…nemrég felidéztem valakiknek egyik legkorábbi emlékem, ami éppen eléggé idevág. Olyan ötéves lehettem, a húgom pedig három ha volt, szóval még éppen csak hogy beszéltünk. A testvéremnek volt egy hatalmas szőke babája, kék szemekkel, hatalmas szempillákkal. Ha lefektette, lehunyta a szemét, ha megnyomta a hátát, akkor sírt, és volt váltóruhája is...

Nekem pedig egy huzentrógeres majmom volt rongyból (...most őszintén, milyen személyiségfejlődéssel indulhattam önnön evolúciómnak). Mindenesetre a szőke maca és a majmom lett a papás mamásunk két főszereplője. (Megj. Mozart ötévesen zenét komponált, én meg a testvéremmel papás mamást játszottam. Tanulság: vigyázzunk arra, hogy milyen játékot adunk gyermekeinknek.)

Rajzok: Jánosi Andrea

Ami érdekes: a játék mindig zenével indult. Minden bizonnyal a Dallasból tanulhattuk, hogy minden zenebetéttel kezdődik, mert a testvérem ölbe kapta a hatalmas babáját, én meg a majmot a nyakánál szorítottam (meg is sínylette szegény, mert hatévesen, mikor a játszótéren doktorbácsist játszottunk, mind ő kapta az injekciókat, merthogy egyedül ő volt rongyból – el is rohadt a bélése). Szóval így álltunk két percig és elénekeltük a főcímzenéjét a papás mamásunknak, majd pár pillanatig néztünk egymásra, nem tudtuk, mit kell csinálni – és sajnos arra már nem emlékszem, hogy hogyan is oldódtak meg ezek a konfliktusok.

Íme, a „felnőtteknél” is valahogy így készülhet a film. Ugyanígy kell majd hozzá: gyermeklélek, játszodhatnék, szereplők, filmzene, pajtások... Na de meggyőződésem, hogy aki filmet fog rendezni, az mindenekelőtt ezen a létfronton kell megkapja a maga halálos sebesülését. Nem biztos hogy majd tudni fogja azt, hogy mi sebezte őt halálra, de egészséges ember nem készít filmet. Valahol valamikor úgyis egy majmot dugnak az ember kezébe, hogy azzal játsszon, s azzal a majommal majd egyetlen Barbie-baba sem akar játszani, így aztán mindenki a saját majmával esküszik bosszút a világ ellen, s filmet csinál arról a világról, aminek tartozik, ahova nem tartozott, de tartozna... Istenem, mennyit könyörögtem a testvéremnek, hogy engedje a majmomat, hadd csókolózzon a szőke istennőjével, a taknyos leányka pedig elegánsan kiröhögött. És én tudtam, hogy igaza van, én is okádtam volna, ha a majom megcsókólja a macababát.

Így kezdődik: minden ember a majmát implikálja majd bele a filmjébe, Bovaryné is majom. Aki nem érzékeny a (világa) konfliktusaira képtelen lesz majd jó filmet csinálni. Egy (lelki) indíték tehát az alap. Volt tanárom szerint egy beégett kép, mások szerint egy kinyilatkoztatási vágy, egy belső visszhang. Mindegy, csak fájjon.

Mikor már tudod, hogy filmet fogsz csinálni, neki kell kezdj megépíteni azt. Jó, ha legelőször megírod, mit akarsz csinálni. Szerintem ez a legeslegnehezebb. Kimondhatatlanul nehéz megfogalmazni egy történetet, kimondhatatlanul nehéz lefordítani azt az őrületet, azt a káoszt, ami a gondalataidban felvázolódott, s felírni egy üres lapra. És ez eladható kell legyen. Soha senki ne fogjon neki olyan filmnek, ami mást nem érdekel. Minden film, minden kinyilaztkoztatás valamiért és valaki(k)nek készül. A film valóban egy szent kurva. Valamikor nagyon régen az ember a leggyengébb állat lehetett valamennyi közül. Pusztítgatta őt minden egyes állatfaj, vagy pedig elszaladt előle. Már a férfinak a nőjét is elvették, ebből a nászból születhettek a kentaurok, sellők stb., és akkor a férfi, hogy nőstényét visszaszerezze, faját fenntarthassa, elindult az önmeghatározás útján, és eszközöket, fegyvereket, ajándékokat készített. Művészete is egy hatalmas imponálási vágy a szebbik nemnek, s ha ma már nem is tudatosan, nem is direkt csináljuk, de ebből a fajta kicsiségünkből kovácsolunk. A legnagyobb szerelemérzés, a legerősebb vágy adja majd a legszebb tartalmat a filmnek. Óvatosak és alázatosak kell legyünk tehát a filmmel tudván immár azt, hogy nem magunknak készül, mindössze önmagunkért.

Mindig a szinopszissal kezdd, pár mondattal, hogy mi a története fájdalmadnak. Olvasd vissza, hogy izgat-e ez a pár mondat. Rögtön tudni fogod, hogy a „Filmem az örök dolgokról szólna. Főszereplőm sorsa által nagyon szeretném megragadni a lét esszenciáját, kvintesszenciáját.”, nem szinopszis, mint ahogy ez se: „Egy életrajzi filmet akarok készíteni Gábor Áronról, munkásságáról, életéről.” A szinopszis első mondata olyan kell legyen mint a vakrandi: ha nem izgat fel, nem lesz szex belőle. Sokkal jobban hangzana, ha valahogy így állsz neki: „Filmem egy korondi özvegy öregasszonyról szól, akinek a fia drogdealer, így az nem foglalkozik a mamával. Az öregasszony hogy magányát orvosolja, elkezd kokainozni. A fia barátaitól szerzi be a drogot, de mivel nyugdíja nem túl nagy, egy idő után hatalmas adósságba keveredik. A szomszédok boszorkánynak hiszik, mert egy nap meztelenül, habzó szájjal elrabol egy gyereket, s házába zárja. A fiát a haverjai kinyírják. A nyanyának túl sok van a róvásán, s hirtelen eldönti, hogy elvonókúrára megy. Ott megismeri azt a fiút, aki a fiát kinyírta, és egymásba szeretnek. De szerelme bandája a vénasszonytól ki akarja csikarni a tartozást... a falu népe rituálisan el akarja égetni. Menekülnek...” Tehát a lényeg, hogy akció legyen a filmben, és üssön.

A forgatókönyv már a szinopszis átírása. Itt darálod ki a zakuszkát magadból. Párbeszédeid, prousti emlékeid átköltve, személyiséged, ideológiád, ízlésed így kerülhet majd harmonikusan bele a filmedbe. Ha Gábor Áronról készítesz filmet, akkor ő lesz a te majmod, s személyiséged szerint fogod adaptálni az életét. Meg kell kapni azokat a pontokat, amiktől emberivé válik Gábor Áronod szobra, mert az, hogy hány ágyút öntött, nem érdekel senkit. Az a fontos, hogy hogyan építed fel, megtalálod-e a filmszerűségét ennek az embernek. Például a Gábor Áron-film alatt végig azt fogom várni, hogy mikor mondja már ki: Lesz ágyú!. Minimum azt akarom majd látni, hogy a székelyek szakadt harisnyában menekülnek egy templomba, ahol egy nyomorék majós fiú félreveri a harangokat, a menekült székelyek remegnek, és sorolják, hogy nincs semmi fegyverük, fel kell adják a háborút, amire valahonnan a harangtoronyból Gábor Áron leüvölti: LESZ ÁGYÚ! Az emberek kuncogni kezdenek lent, összesúgnak: na persze, pont egy cigány mondja be nekünk a tutit, mire a másik: akinek ráadásul egy oláh a neje. De a döngő harangok elnyomják az emberi susmutolást, a rosszindulatot, s kis idő múlva már ágyúhangot harangoznak. Másnap indulnak már a vitézek, s a harangozófiú a kötélen az ágyút cipeli.

Amikor megírtad a történeted, akkor címet kell adj a filmnek. Ha horror, akkor legyen a Mocsárember. Nincs ember Erdélyben, aki a Mocsáremberre nem menne el. Vagy még jobb horrorfilmcím: A bérmakeresztapa. Igen, ez azt hiszem ütne. Én megígérem, hogy ha ilyen HORRORfilmcímet látnék, nem hagynám ki a világon semmiért a hozzá tartozó filmet. Ha dráma, akkor A lélek árnyékot vet, ha szerelmes film, akkor Cicabarka, ha vígjáték, akkor... ó nem tudom, de hogy még milyen sok című filmet nem láttunk, te jó ég... A cím tehát, fontos...

Az ember ezután elkezd pályázni a művével – ehhez kell aztán az igazi kreativitás, pajtásokat talál, mint egy szektavezető, hülyét csinál mindenkiből maga körül a filmjéért, összetör és felépít újra egy egész stábot. Majd megnézi az elkészített munkát, hetek telnek el, míg megszokja; később másoknak nem tetszik. Se vége, se hossza nincs ennek.

Filmet csinálni nehéz, nagyon nehéz, én se tudok. Mindenesetre ez is egy (ritka) szakma, a jó szakember holtáig tanul. A nagymamák szerint a filmrendezés nem szakma, hanem hülyéskedés, az anyák szerint időpocsékolás, az apák szerint álmodozás, amit kinő az ember, a haverok szerint nagyon faja, a csajok szerint egyenesen izgató. A filmrendezők szerint elit hajléktalanság, a filmiskolások szerint az Isten által megalkotott világ reprodukálása, ők a megismételhetetlen életet kísérelik meg újrateremteni, halhatatlanná tenni. Természetesen ez mind nagyon szép, de mind hülyeség. Legalább annyi meghatározást lehet a filmkészítésre adni, mint az életre, de minek. Mindenkiben van legalább egy filmnyi, aki meg kíváncsi, hogy szerinte milyen a filmrendezés, az próbálja ki, s mondja el nekem, hogy aztán majd az ő mondatával is kiegészítsem ezt a bekezdést.

Utóirat: Cikkemmel eredetileg parodizálni akartam a „hogyan csináljunk filmet?” típusú tanácsadó írásokat, de ez nem sikerülhetett elég nyilvánvalóra, mert a barátnőm (aki mellesleg egy szőke kék szemű macababa) az előbb kijelentette, hogy jajj, mekkora majom vagyok, úgy írok a filmkészítésről, mint aki már túl van ennek a sava-borsán. Igazából nem ez volt a célom. Filmkoldus néző vagyok csupán, aki nem tartja igazságosnak, hogy csak filmalkotók írjanak a filmkészítésről. Beszéljen mindenki mindenről, aztán aki ért is hozza, az legalább mosolyog rajtunk.