TIFF a megszokott kerékvágásban: filmek, amiket máshol, másképp nem néznél meg, de talán a radarodig se jutnának el. Folytatjuk a napi ajánlókat (vagy nemajánlókat).
Nathan Silver: Thirst Street, 2017, amerikai-francia
[árnyak] Nathan Silver egy rendíthetetlen amerikai függetlenfilmes, de nem a felkapottabb, Jarmusch-félék közül, hanem inkább a legszebb, legnemesebb B-filmes hagyományoknak áldozó fajta, aki mindig ugyanabból a mikroszkopikus méretű büdzséből készít filmeket. Új filmje stilárisan valahol a néhai John Waters és a néhai Wes Anderson között van, vígjátéki elemmel turbózott melodrámája üdítően hat az olcsó romkomok és magukat túl komolyan vevő kortárs indie-drámák között. Az enigmatikus című (kb. Szomj utca) Thirst Street egy stewardess, Gina története, akiről első látásra azt hihetjük, hogy munkája miatt nem tud stabil párkapcsolatot kialakítani. Aztán kiderül, hogy talán mégiscsak inkább vele van a baj. Egy párizsi egyéjszakás kalandba többet lát bele, mint amennyit kellene, és szép lassan tönkreteszi az életét azzal, hogy egy olyan fickó, Jérôme után fut, aki egy idő után hallani sem akar róla.
Silver filmjében az a szép, ahogy a mikrorealizmusba pont annyi furcsaságot rejt el, hogy elemelje a hétköznapokból, de lélektanilag még hitelesnek tűnjön. Erőssége a színészválasztás: Lindsay Burge merészen vállalja a még mindig jól kinéző, de szépséghibás, az öregedés első, alig észrevehető jeleit prezentáló nőt, aki raádásul lassan, a szemünk láttára zakkan meg. A többiek is telitalálatok: a biológiai óra ketyegését szintén egyre erősebben halló csávó, Damien Bonnard már puszta megjelenésével is képes derültséget okozni, de a legapróbb mellékszereplő is érdekes tud lenni valamiért. Korántsem tökéletes film, megvannak a maga üresjáratai, de az egyéni hangnemért, a friss arcokért, az eddig soha nem látott, Eiffel-tornyokat mellőző Párizs-képért mindenképp dicséretet érdemel ez a (jó értelemben vett) olcsó anti-romkom. (jbn)
Még vetítik: május 29., kedd, Cinema City 3, 21:30 (Cine-i tipa asta?)
Jukka Vidgren: Hevi reissu / Heavy Trip, 2018, finn
[határok nélkül] Jukka Vidgren első nagyjátékfilmje egy könnyű, hétvégi szatíra, ami a bárányfejeket vagdosó skandináv gitárosok mítoszán és a finn kisvárosi metál életérzésen túl kevés fajsúlyos és tartalmas szórakoztatást képes nyújtani. Egy négytagú metálegyüttes olcsó tintaszagú kalandját igyekszik valami bombasztikus és felejthetetlen trippé varázsolni, s ez az igyekezet még jól is sülhetne el, ha a film kényszeres abszurditásai és a faragatlan gegek nem összebütykölt trükkökként, hanem jól rendezett fogaskerekekként működnének.
Hiába is kérném számon, hogy miért csak valaki kedvenc skandináv metálgegjeinek gyűjteménye marad a film, mert igazából épp elég röhécselést hallottam a vetítés alatt. A skandináv mitológia és a nevetségessé ironizált erdőmetál-kultusz viccesen ékelődik a finn kisváros nyugalmába, viszont a létrehozott kontraszt képtelen másfél órán keresztül működtetni ezt a történetet. Talán emiatt kezdi Vidgren és társrendezője (Juuso Latio) az abszurdabbnál abszurdabb „jó” szituációkat elém lapátolni, bár ezek számomra inkább az alkotópáros éretlenségéről, és nem a moziközönség minőségi szórakoztatásáról szólnak. Bill és Ted zseniális kalandja (1989) gyanús parafrázisokban tér vissza a finn komédiába, ugyanakkor nehezemre esett nem a Wayne világának (1992) perspektívájából értelmezni az elsőfilmes igyekezetet. A rokkerek nonkonformizmusa, ráadásul a metálmitólógiával történő játék egy szalonképes és a közönségnek óvatosan tetszelgő köntösbe van bújtatva, ami egy jól elvégzett házi feladatra, és nem egy stílusosan kigondolt vígjátékra emlékeztet. (ij)
Még vetítik: május 28., hétfő, Szamos Open Air, 22:00 ; május 30., szerda, Cinema City 4, 22:30
Szergej Loznica: Donbasz, 2018, ukrán
[szupernóva] A kelet-ukrajnai Donyec-medencében (Donbasz) 2014 óta háború áll, orosz és ukrán érdekek ütköznek, s bár a helyi oroszbarát erők kikiáltottak egyfajta függetlenséget, a konfliktus nem szűnt meg, de oly nagyon nem is fokozódott – ha hinni lehet a híreknek. Szergej Loznica abszurd és helyenként egész gagyi szkeccsfilmjében arra tesz kísérletet, hogy ennek a konfliktusnak nyújtsa egyfajta kritikáját, amit részben szatirikus helyzetekkel, részben brutális jelenetekkel szórt meg, az eredmény azonban ambivalens. Nem számoltam, de körülbelül 10 jelenetet kapcsol össze lazán a rendező, van hogy egyiket a másikba valamilyen formában átvezeti, van hogy teljesen új szereplőkkel és helyszínen hirtelen egész másba kezd. A lerobbant posztkommunista panelek és a cári építkezésből fennmaradt eklektika furcsán keveredő egyvelege uralja az urbánus tájat, havas dombok, fagyos sztyeppe és lepattant országutak jelölik a természeti tájat. A szereplők egyszerű keletukrán-orosz hétköznapi népek és a napot eltakaró, egyenruhás vadbarom hústornyok, csúnya arccal, agresszív attitűddel. Természetesen mindez az abszurdot szolgálja, ami a maga során a kritikát táplálja. Ez a kritika a maga részéről pedig jogos, hiszen kikezdi az emberi butaságot, a korrupciót, az állandósuló háborús helyzet visszásságait ebben a posztmodern korban, ahol éppúgy rekvirálható a telefon, a táblagép és a dzsipp, mint rekvirálható volt valamikor a liszt, a fém és a csizma.
Loznica rendezése és Oleg Mutu román operatőr munkája azonban mindenesetre dicséretet érdemel. Majd' mindenik jelenet egy snittből áll, és az alkotók páratlan tehetségét dicséri. Egy lincselés alkalmával például a jó tíz-tizenöt percig tartó, harminc-negyven színészt mozgató, a tér minden irányát kihasználó koreográfia képes letaglózni a nézőt, míg azonban a rögtön utána következő Rántottáék esküvője borzasztó gagyi, visszataszító, bár nem teljesen felesleges az Újoroszország-kritika erősítésében. Mint farkába harapó kígyó, a körkép visszatér eredeti helyzetébe, azonban a zárójelenetben behozott fordulat silány motivációi a Donbasz összes (kevés) jó pillanatát is feledtetik. (fsz)
Még vetítik: június 3., vasárnap, Victoria/Győzelem mozi, 12:30
Jang Hoon: Taeksi woonjunsa / A Taxi Driver, 2017, dél-koreai
[szupernóva] Az Egy taxisofőr cím nem feltétlenül jó választás Jang Hoon filmjének, hiszen megérdemelné, hogy ne Scorsese de Niro klasszikusára asszociáljunk, de azt is, hogy ne jusson eszünkbe Samy Naceri róla. Ez a film megérdemli, hogy egyből, egyértelműen beazonosítsuk egy cím alapján. Mostanában divatos haditudósítókról filmet rendezni, jó példa erre Az afganisztáni víg napjaim (Whiskey Tango Foxtrot, 2016) vagy a Martha Gellhorn életét bemutató 2012-es film, de akár a HBO szintén 2012-es, Haditudósítók (Witness) című sorozata is. Jang Hoon filmje is szólhatna egyszerűen egy fotóriporterről, egy haditudósítóról, jelen esetben arról a német újságíróról (Jürgen Hinzpeter), aki az úgynevezett gvangdzsu-i mészárlás (1980. május 18.) idején dokumentálta, rögzítette, illetve elsőként juttatta el a nyugati sajtónak, hogy mi zajlik a katonai kordonok és sorompók mögött a dél-koreai városban. De a rendező más irány választ: azt a taxisofőr állítja a történet középpontjába, aki Hinzpetert elvitte a ma már a „koreai demokrácia szülőföldjeként” emlegetett városba, és ott mindvégig társa és segítője volt. Mindkettőjükről szól a film, együtt látják a szenvedést, az értelmetlent, halált, s míg a riporter (Thomas Kretschmann) mindennek tudatos szemlélője, a taxisofőr (Song Kang-ho) csak lassan eszmél rá, hogy mi is zajlik hazájában.
A filmben nem hősöket látunk: a taxisofőr gyarló, személyes okai miatt kissé pénzéhes, néha gyáva, másfelől a riporter eltökélt, talán már-már megszállott. Alig tudnak kommunikálni, de közös nyelv híján gesztusaikban minden benne van. A történet izgalmas, pörögnek az események, de közben a nyolcvanas évekbeli Dél-Korea bemutatása külön érdekességet jelent.
A film igaz történetet dolgoz fel, Dél-Korea jelen koros történelmének egy fontos szeletét, ami azáltal még hitelesebb (vagy legalább is ezt reméljük), hogy koreaiak az alkotók. Jang Hoon egy nagyszerű háborús filmet rendezett, emberközelit, érzelmekkel telit, de mégis tárgyiast. Ezt meg kell nézni. (tgi)
Még vetítik: június 2., szombat, Florin Piersic (Republica) mozi, 22:30 (Șoferul de Taxi)
