Egy nagy sikerűnek hitt filmnek muszáj elkészíteni a folytatását, akkor is, ha a témája már nem aktuális. Feltehetőleg ezért készült el az Înapoi în cartier.

A történet szerint Brazilianu, a kolozsvári maffia feje elrabolta egy rendőrfőnök lányát. Az kétségbeesésében Moşuhoz, egy volt drogoshoz fordul segítségért, hogy kiszabadíthassák a lányt. A terv végrehajtásához bevonják Hensit, egy Kolozsvárról kitelepült régiségcsempészt, hogy általa kerülhessenek közel a rablóhoz. A bűnügyi történet nehéz falat a rendezőnek, különösen, mert amatőr szereplőket választott filmjéhez. Ennek indoklása egyrészt az, hogy a profi színészeket nem tudta volna megfizetni, másrészt – állítólag – az itt megjelenő figurák sokkal autentikusabbak. Talán azért nem is foglalkozott különösebben a színészvezetéssel, mert úgy gondolta, hogy azzal a film csak veszíthet „valódiságából”. Nem sikerült meggyőznie. Ha lett volna alkalmam egyetlen sajtónyilatkozatot olvasni, miszerint paródiának szánták, magasztalhatnám a mesterművet. Így viszont a film hiányosságait kell megemlítenem.

A dramaturgiával komoly gondok vannak: megnehezíti a történet összerakását az, hogy minden statiszta életéből egy-egy jelenetet mutatnak, miközben az illető eseményeknek semmi köze a történet haladásához – így kell például végignéznük azt, ahogy Hensi egyik alkalmi szeretője elmegy cipőt vásárolni.

A formai megoldások nagyon messze állnak a műfajtól. Hiába erőlteti meg magát a példaképét Jean Claude Van Damme-nak tartó színész, hogy minél látványosabb akrobatikus elemekkel tarkítsa verekedéseit, ha maga a mozdulatsor feldolgozása nem dinamikus. Ha egy verekedést egy vagy két kameraállásból mutatnak és kevés a vágás – az leleplező lesz, a néző számára unalmassá válik a jelenet, és a színészi játék hiányosságait kezdi észrevenni. Én is így jártam, és már jobban érdekelt, hogy milyen borzalmasan fals arckifejezéseket ölt magára a főgonosz és mennyire nem hiszem el, hogy egyáltalán hozzáért ellenfeléhez (nemhogy még meg is üsse).

A végső nagy összecsapás nyilvánvalóan nappal történik – legalábbis teljes erővel áramlik be a kék tónusú napfény, amikor a rendőrök megérkeznek a maffia főhadiszállására. A filmben sok mindennel lehet csalni, de ha nyilvánvalóan nappali fény áraszt el egy teret, akkor nincs az a néző, aki elhiszi, hogy mikor leoltják a villanyt, a Quake nevű számítógépes játék módjára látható a tér: lent középen remegő kéz markolássza a pisztolyt.

Ugyancsak érdekes az elrabolt lány filmben való megjelenése, szubjektív kamerának szánt formában. Az még hagyján, hogy a lány gépiesen ugyanazokat a fejmozgásokat ismétli folyamatosan. Ami viszont mindent megér: nem csak onnan derül ki, hogy az elrabolt lány szemszögével van dolgunk, hogy a többiek a kamerába beszélnek – hanem onnan is, hogy percenként körülbelül kétszer „pislant” egyet: vagyis a kép fekete alsó és felső széle összecsukódik.

Közben vissza-visszatérünk a kétségbeesett rendőr képéhez, aki ivásra adja a fejét (természetesen ő is inkább nappal szeret inni, valószínűleg este haza kell mennie a feleségéhez), és sorra üríti ki a vodkás üvegeket a helyi kiskocsmában. Ahhoz képest, hogy a jófiúkhoz tartozik, a rosszakat meghazudtoló állóképességgel rendelkezik: csoda, hogy nem szállítják el alkoholmérgezéssel.

Persze nem nekem kell hinni, mert nem volt alkalmam elmerülni a kolozsvári alvilág életében. Különben biztos másképp értékelném, hogy visszatérhettem a „cartier”-be.