Havas Ágnest ezúttal nem elsősorban a filmalapról és a kortárs magyar filmről kérdeztük, hanem arról, hogyan jutott el a filmalap vezérigazgatói posztjáig, milyen emlékeket őriz Vittorio Storaroról, mit jelent számára az éneklés és miről beszélgetett Fellinivel ’87-ben.
Szinte semmi sincs rólad az interneten a filmalap munkája kapcsán született nyilatkozatokon kívül...
Nem vagyok egy kirakatember, ezért is lehet valószínűleg keveset olvasni rólam – nem vagyok az az előtérbe nyomulós, sztorizgatós-magazinos típus.
Hogyan kerültél először kapcsolatba a filmmel?
Elég régen történt, 33 éve, ’79-ben kezdtem a szakmát, amikor a bölcsészkaron végeztem orosz szakon. Ez egy olyan év volt, amikor a tanár szakosoknak kötelező volt gimnáziumba vagy egyéb középfokú oktatási intézménybe beadni a pályázatát. Az édesanyám tanítónő volt, nagybátyám pedig gimnáziumigazgató, szóval nem állt tőlem távol a tanári pálya, és volt bennem elhivatottság, hogy átadjam a tudásomat másoknak. Végül három elutasított pályázatom lett, pedig jó tanuló voltam, népköztársasági-ösztöndíjas. Viszont az orosz tanszéken találtam egy hirdetést a faliújságon, miszerint televíziós szervezőmunkára kerestek végzős orosz szakos hallgatót. Annyit megtettem az ügy érdekében, hogy azt a hirdetést letéptem. Ezután találkoztam leendő főnökömmel, Flórián Endrével, a Magyar Televízió koprodukciós osztályának akkori vezetőjével. A szovjet televízió magyarországi tudósítói mellé kerestek valakit, aki a forgatásaikat intézi és szervezi. Mindösszesen kilencen vagy tízen jelentkeztünk és végül engem választottak. Eleinte vidéki forgatásokra jártam a stábbal, majd az angoltudásomnak köszönhetően elkezdtem a televízió egyéb koprodukciós munkáiba is belefolyni. Később a szovjet tudósítók átkerültek a nemzetközi osztályra, én viszont maradtam. Dolgoztam többek közt egy tíz részes, Wagner életéről készült fikciós sorozatban, amelynek Tony Palmer volt a rendezője és Vittorio Storaro az operatőre. Storaro mindig a forgatás előtt egy órával a helyszínen volt, akkor is, ha ez történetesen reggel öt órát jelentett. Végigjárta a díszletet és kereste a lehetséges világításokat – rembrandti szépségű beállítások voltak ebben a filmben. Vittorio beállt a helyére, és csak annyit mondott, hogy Beppo!, Filippo!, Adriano! – és az olasz csapatból mindenki tudta a dolgát, tudta, hogy hova tegye a lámpát, hol derítsen, és így tovább. Hihetetlen élmény volt látni őt munka közben! Az ő munkamódszere máig vágyott minta az életemben, én is kissé munkamániás vagyok, nehezen osztom le a feladatokat. Ekkor – 25 évesen – egy közel 100 tagú filmes csapatban dolgozhattam, olyan színészek mellett, mint Richard Burton, Vanessa Redgrave és Gálffy László, olyan epizódszereplőkkel, mint Sir John Gielgud, Sir Laurence Olivier és Sir Ralph Richardson. Ilyen világhírű színészek közelében lenni egy fiatal pályakezdőnek fantasztikus dolog volt! Valahol itt kezdődött a film szeretete.
’83-ban megszületett a fiam. A gyerekkel töltött egy év után nem mentem vissza a koprodukciós osztályra, hanem Érdi Sándor mellett kezdtem dolgozni, a Stúdió szerkesztőségben – a heti kulturális magazinnak lettem az egyik szerkesztője. Szerettem ezt a munkát, de soha nem vonzott a képernyő, én háttérember vagyok, végrehajtó. Itt gyakran előfordult, hogy filmforgatásokon forgattunk, vagy rendezőkkel, adott esetben külföldi színészekkel és színésznőkkel, zenei kiválóságokkal készítettünk interjúkat. Susannah Yorkkal, Jeremy Menuhinnal, Igor Ojsztrahhal és Yoko Onoval is volt lehetőségem interjút készíteni. 1987-ben kaptam egy nagyon szép feladatot: nekem kellett tudósítani a Magyar Televíziót a Moszkvai Nemzeközi Filmfesztiválról. A lányom még nem volt egyéves, amikor Moszkvába utaztam. Ez egy olyan év volt, amikor Jancsó Miklós benne volt a zsűriben, a zsűri elnöke Robert de Niro volt, Hanna Schygulla is zsűritag volt és olyan vendégek jelentek meg Moszkvában, mint Nastassja Kinski, Gabriel García Márquez vagy Claudia Cardinale. Valahogy a nemzetközi filmes világ elkezdte felfedezni a Glasznoszty érkezését, azt, hogy kopik az a vastag réteg, kitűnik mögötte a fény, a csillogás. Ott volt alkalmam Robert de Niroval beszélgetni, aki elképedt azon a napról napra érzékelhető változáson, amely Moszkvában zajlott akkoriban. Nyikita Mihalkovnak és Gabriel García Márqueznek is ott voltam a sajtótájékoztatóján és volt egy gyönyörű lehetőségem, ami a talpraesettségemnek volt köszönhető: a díjátadón életműdíjat kapott Fellini, ezért egy jó fél órával a kezdés előtt beültették a helyére Giulietta Masinaval, mögöttük pedig egy testőr. Én az operatőrömmel, Zöldi Istvánnal jártam-keltem, próbáltam levadászni a sztárokat – szóltam neki, hogy kapcsolja be a kamerát és odaléptem Fellinihez. Ő megfogta a kezem, rámnézett és megkérdezte: „Mit akar, drága?” Mindeközben felpattant mögötte a testőr, ami jól látszott a képen is. Én gyorsan rávágtam, hogy csak egyetlen kérdést szeretnék feltenni magának: „Megy még az a hajó?” Ő megsimogatta a kezem, felnézett és azt mondta: „Ha az a hajó nem menne, akkor már én sem lennék drágám.” [Utalás Fellini És a hajó megy című filmjére – a szerk.] Ez egy mondat volt csak, mégis egy olyan mondat, amely a filmjeihez, az egyéniségéhez, a stílusához illett. Egyébként Marqueznél is próbálkoztam a sajtótájékoztató után, aki kedvesen megkérdezte: „Ugye kislány nem gondolja komolyan, hogy egy ilyen hosszú sajtótájékoztató után még magával is beszélgetni fogok?” Úgyhogy ez a beszélgetés nem jött össze. Nasstasja Kinskit viszont elkaptam, nagyon tetszett neki Moszkva. Majdnem egyidősek voltak a gyerekeink, még a nevükre is emlékszem: Aljosha és Sonja.
Jól tudom, hogy filmforgalmazóként, illetve filmbeszerzőként is dolgoztál?
Igen, még a Stúdió szerkesztőségében voltam, amikor kaptam egy ajánlatot egy angol–magyar videóforgalmazó vegyesvállalattól, ahol négy évet töltöttem el filmforgalmazási igazgatóhelyettesként. Az Intervideo kizárólagos szerződést kötött a Warner Brothersszel a teljes katalógus magyarországi videós forgalmazására. VHS-en, felirattal forgalmaztuk a filmeket, a jelmondat az volt, hogy: „Minden nap egy új film.” És valóban, 900 filmet hoztunk ki három év alatt, olyan filmeket forgalmaztunk, mint a Halálos fegyver, a Mad Max, a Karácsonyi vakáció vagy az Amarcord. Nagyon szerettem ezt a munkát, mert a filmhez is köze volt, a kultúrához is köze volt, és magánvállalatról lévén szó, teljesen más volt a munkamorál – ’88-tól ’92-ig dolgoztam ott, szóval pont a rendszerváltás időszakát éltem ott meg. Négy ott töltött év után megkeresett az HBO, és megkérdezték, hogy ismerek-e valakit, aki odamenne hozzájuk menedzseri pozícióba, hogy a filmek magyar változataival foglalkozzon. Ekkor én megkérdeztem, hogy miért nem tesznek egy ajánlatot. Meg voltak lepve, mert az Intervideo jól menő, sikeres cég volt. Jellemző az akkori helyzetre, hogy fél év múlva már a tízszeresét kerestem az intervideós fizetésemnek. Ez az HBO kezdeti időszaka volt, megint létre kellett hozni valamit, és én ezt szeretem igazán, amikor nekiindulsz, összerakod a mozaikot és valami létrejön. Ugyanez van most az életemben a Filmalappal – elterveztünk valamit, összeraktuk a kis puzzle-darabokat, létrejött valami, ami működőképes és jobb feltételeket szab a magyar filmszakma számára. Szerencsére sok ilyen dolog volt az életemben. Az HBO-nál először a magyar változatokkal foglalkoztam, majd a filmbeszerzésnek lettem az igazgatója, ezután programigazgató lettem, majd a Spektrum tévé születésénél is ott bábáskodtam. Én javasoltam, hogy egy utánjátszó csatorna létrehozása helyett nézzük meg a dokumentumfilmeket, hiszen van Magyaroszágon egy komplett dokumentumfilm-stúdió, a MOVI, ahonnan biztosan tudunk venni filmeket, és más források is voltak. Az egész világban akkoriban kezdődött egy dokumentumfilmes nyüzsgés, amiből azután fel lehetett építeni a Spektrum csatornát. Nagyon jó közegben dolgoztam az HBO-nál és rengeteget tanultam – ez egy jól működő szisztéma volt, egy nagyon jó munkahely, jó szakemberekkel. Tavaly volt a magyar HBO 20 éves évfordulója, a világ minden tájáról összejöttek a régi kollégák és Egerben ünnepeltünk. Ma is jó barátságban vagyok Nancy Abrahammal, aki mellett dolgoztam, és később az HBO US dokumentumfilm-gyártásért felelős alelnöke lett. Mégis, amikor megkeresett valaki, mindig eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne továbbmenni, létrehozni ismét valamit.
1996-ban keresett meg Baló György azzal, hogy működjek közre az országos televíziós frekvenciáért indított pályázatban. Írisz tévének neveztük a csatornát a tervezés során. A pályázaton indult a TV2 és az RTL konzorciuma, mi pedig bronzérmesek lettünk, így ők ketten megkapták az országos frekvenciát, az Írisz tévéből pedig a TV3 lett. A Central European Media Enterprises vette meg a TV3-at, ott indítottuk el a csatornát, olyan emlékezetes műsorokkal, mint a Hír3 vagy az Időjós. A TV3-tól saját elhatározásomból eljöttem, mert a cég angliai központjában felülvizsgálták a megkötött műsorvásárlási szerződéseket és többet kellett fizetnie a csatornának. Ez, úgy gondoltam, nagyon rosszfelé vezet. Következett néhány év a saját cégemnél, ahol mindenféle izgalmas megbízásokat kaptam: felül kellett vizsgálnom például a Magyar Televízió teljes filmbeszerzési tevékenységét, egy komplett tanulmányt kellett készítenem. Ott is voltak olyan felfedezéseim, amelyek valószínűleg érdekeket sérthettek, mert egy fiókban landolt ez a tanulmány.
Egy kórusban énekelek a gimnázium óta, az Ifjú Zenebarátok Kórusában. Ez egy olyan hobbi, amire mindig szánok időt, ha éppen nem dolgozom reggeltől estig. A kórussal sokat lépünk fel koncerttermekben, templomokban, külföldön is sokat jártunk és több lemezünk is megjelent. Ez remek kikapcsolódás és gyakran katartikus élmény, amikor például a Carmina Buranát énekeljük a MÜPA színpadán vagy Kodály Szép könyörgés című művét a brüsszeli Városházán vagy Párizsban. Azért is fontos nekem a kórus, mert amióta elmentem az Intervideóhoz ’88-ban, vezető pozícióban dolgozom, a kórusban viszont csak egy lány vagyok az altból, egy „dalostárs”, ahogy a „tanár úr” szokta mondani.
Hogyan kerültél a TV2-höz?
2001-ben kaptam egy ajánlatot a TV2 elnökétől, Tolvaly Ferenctől, illetve Laluk Márta programigazgatótól, így odamentem tartalomfejlesztési menedzsernek. Körülbelül két évig voltam ott és nagyon szerettem, mert rendkívül jó volt a csapat. Tolvaly Ferenc nagy barátja volt a magyar filmnek, számos alkotást támogatott. Jancsó Miklós 80. születésnapjára készítettünk egy ünnepi műsort és vágtunk a filmjeiből egy kis klippet. A legnagyobb röhögést az váltotta ki, amikor Kapa azt mondja premier plánban, hogy „Országomat egy szponzorért!” – ez a mondat azóta is nagyon jellemzi a magyar film helyzetét. 2003-ban volt egy management buyout a TV2-nél, Tolvaly Ferenc távozásakor az egész menedzsmentet leváltották.
A TV2 után szinte azonnal megkeresett Herendi Gábor, a Skyfilm tulajdonosa, és megkérdezte, hogy volna-e kedvem nála dolgozni. Így lettem a Skyfilm ügyvezető igazgatója, és így csöppentem bele a Valami Amerika forgalmazásába – az első feladatom az amerikai sales agenttel való megállapodás volt. Ez a film 500 000-es nézőszámmal robbant be a magyar mozikba, őrületes revelációval fogadta a magyar közönség, 10 héten át vezette a magyar toplistákat – ez szinte példa nélküli hazánkban. A 20th Century Foxtól érkezett egy levél, amelyben az iránt érdeklődött az egyik executive, hogy melyik film „süllyesztette el” az ő Titanicjukat a magyar mozikban. Ki kellett küldeni neki egy Valami Amerika-DVD-t, hogy lássa, mi söpörte le az amerikai szuperprodukciót. A következő dobás a Magyar vándor volt, amelyben komoly részem volt, mint produceri munkatárs. A marketingkampány egy 300 milliós médiaértékű kampány volt, amely nagyon szép példa arra, hogy hogyan lehet viszonylag kis pénzből – 30 millió forint körüli összegből – egy 300 millió forintos kampányt csinálni, médiapartnerek segítségével. 1000 darab óriásplakátunk volt országszerte, amelynek ma már, az internet térhódítása miatt nincs akkora jelentősége, de akkoriban nem lehetett megkerülni. A Magyar vándor kampányát ezüst EFFIE-díjjal jutalmazták. Ez a film egy igazi örömmunka volt, noha nagyon vegyes volt a fogadtatása, de példátlan utóélete van mind a mai napig. Remek volt a film zenéje, mindenki emlékszik Korda György számára, amelyben azt énekli, hogy „Kicsi Beatricse, takaród simítsd le!” [Énekel.] Már a bemutatón lehetett érezni azt, hogy jó lesz a közönségvisszhang, annak ellenére, hogy a filmbemutatókra Magyarországon a filmes szakma mindig prekoncepciókkal és sznob attitűddel ül be. Pedig milyen jó lenne, ha meg tudnánk adni a másiknak a tiszteletet és szeretetet, és együtt tudnánk örülni annak, ha elkészül egy magyar film. A legtöbbet Herendi Gábortól tanultam arról, hogy mit jelent producernek lenni Magyarországon, Gábor ugyanis nem azon a csövön nézett kifelé, amelyben kizárólag állami pénzből lehet filmet készíteni, a Magyar vándorra például körülbelül 120 millió forintnyi szponzori pénzt tudott behozni. A Lorának már társproducere voltam – ez is elég szép siker volt a maga 140 000 nézőjével, noha ott sajnos csúnyán elrontottuk a kampányt, mert a filmnek a thrilleres elemeire fűztük fel a kampányt és az előzetest, holott senki nem akar sötét filmeket nézni, mindenki szórakozni és felejteni megy a moziba. Majd – egy tévésorozat után – jött a Valami Amerika 2., ebben a filmben is már producer voltam, támogatói szerződéseket kötöttem, megállapodtam a médiapartnerekkel és én figyeltem a termékelhelyezésekre – ez is nagyon jó hangulatú munka volt.
Hogyan jött létre a Havas Films?
A Skyfilmtől 2009-ben jöttem el, ekkor hoztuk létre a Havas Filmset két kolléga-baráttal, Minda Judittal és Ugrin Juliannával, illetve egy külső támogató jóbarát segítségével. Ennek a cégnek az volt a fő csapásiránya, hogy dokumentumfilmeket hozzon létre koprodukcióban, továbbá magyar dokumentumfilmeket próbáljon meg értékesíteni nemzetközi szinten. Ezt mi rendkívül jó érzékkel a lehető legrosszabb pillanatban kezdtük el, amikor éppen megszűnt minden támogatás és beütött a világválság. Szóval gyakorlatilag hiábavaló volt az a sok tudás, erő, energia és pénz, amit beletettünk ebbe a vállalkozásba. Jelen voltunk minden filmes vásáron, lakást béreltünk Cannes-ban és minden este meghívtuk a potenciális vásárlókat magyar borokra és szalámira, gyakorlatilag mindent megtettünk, mégis alig öt szerződést kötöttünk meg. Ennek oka volt a válság is és az is, hogy a magyar dokumentumfilm sajnos nem az az igazán kurrensen eladható árucikk. Kisebb sikereink azért voltak, dolgoztunk például az Arte France számára készült dokumentumfilmben a Szigetről [Une Île de Musique au coeur de l'Europe – Sziget Festival, r. Thierry Villeneuve, Laurent Hasse, 2010 – a szerk.], mint szervízcég. Később koprodukciós partnerként dolgoztunk egy francia és egy német produkciós céggek, az Arte számára készült 6×1 órás dokumentum-sorozatban, amelynek Viszlát elvtársak! volt a címe, és a keleti blokk történetét dolgozta fel 1975-től a rendszerváltásig. A sorozatot a Magyar Televízió is sugározta. Volt még egy kis hőstettünk, mégpedig, hogy az EuroDoc nevű dokumentumfilm fejlesztő workshopot Magyarországra hoztuk. Szóval voltak eredményeink, de sokat veszítettünk ezen a cégen, és amikor megkeresett Andy Vajna, hogy dolgozzak mellette tanácsadóként, tudtam, hogy nem fogok tudni arra a cégre koncentrálni, így végül értékesítettük. Nagyon leköt ez a szép feladat, amin most dolgozom.
Nem volt benned kérdés azzal kapcsolatban, hogy el kell fogadni az Andrew Vajna által felajánlott pozíciót?
Egyrészt nagyon régóta ismertem Andyt, 1988-ban ismerkedtünk meg, amikor még az Intervideónál dolgoztam, amely rövid ideig együttműködött az általa alapított Intercommal. Azóta nyomon követtük egymás pályáját, jó baráti viszonyban maradtunk. Én mindig felnéztem rá, mert éreztem, hogy olyan a szemlélete, amelyből nagyon sokat lehet tanulni a filmforgalmazás és filmkészítés terén. Szóval Andy megkeresett engem, gondolván, hogy az a tapasztalat, amelyet a sok év alatt összegyűjtöttem a magyar filmszakma legkülönbözőbb területein, segítségére lehet ebben a kormánybiztosi munkában. 2011 januárjától dolgoztunk együtt mindaddig, míg 2011 júniusában létrejött a Magyar Nemzeti Filmalap, és Andy javaslatára kineveztek vezérigazgatónak. Most is szorosan együttműködünk, ő az, aki a stratégiát és a jövőképet felvázolja, ő szabja meg az irányt és abban nagyon lehet hinni, mert azok az ötletek és azok az üzleti szempontot sem nélkülöző elgondolások, amelyekkel ő meglepi a magyar filmszakmát, működőképesek. Természetesen tisztában vagyunk vele, hogy máshoz szoktak a filmesek az utóbbi évtizedekben, hiszen majdnem egy teljes szakmát el tudott tartani a Magyar Mozgókép Közalapítvány, ám ezt az állam már nem tudja teljes egészében vállalni, így itt másfajta szisztémát kellett kialakítani. Andy elképzelései szerint egy egyablakos rendszert dolgoztunk ki, amelyben a filmalap kizárólag az egészestés műfajok fejlesztésére, gyártás előkészítésére, gyártására és marketingjére ad támogatást.
Számon tartjátok-e a határon túli magyar alkotókat, illetve van-e arra szándék a jövőben, hogy egyszerűbben tudjanak határon túli magyarok a filmalaphoz pályázni?
Nálunk az az alapszabály, hogy egészestés filmalkotás referenciával kell rendelkeznie a rendezőnek, vagy a forgatókönyvírónak, vagy a producernek. Én évek óta figyelem például Felméri Cecília munkásságát és azt gondolom, hogy benne ott van egy A-kategóriás versenyfilm lehetősége, mert úgy gondolkodik, mert olyan történeteket mesél el olyan képi színvonalon – őt nagyon szemmel tartjuk és reméljük, hogy fog tudni pályázni, egy Magyarországon bejegyzett cégen keresztül, amelynek megvan a referenciája. De figyelünk a többiekre is, és én személy szerint, ha magyar filmes vonatkozásban keresek valamilyen információt, akkor a Filmtett oldalát nyitom meg elsőnek, mert azok az igazi mélyinterjúk, azok az átfogó történetek, amelyeket a Filmtett oldalán találok, pontosak, átgondoltak és jól szerkesztettek, és sokszor többet jelentenek nekem, mint amik a magyar site-okon szembejönnek.
Már megdőlt a hiedelem, hogy csak közönségfilmeket támogat a filmalap. De vajon elsősorban a forgatókönyvön múlik-e, hogy olyan magasságokba kerüljön a magyar film, mint ahol például a román van jelenleg?
Nem csak a forgatókönyvön, hanem azon az őszinteségen, ahogyan egy magyar író vagy rendező szembe tud nézni saját magával és a kortársaival, azzal, hogy mi az, ami történik vele, körülötte, mi izgatja, mitől élünk úgy, ahogy élünk. Egyszer megkérdezte tőlem egy itt élő amerikai: „Te Ági, tudod mit nem értek? Minden magyar film bús, borongós, szimbolikus üzenetekre épülő, sötét tónusú film, miközben én sorra járom a romkocsmákat, vacsorákon és házibulikon veszek részt – hol van ez nálatok a filmben?” És ilyenkor én elgondolkozom és azt mondom, hogy talán most majd ez is benne lesz, ha bekövetkezik, hogy valóban rólunk, erről is fognak szólni a filmek. Persze ebbe rögtön beleköthet egy Tarr Béla-rajongó, hogy hiszen azok a filmek is rólunk szólnak, és igen, a Panelkapcsolat valóban rólunk szól, a Családi tűzfészek meg aztán végképp rólunk szól, és a hozzám legközelebb álló Tarr Béla-film, a Werckmeister harmóniák is rólunk szól. Az eszköz az a nagyon különleges, nehezen megfogható magyar alkotói szándék és erő, amely megjelenik a magyar filmekben – ha ez hozzáadódik azokhoz a történetekhez, amelyek valóban körülvesznek bennünket akkor jó úton járunk. És nem azt mondom, hogy ezek teljesen vidám történetek, mert van olyan, aki a megélhetési problémáival küzd, van, aki nem tudja eldönteni, hogy a fiúkat szereti-e vagy a lányokat, van, aki azzal küzd, hogy betegség van a családjában, szóval nem feltétlenül vidám történetekről beszélek, de tény, hogy a boldog pillanatok valahogy kívül rekednek a magyar filmen. De itt van például Zomborácz Virág Utóélet című filmje, a forgatókönyv fejlesztése lezárult, nyert gyártási támogatást, és februárban kezdődhet a forgatás. Itt van Bodzsár Márk Isteni műszak című filmje is, amely már leforgott – ez is teljesen új lendületet hoz a magyar filmbe. Szász János Nagy füzete ötvözi magában a magyar film legértékesebb hagyományait és a filmalap megközelítését és szándékát, hogy átjöjjön a film üzenete.
Mi volt a célotok a filmalap által elindított ingyenes Filmíró Mesterkurzussal?
Ez annak a jelképe, hogy szerintünk a filmkészítés központi eleme a történetmesélés, hogy a forgatókönyvírás egy szakma, amelynek az alapjait meg lehet tanulni, ehhez kell még jönnie annak a tehetségnek, hogy valaki egyedi módon tudjon megközelíteni egy történetet. Azért fontos számunkra, hogy a forgatókönyvírás és annak oktatása kiemelt szerepet kapjon a filmalap programjai között, mert ezt érezzük a leggyengébb láncszemnek Magyarországon. Mivel Andy igen jó kapcsolatot ápol egy rakás híres amerikai rendezővel és forgatókönyvíróval, ezért el tudtuk indítani tavaly ezt a programsorozatot, amelynek az első állomása Oliver Stone volt, a második pedig Joe Eszterhas. A tervek szerint Alan Parker lesz a következő meghívott, majd Quentin Tarantino és remélhetőleg Luc Besson folytatja a sort. Olyan alkotókat akarunk idehozni, akik biztatni és ösztönözni tudják a magyar forgatókönyvírókat, illetve azokat, akik még csak most tanulják ezt a szakmát.
Az eddigi szakmai tapasztalataiddal a hátad mögött mi számodra a három legfontosabb dolog, amelynek másképp kellett működnie a filmalapnál, az MMKA-hoz képest?
Egyrészt azt éreztem, hogy nagyon fontos, hogy tiszta, átlátható rendszerben tudjon működni a filmtámogatás – úgy gondolom, hogy ezt sikerült megvalósítani, részben annak köszönhetően, hogy egy műfajjal csak egy helyre lehet pályázni, részben pedig azért, mert bevezettünk egy kötelezően alkalmazandó könyvelési rendszert, amelyben egy kóddal hozzá tudunk férni minden produkció könyveléséhez. A másik fontos dolog, hogy szakmai alapon állt össze az öttagú Filmszakmai Döntőbizottság, és úgy érzem, hogy rendkívül felkészült csapat jött itt össze. Egy kollégám egy karácsonyi üdvözlőlapon azt írta nekem, hogy ez azért álommunkahely a számára, mert valami olyasmit valósítunk meg, amire 30 éve nem volt példa a magyar filmszakma történetében. Ehhez gyorsan hozzá kell tennem, hogy a filmalap nem kockafejű társaság, figyelünk a szakma visszajelzéseire, ha látjuk, hogy valami nem tud úgy működni, ahogy előzőleg elgondoltuk, akkor változtatunk a támogatási szabályzaton. Szóval már csak a jó filmek hiányoznak! Az első körben megvalósuló filmeken még nem látszik eléggé az a sziszifuszi fejlesztési munka, amelyet mi nagyon fontosnak tartunk, de vannak már olyan filmek, amelyeknek nemrégiben fogadtuk el a forgatókönyvét – ezek már új idők új szeleit mutatják. Persze sokan vádolnak minket ezért a forgatókönyv-központúságért, mondván, hogy a magyar film hagyománya sokszor nem a forgatókönyvre épül, hanem a vizualitásra és arra a lelki üzenetre, amelyet egy-egy magyar film hozni tudott. Ezzel mi is tisztában vagyunk, hiszen ebben nevelkedtünk, ebben éltünk, ezekre nagyon odafigyelünk – ez szerintem megmutatkozik a döntéseinken is. Sokan örömmel vetik bele magukat a fejlesztési procedúrába, mert úgy érzik, hogy van értelme és sokat tanulhatnak abból a módszerből, ahogyan dolgozunk. Mert a fejlesztés nem abból áll, hogy odaül egy szigorú fejlesztő és azt mondja, hogy márpedig ha itt nem fojtod vízbe azt a szereplőt, akkor mi nem fogjuk támogatni ezt a filmet. Itt egy valódi közös munka folyik, azt a közös célt tartjuk szem előtt, hogy olyan alkotások szülessenek, amelyek nemzetközi sikerekre tarthatnak számot és visszahozzák a magyar nézőket a moziba.
