindig megmutatja, hogy mit változtatott, meg mit újított… Megmutatta az apukám ágyát, azt újra behúzták… „Jaj, de szép…” „Igen? S tudod, egy hete volt behúzva, s akkor mit csinált az apád…” – Nem tudom, bele lehet-e ezt írni az újságba, de én akkor is elmondom, mert ez volt az operatőr beavatási rituáléja… Azt kell tudni az operatőrről, hogy nagyon félénk, halk szavú, vallásos, katolikus, nagyon-nagyon tehetséges és nagyon kedves gyerek – tényleg teljesen az ellentéte ennek a káromkodó családnak. Oda járt velünk a főiskolára. [Petrik] András ott áll nagy illedelmesen, és anyukám magyarázza, hogy „apád ráfeküdt az új ágyra, s első este egy nagyot fingott, és nem is csak fingott… képzeld el, s akkor mit csinált ahelyett, hogy szólt volna nekem: kiment, behozott egy törülközőt s jól beledörzsölte a foltot a vadonatúj behúzóba, s alig tudtuk lecserélni. Apám röhög, hogy nem is igaz, s András csak áll… Na jó, akkor gyertek, menjünk vacsorázni, mondja anyám” – rögtön ezután. Ülünk a vacsoránál – András meg sem mer szólalni, de étvágya se nagyon van. Anyukám pedig folytatja az előadást: valami szúr – mondja – mi szúr? Felhúzza a blúzát, s a melltartójából kiszed egy hosszú drótot – ja ez szúrt… Eszünk tovább. Én már úgy röhögtem, azt hittem, megbolondulok. Anyám Andrást figyeli: „na, majd megszokod, majd megszokod, ne izgulj!” – mondja neki. S tényleg megszokta.

A férjed ezek szerint már hozzá van edzve az ilyen jelenetekhez…

Persze, ő nagyon örvendett, hogy most nem róla volt szó, hanem valaki másról. És tényleg, másnap reggel már olyan felszabadult hangulat volt, hogy le a kalappal. Ez volt a kezelés. Nem tartott hetekig, egyből megoldottuk. [Nevet.] Anyukámnak nagyon sokat köszönhetek ebben a filmben, mert ő tökéletes ösztönnel érzi, hogy hol vannak az akadályok, és hol vannak a blokádok, az emberek mitől félnek… direkt terápia! Van egy barátnőm, annak azt mondta, miután bemutattam őket egymásnak, hogy szerbusz, jaj, tudod, rólad mi jut eszembe? Te generális lehetnél, egy hadsereget kellene vezess. Egy nagyon szigorú német csajnak mondta, akit attól kezdve kenyérre lehetett kenni.

Édesapádhoz(tól) is kellett sokkterápia a forgatás során, vagy ő teljesen más?

Nem, ő is nagyon nyitott, csak ő másképp… Ő nagyon barátságos, kedves, mesél – de anyám konkrétan átlát rajtad, és tudja, hogy hogyan kell veled beszélni. Nem jópofizik, hanem egyből rátér a lényegre. Ha például unalmas volt egy interjú vagy egy helyzet, nem történt semmi, akkor mindig csinált valamit. Például az első konyhai interjúkor egyszer csak elkezdte mondani, hogy „ez faszöveg, ezt ha beteszed, mindenki elalszik, s én is elalszom” – s akkor hirtelen jelenet lett az egészből.

Vannak-e olyan jelenetek, amik kimaradtak?

Jaj, rengeteg.

Valami, ami majd egy DVD-re az extrák közé kerülhetne?

Igen, van egy kedvenc jelenetem, ami sajnos kimaradt, ahol anyukám Tőkés Lászlóról beszél, őt kommentálja a díványon ülve…

Tőkés miért maradt ki a sorból, Frunda György, Kelemen Attila, Markó Béla, Borbély László, Ioan Judea, Ioan Scrieciu és Smaranda Enache mellől?

Nem fért bele már ő is… De készítettem vele egy interjút egy református templomban, s utána lejátszottuk anyukámnak. S ő kommentálja, miközben gyógytornázik. Lábizom-gyakorlatokat végez, és elemzi Tőkés László nyelvhasználatát – nagyon vicces.

Hétköznapi embereket mutatsz be, politikust mindennapi emberként. Talán ezért is azzal vádoltak páran éppen az általad is megkérdezett politikusok közül, hogy lejárattad a szüleidet.

A történések önmagukban nem járatnak le senkit szerintem. A lejáratás perspektívába helyezés kérdése. És az a veszély soha sem állt fenn, hogy szeretném lejáratni a szüleimet. Azt hiszem, hogy amikor egy alkotó nem tudja, hogy valaminek – egy mondatnak, egy jelenetnek – milyen hatása lehet, akkor csak azt teheti, hogy önvizsgálatot tart, megvizsgálja a saját indíttatását, és aszerint dönt – ez az egyedüli lehetőség. Persze féltem a reakcióktól, mert szélsőséges, meg nagyon radikális dolgok vannak a filmben. Az egyetlen fogódzó a belső szüröm volt, az, hogy mit látok, és miben hiszek, és be tudom-e az vállalni azt, amit látok és amiben hiszek.

Mégis visszaigazolva érzed-e magad, eltaláltad-e azt a hatást, amire számítottál?

Nagyon erősen egyezik a szándékom a reakciókkal. Nyilván van olyan dolog, ami mellément, vannak, akik azt látják a filmben, hogy lejárattam az apámat, hogy ő tulajdonképpen egy hős, hogy nincs a filmben szeretet… És olyanok is vannak, akik ennek az ellenkezőjét látják. Minden félelmem, és azok ellentéte is, beigazolódott. A hősök gyártása szerintem fikciós műfaj, nem egy dokumentumfilm feladata, főleg nem egy őszinte dokumentumfilmé.

Nem lehet, hogy a cím, benne a bajnok szó is félrevezető ilyen szempontból: hősre vár a néző?

Hős, de balkáni hős. A balkánon minden egy kicsit más, a hösök is egy kicsit vesztesek, és kopott kabátban járnak. Leglalábbis az én képzeletemben. „Erdély nem Balkán” – mondaná erre apám. De a Balkán nagyon közel van… és hősök egyébként sincsenek. Nagyon határozottan át kell menni fikcióba ahhoz, hogy legyenek.

S ez téged nem is érdekel?

De, a fikció igen, de a hősök kimondottan untatnak. Engem a törések érdekelnek az emberekben. Az Apámban is, saját magamban is – az is döntés kérdése volt, hogy berakom a jelenetet, ahol guvadt szemmekkel üvöltözöm...Az sem tetszik mindekinek, nem vagyok szimpi. Meg biztos, sok hülye kérdést is felteszek, igazságtalan vagyok…De engem az érdekel, hogy mi az, amiben tévedünk, mennyire és miért.

Mik a további terveid, esetleg dolgozol most valamin?

Egy játekfilmen dolgozom, ami félig dokumentumfilm, és emigránsokról szól. Ugyancsak a ZDF-től kaptam rá támogatást. Meg még van néhány dokfilmtervem is, majd meglátjuk.

Játékfilm?

Az olyan játékfilm, amelyikben nincs semmi dokumentarista elem, nem érdekel. De a tiszta dokumentumfilm sem érdekel, ha nem személyes. Márpedig egy becsületes dokumentumfilmes általában nem csak a saját életéről csinál filmeket. Lehet, hogy csinálnék még egy filmet a barátaimról vagy a volt szeretőimről – ez érdekelne, és el tudom képzelni, hogy izgalmas dolgok derülnének ki. (Ezt nem fenyegetésnek szánom.)

Nem fogynak el egy idő után ezek a személyes témák?

Nem, szerintem nem fogynak el, mert közben az ember él, és az élete újabb és újabb helyzeteket teremt. Amíg élsz, a témák nem fognak elfogyni. A múltat feldolgozó témák igen, de van jelen, meg jövő.

(fotók: Jakab-Benke Nándor)