Ma rajtol a TIFF, ma rajtol a Filmtetten a TIFF-futam. Naponta jelentkezünk kritikákkal, beszámolókkal, hogy mit érdemes elkapni a 13. Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválon jövő vasárnapig. Ide kattintva lehet megnézni mindent, amit az idei TIFF-ről megjelentettünk, addigis íme az első adag recenzió pár filmről.

Xavier Dolan: Tom a farmon (Tom à la ferme / Tom at the Farm), 2013, kanadai-francia, 102 perc

[Határok nélkül] A montreali, csodagyerekként emlegetett, színészből rendezővé, vágóvá, producerré és látványtervezővé vedlett Xavier Dolan még csak 25 éves, s máris 4 sikeres nagyjátékfilmet tudhat maga mögött, melyekben ráadásul nem kevésbé elmítésre méltó alakítást is nyújtott. A kesze-kusza (gyakran homoerotikus) szerelmi történetek és az ödipusz-komplexust súroló anya-gyerek kapcsolatok leitmotívumai, valamint az a tény, hogy filmjeiben ő maga alakítja a főszerepet azt az érzést kelti, hogy Dolan minduntalan ugyanazt a filmet csinálja, a szerzői filmes címkét kiérdemelő nagy rendezőkhöz hasonlóan.

A Tom a farmon Michel Marc Bouchard azonos című drámájának adaptációja, mentes az Így is úgy is Laurence (Laurence Anyways) és a Képzelt szerelmek (Les amours imaginaires) manierizmusaitól, mondhatni sokkal érettebb mű. Ezúttal a pszichológiai thriller stíluselemei szabják meg a keretet, melyeken belül Dolan kibontakozik. A feszültségkeltés a hitchcocki hagyatékból gazdálkodik, a furcsa, elidegenítő és újra meg újra összezavaró drámai szituációk Polanskira emlékeztetnek. Tom szerelme, Guillaume temetésére érkezik a farmra, ahol a halott fiú anyja és testvére él. A számára teljesen idegen környezet, az egyre elmélyülő gyász egy új kapcsolat kibontakozásának kontextusát teremti meg, melyet azonban a titoktartás kényszere és az ebből foganó feszültség árnyékol be. A film nyitójelenetében egy remegő kéz szuperközeliben nekrológot karcol tollal egy papírzsebkendőre, oly fájdalmasan és intenzíven, mintha legalább kőbe vésné. Innentől kezdve tudjuk: minden apró rezdülést százszoros intenzitással fogunk érzékelni. (kn)

Még vetítik: május 30., péntek, Victoria/Győzelem mozi, 22:30;
illetve június 8., szombat, Victoria/Győzelem mozi, 15:00. (Tom la fermă)

Ritesh Batra: Ezerízű szerelem (Dabba / The Lunchbox), 2013, amerikai-indiai, 104 perc

[Szupernóva] Itt egy könnyedén gördülő, kellemes, szomorkás, romantikus vígjáték egyetlen csókjelenet nélkül: egy friss indiai film két magányos ember bimbózó kapcsolatáról. A könyvelő, Saajan fél életét autóbuszokon és vonatokon préselődve töli, és már sírhelyből is csak függőlegeset tudott vásárolni magának a zsúfolt Mumbaiban. Ila, a fiatal háziasszony, nagyjából a négy fal közé zár(kóz)va, egyedül neveli kisiskolás lányát: rideg férje alig van jelen az életükben. Annál élénkebben jelen van a láthatatlan felsőszomszéd nagynéni, akihez Ila bármikor felszólhat – a szó szoros és egészen vicces értelmében –, s aki titkos fűszert küld egy kosárban, amikor a fiatalasszony elkeseredetten próbálkozik a gyomrán keresztül felhívni magára férje figyelmét. Íme egy újabb film az étel és a szerelem kapcsolatáról – ezúttal indiai környezetben, indiai illatokkal.

Bármennyire közhelyes az ötlet, úgy tűnik, a férfiakat valóban meg lehet fogni a gyomrukon keresztül, ha nem is éppen úgy, ahogy Ila képzelné: az emeletes hordozóedénybe csomagolt ebéd eltéved, a tévedhetetlenségéről híres futárszolgálat hibájának köszönhetően a zöld táska Saajan íróasztalán köt ki. Kedves, néhol megrázó, teljesen anakronisztikusnak tűnő levelezés kezdődik a két magányos ember között: e-mail helyett pléhdobozba zárt papírfecnikkel. A zárkózott és goromba férfi lassacskán megtelik élettel, Ila pedig egyre különlegesebbeket kotyvaszt az idegennek, és benne is megérik a vágy, hogy új életet kellene kezdenie.

Hogyan érhet véget egy ilyen love story? Átfolyik-e zenés-tánocs giccsbe vagy szirupba? Spoiler nélkül csak annyit: a film vége sincs elrontva. Egyébként a történet minden részletének ereje és finom humora van, a helyszínek és bozonyos jelenetek hangulata pedig teljesen lenyűgöző (a zöld szigetelőtáska utazása egyenesen csúcs). Elégedetten távozhatunk a moziból – vagy talán mégsem: jó lenne tudni azoknak az ínycsiklandó küllemű indiai finomságoknak a receptjét. (bk)

Még vetítik: május 31., szombat, Mărăști mozi, 18:00;
illetve június 3., kedd, Florin Piersic (volt Republica/Köztársaság) mozi, 15:45. (Prânz la pachet)

Zhangke Jia: A bűn érintése (A Touch of Sin / Tian zhu ding), 2013, japán-kínai, 138 perc

[Szemet szemért] Nyers realizmus és álomszerű költőiség sajátos elegye A bűn érintése – Jia Zhangke filmje több síkon is értelmezhető (és értelmezendő) látomás. Négy történet bűnről és bűnhődésről – illetve annak hiányáról –, a morális probléma azonban egyetlen esetben sem választható el a kortárs Kína mindennapi valóságától. A kínai rendező nem fest túlságosan rózsás képet hazája társadalmi viszonyairól, az átmeneti kapitalizmus visszásságai jó táptalaját jelentik a kilátástalanság, a magány és a bűnelkövetés közti kapcsolatról szóló mozgóképes traktátusnak.

Az epizódok hősei azért őrülnek meg és nyúlnak az indokolatlan erőszak eszközéhez, mert másként nem tudják kifejezésre juttatni elhagyatottság-érzetüket. A bányász, akinek feje fölül az újgazdag tulajdonos eladja az addig köztulajdonnak számító bányát, szinte minden útjába kerülő, általa gyanúsnak vagy vétkesnek talált személyt lemészárol, miután jóvátételi követelése süket fülekre talál; a wellness-hotelben dolgozó nő, akinek összes reménye elvész arra, hogy házas szeretőjével közös életet élhessen, és egyik megaláztatást a másik után szenvedi el, szürreális, keleti akciófilmbe illő ámokfutást rendez; a végletekig bezárkózott, szenvtelen és minden erkölcsi megfontoláson túl lévő rablógyilkos pedig szinte passzióból öl.

Az egyetlen, akit a kitaszítottság és csalódás nem mások elleni erőszakra sarkall, a bizarr bordélyházban dolgozó – és az egyik prostituáltba beleszerelmesedő – fiú, de épp az ő példája mélyíti leginkább tragikussá a filmet. Hiszen azt üzeni, hogy a bűn spiráljából egyetlen kiút lehetséges: ha nem másokra, hanem magadra emelsz kezet. És ez teszi igazán sokértelművé és átélhetővéa filmvégi tradicionális színházi előadás nézőknek szegezett kérdésfeltevését: mi a te bűnöd? (pazs)

Még vetítik: május 31., szombat, Katonakör (Cercul Militar), 15:45;
illetve június 6., péntek, Arta/Művész mozi, 21:30. (O urmă de păcat)

Gianfranco Rosi: Róma körül / Sacro GRA (Tales from Rome's Ring Road), olasz, 93 perc

[What's Up, Doc?] Az első Arany Oroszlánt sétáltató dokumentum-filmrendező nem estélyis környezetben forgatta a filmjét. A 70. velencei filmfesztivál nyertese, a Sacro GRA – ami akár a Szent Grálra is rímelhetne – a Rómát körülölelő Grande Raccordo Annulare, a „nagy körgyűrű” környékét mutatja be, ami a rendező bevezetője szerint „úgy veszi körbe a várost mint a Szaturnuszt a gyűrűje”. Mintha egy másik bolygóról szólna a dokumentumfilm, és annyiban más ez a világ, hogy az „új” Rómát látjuk, azt a várost, amelyiket nem díszítenek műemlékek és ahol ritkán járnak sztárok vagy vatikáni zarándokok. [Interjú a rendezővel itt.]

Akár egyetlen napon is történhetne mindaz, amit Rosi filmje magába foglal. A mentősök hajnali órában indulnak útnak, hogy megmentsenek egy a csatornában talált férfit, az autók hajszolják egymást az úton, ahogy reggel az emberek munkába indulnak, a tömbháznegyedek és a főút tekervényei között pedig békésen legelnek a bárányok. Összeférnek itt ezek az ellentétek, és a körgyűrű  révén összeköttetésbe kerülnek a mentősök és a prostituáltak, a halászok  és a büszke Kázmér-rend lovagjai, magányos apa és lánya, ecuadori DJ, imádkozó asszonyok és egy bár táncoslányai.

A Róma körül gyöngéd film, mindig az igazi emberek közelségét keresi, csak épp annyi tág képet tűr meg, ami ahhoz kell, hogy tudatosodjon bennünk, hogy a fizikai tér, a körút fogja össze ezeket a történeteket. A filmezési stílus is ehhez alkalmazkodik, igyekszik a jelentek hangulatát fényekben és beállításokban hangsúlyozni: ha az imádkozó asszonyok jelet vélnek felfedezni a napban, enyhén túlexponált a kép, ha a tömbházak egyikében vagyunk, olyan mintha a szemközti szomszédod figyelnénk egy olyan épület ablakából, amelyikben össze vannak zsúfolva a családok.

Ezek a képek nem sokkolnak úgy, mint Rosi korábbi dokumentumfilmjének, az El Sicariónak a jelenetei, ahol egy bérgyilkos magyarázza el, hogyan is hajtotta végre a feladatait, de egyvalamiben nagyon is hasonlítanak egymásra a filmek: Gianfranco Rosi nem szégyellős, közel megy az emberekhez és időt tölt velük. Nem ítélkezik, megmutatja, amire büszkék egyesek és nem firtatja mások szégyeneit. Diszkrét meghittség jellemzi a jeleneteket, senki nem próbálja lerázni. Sokan a szereplők közül mintha kihasználnák az alkalmat, hogy megmutassák, mihez értenek a legjobban értenek és mitől értékesek.

A film egyre intimebb helyzetekre irányítja a néző figyelmét: egy élettárs elszólja magát, amikor hazavágyik szülőhazájába, Ukrajnába; amikor az egyik mentős az édesanyját látogatja meg, úgy gügyög neki, mint egy kisgyereknek… Egy sor lopott meghitt pillanat, amelyet lehet, hogy mindenki ismer otthonról vagy a környezetéből, de valahogy jól esik ráismerni máshol is. (nbg)

Még vetítik: május 31., szombat, Diákművelődési Ház, 14:00;
illetve június 4., szerda, Katonakör (Cercul Militar), 15:45. (Sfântul GRA)