Ha valaki igazán, szívből akar nevetni másfél órán át, kedvcsinálónak válassza Francis Veber legújabb filmjét, a Pofa be! címűt. A nézőre zúduló poénzuhatag garantálja a hasizmok táncát.
A sztori egyébként elég egyszerű: a furcsa páros jól ismert kliséjén alapszik. Most egy valószerűtlenül bugyuta és hihetetlenül szószátyár figura, Quentin, valamint a reménytelenül és makacsul szótlan, elkeseredett, mogorva Ruby áll egymás mellett, egymással szemben a filmvásznon. „Szakmai" szempontból ők ketten kollégák, bár Quentin nevetségesen ügyetlen tolvaj, Ruby pedig profi gyilkos. Az első idétlen bankrablási kísérlet után kerül a dutyiba (pénzváltóba lép be bank helyett, ahol viszont csak yent kapni, de itt a figyelmébe ajánlják a szemközti pénzintézményt), a másik pedig megölt kedvesének a gyilkosán áll bosszút ennek „a tökénél is érzékenyebb" pontjához, a pénztárcájához nyúlva (egy pénzszállító autó profi módszerű kirablása után kinyírja a rablókat, és eltűnik a húszmillió euróval).
A börtönben találkoznak. Quentin lyukat beszél cellatársai hasába, üres halandzsájával kikészíti valamennyiüket, ezért kerül a teljes némaságot választó Ruby cellájába. Ruby tovább hallgat – még ha társa az ő „lószemét" dicséri is –, Quentin minden hülyesége lepattog róla – ez utóbbi viszont érdeklődésnek veszi a csendet, Rubyt pedig a barátjának tekinti, és elhatározza, hogy többé soha sem válik el tőle: kocsmát nyitnak majd közösen egy kisvárosban, „mondjuk Montarjit-ban". Követi Rubyt a kórházba, majd a diliházba is, megakadályozza „barátja" szökését azzal, hogy ő maga szökteti meg. Együtt menekülnek a rendőrség és a húszmilliójára vadászó gengszter csapata elől. Quentint az álmai, Rubyt a bosszúvágy hajtja.
A cselekmény egyetlen szálon fut végig: a főszereplő-párossal történteken kívül egyébről sosem tudunk, és egyébre nincs is szükségünk. Kettejük alakja uralja a vásznat, a többi szereplő alig „megismerhető", elnagyolt jellem: a nyomozó nagyképűen tudatosítja Rubyban és a nézőben, hogy bűnügyi film pörög le a szeme előtt, és különösen a „lány a zacskóban" jelenet a morbid belőle (az egyetlen jelenet, amely morbid a filmben). Rendőrei szép számban özönlő, buta figurák, még Quentin is túljár az eszükön, bár lehetetlenül kevés agysejtjével a Rekordok Könyvébe kerülhetne. A gengszterbanda sem ér többet a rendőröknél (akikhez egyébként semmi közük, akikkel sosem kerülnek összeütközésbe): gépiesen próbálják teljesíteni főnökük parancsait, de a „hősök" ugyanúgy csőbe húzzák őket is, mint a rendőröket. Főnökük talán még táskásabb szemű, mint Ruby – tehát összetartoznak, és mégsem. A pszichológus, az ápoló, a részeges barát egyoldalúan jellemzett figurák, a lány szerepe nagyjából külsejének dekorativitására redukálódik. Valamennyien elnagyolt epizódszereplők, az egyes epizódok pedig nagyon lazán kapcsolódnak egymáshoz.
A rendező nyilvánvalóan a két francia színészóriás játékára épített. A nagyszerűen alakított két ellentétes jellem a komikum állandó forrása, a humor pedig feledteti a nézővel a történet apró hiányosságait. Egy szószátyár idióta és egy rémítően céltudatos gonosztevő – az eredmény egy fura csapat és egy sereg vidám néző. A katasztrofálisan bunkó Quentin naiv jósága megsemmisíti az agyafúrt Ruby gonoszságát – és máris kész a film kissé romantikus, pozitív végkicsengése.
A jellem- és a helyzetkomikum minden eszközét felhasználva a Pofa be! kiteljesíti Francis Veber hasonló témaválasztású filmjeinek (Balfácán, Balekok) a sorozatát, ugyanakkor felhasználja és felfrissíti a francia filmvígjáték hagyományait.