Elnézve az elmúlt évek rajzfilmtermését, a hagyományokat folytató könnyfakasztó Disney-produkcióktól (Oroszlánkirály, Tigris színre lép) az egyre illetlenebbé váló farce-szerű vonulatig (South Park, Beavis and Butthead), a műfajmegjelölés mostanában jogosan veti fel a kérdést: az alkotók műveiket aktuálisan melyik célközönségnek szánják?
Az utóbbi években a tradicionális nézősereg soraiban komoly szakadás állt be. A differenciálódás, mely ez ideig csak nemi alapon létezett – tapasztalataim szerint a kislányok az éneklő mókusokat jobban díjazzák, mint a kissrácok, akik inkább az akció alapú rajzfilmekre esküsznek (Dragon Ball, Titán A.E., Thor) –, manapság kor szerint is különbséget tesz a nézők között. Az új vonulatnak köszönhetően az a korosztály is felfigyelt az animációra, amelyik eddig azt kizárólag a matinéval azonosította.
A Disney, mely a technikai innovációkban mindig is az élen járt, tematikai szempontból eddig az antropomorfizáció jól bevált receptkönyvét követte; rajzfilmjeiben emberi tulajdonságokkal bíró állatkáké a főszerep. Lett légyen hősünk kacsa, oroszlán, vagy dinó, ahhoz hogy komoly karriert futhasson be, mindenképpen folyékonyan kell beszélnie, és időnként nem árt, ha tánclépések kíséretében dalra is fakad. A új trend azonban a Disney számára is nyilvánvaló. Új, egészestés rajzfilmjével mintha arra akarna rámutatni, létezik a vaskos vásári humor és a könnyező kiskutyák mellett egy harmadik út is, méghozzá a művész(rajz)filmeké.
A Fantasia 2000 azonban nem a legsikerültebb alkotás ennek bizonyítására. A film, amely egyszerre igyekszik folytatni a Disney-hagyományt, (az első verzió 1940-ben készült el), az újszerűség köntösében is tetszeleg – laza rajz- és animációfüzér zenei aláfestéssel. Stiláris szempontból az eklektika jegyében fogant; egy hatalmas koncertteremben konferansziék mondanak okoskodó bevezetőket az egyes zeneszámok és a hozzájuk megálmodott animációk között. Zenei analógiánkat folytatva, a Fantasia 2000 lényegében rajzfilmetűdök sorozata intermezzókkal megszakítva.
Ahogyan konferansziéként jól megfér egymás mellett Angéla Lansburry és Quincy Jones, úgy a zenei választást is az eklektika határozza meg: Beethoven, Respighi, Gershwin, Sosztakovics, Elgar, Dukast, Saint-Saens és Sztravinszkij erősen megkurtított művei képezik a zenei alapot, melyekhez az animáció szempontjából nézve is eklektikus rajzok társulnak: a nonfiguratív megoldásoktól kezdve a CGI-n (számítógép generálta látványon) át, Al Hirschfeld klasszikus karikatúráin keresztül, egészen Donald kacsáig.
És hogy a narrátorok szerint ezt a műfaj-, zene- és képkavalkádot mi köti össze? Nos állítólag a fantázia, és a szabad asszociáció. A Disney animátorai szerint Respighi Róma fenyői c. darabjához háromdimenziós repülő bálnák kapcsolhatók, Sosztakovicsot Andersennel lehet keresztezni – nem véletlen, hogy a Rendíthetetlen (féllábú) ólomkatonából egy hibrid végtermék születik, Sztravinszkij Tűzmadara képekben elbeszélve pedig a büszke rénszarvas és az enyhén zombie-szerű erdőtündér megható barátságát eredményezi.
A harmadik utas-próbálkozást, figyelembe véve kis sorstársaim reakcióját és saját fészkelődésemet, egyértelműen sikertelennek minősíteném, bár egy IMAX-terem (mert hogy a filmet természetesen ilyenekbe szánták) kicsit talán feldobhatta volna. Ennek a 70 percnek az ismeretében azonban, én el nem megyek Bécsig.
