A címbeli két szóval jellemezhető a Kolozsvári Magyar Napok alatt hagyományosan megszervezett vetítéssorozat Tranzit Házban zajló része. Talán szerencsésebb volt, amikor a több helyszínen zajló vetítések összesített programját vehettük kézbe, de a lényeg most sem változott: a Tranzit Házban főleg Kolozsvárhoz kapcsolódó riportokat, dokumentumfilmeket, játékfilmeket láthattunk (ezek voltak a Kolozsvári Magyar Filmnapok), a Sapientia EMTE aulájában pedig klasszikus mesefilmeket, illetve friss magyar játékfilmes sikereket. Mindezt Szederkényi Olga Az arisztokrácia diszkrét bája című dokumentumfilmjének kolozsvári bemutatója egészítette ki a TIFF Házban.
Mivel a Tranzit Ház programjában több volt az olyan alkotás, amelyet máshol nem láthatott még a kolozsvári közönség, a továbbiakban az itt zajló vetítéseiről lesz szó. Az újdonságok többnyire szomorú aktualitásokhoz kapcsolódtak: összeállítást láthattunk a nemrég elhunyt kolozsvári zenészről, televíziós szerkesztőről, Kostyák Alpárról, csütörtökön délután Kántor Lajos íróra, irodalomtörténészre, a Korunk folyóirat egykori főszerkesztőjére szintén televíziós összeállítással és szerteágazó munkásságát, kiegyensúlyozott, nyitott egyéniségét felidéző beszélgetéssel emlékeztek.
Az Erdélyi Református Egyházkerület történetének meghatározó alakja, Tőkés László édesapja, Tőkés István 2016-ban hunyt el, mielőtt 100. születésnapját ünnepelhette volna. Így vált aktuálissá a 2011-ben készült, 14 órás életút-interjú feldolgozása is. Maksay Ágnes portré-kordokumentumfilmje érdekes formai megoldással küszöbölte ki a televíziós közvetítés időközben megváltozott szabványát: ahelyett, hogy a 3:4-es arányban készült felvételt oldalsávokkal látta volna el, hogy 9:16-os formátumban vetíthető legyen, az interjú egyes részleteit Tőkés István életének egykori helyszínein kivetítve és újra lefilmezve komponálta be a képbe. Ez a megoldás képileg kétségkívül változatosabbá teszi a filmet, de az érthetőségnek nem kedvez. Pedig Tőkés István olyan fontos témákról beszél, mint a református egyház és a pártállami diktatúra viszonya, vagy a református és a katolikus egyház konfliktusai a rendszerváltás előtti Romániában. Valószínűleg érdemes lenne megismételni a Tőkés István XX. százada című film bemutatóját egy megfelelő technikai felszereltséggel rendelkező moziban, amire a vetítéssel elégedetlen rendező ígéretet is tett.
A három és fél napos szemle két Kovács András-filmmel zárult, erre az adott apropót, hogy a Kossuth- és Balázs Béla-díjas, a Kolozsvárhoz közeli Kidén született rendező 2016-ban távozott az élők sorából. A 2013-as Filmtettfeszten még személyesen is jelen volt, akkor három filmjét vetítették, többek között az 1966-os Hideg napokat is. Reméljük, hogy akkor többen látták, ugyanis a magyar napok péntek esti programkavalkádjában kevesen ültek be a vetítésre, pedig a kollektív önmegismerés különösen szép példáját láthatták volna. Cseres Tibor regényének adaptációjában azokról a „hideg napokról” van szó, amikor 1942-ben a magyar hadsereg és csendőrség a visszafoglalt Bácskában razziát tartott a partizánok ellen, és az akciónak körülbelül 3300–3800, főként szerb és zsidó, civil áldozata volt. A flashbackekre épülő film mesterien fokozza a feszültséget és olyan kérdéseket vet fel, hogy van-e felelősségbeli különbség a konkrétan gyilkoló közkatonák és a magas rangú tisztek között, akik jobban átlátták a helyzetet, de mégsem tettek semmit. A filmet egyébként a kidei születésű rendezőn kívül még egy alkotó aktuálissá tette: az egyik tiszt feleségét a kolozsvári születésű, szintén tavaly elhunyt Bara Margit alakítja.
A 80-as évek magyarországi és a romániai politikai rendszereinek különbségére világít rá az, hogy 1987-ben elkészülhetett a Valahol Magyarországon. A Hideg napok után ez volt a Kolozsvári Magyar Napok zárófilmje. A demokrácia egyik pillanatról a másikra nem működhet, 40 év kiesés után – mondja Kovács András ezzel a filmjével. Magyarországon 1948 óta 1987-ben szerveztek először olyan választást, amelyen egyszerre több képviselőjelölt is indulhatott. A filmben szereplő független, zöldpárti képviselőjelölt megszerzi a szavazatok elsöprő többségét, de így is kénytelen elfogadni, hogy mozgástere csak addig tart, amíg az állampárt emberei engedik.
A Kolozsvári Magyar Filmnapok idei válogatásából a múlttal való szembenézés tehát mind a játékfilmekben, mind a dokumentumfilmekben gyakran visszaköszönt. Jó pont, hogy a második világháború vagy a pártállami diktatúra kényes témáit boncolgató dokumentumfilmek vetítése után történészek is jelen voltak a beszélgetéseken.
Csibi László Édes Erdély, itt voltunk című dokumentumfilmjében az 1940 és 1944 közötti időkre emlékeznek vissza a megszólaltatott alanyok. Olyan történeteket is felelevenítenek, amelyek lehet, hogy a családi mesecsokorból kimaradnak, pl. a magyar, román, majd az orosz katonák visszaéléseit, agresszivitását. Mindez Csibi László kérdéseinek köszönhetően merül fel. A rendező úgy ad súlyt a témának, hogy egyúttal lazít is az egymást követő beszélő fejek monotonitásán: arra kéri az alanyait, hogy korabeli nótákat énekeljenek, ezek pedig a történeteknél is jobban felidézik a kiélezett korhangulatot. Lőnhárt Tamás történész a film után két érdekes dologra hívta fel a figyelmet: a rádió 20. századi szerepére – többen felidézik ugyanis a filmben, hogy hogyan hallgatták a családdal együtt a második bécsi döntésről szóló híradást, illetve arra, hogy Erdély visszacsatolásának reménye, illetve a románság egy részének ettől való rettegése a második világháborúval nem ért véget, legalább a 60-as évekig konkrét lehetőségként élt a köztudatban.
A pártállami diktatúra titoktalanítása nevű szekcióban a közelebbi múlttal foglalkozó két filmet láthattunk. Az egyik igazi „csemege”: Michael Stewart és John Blacking 1989-ben rejtett kamerával filmezett Ceaușescu Romániájában. Az üres üzletek, a népünnepélyek és a bukaresti tömbházrengeteg körülbelül azt a hangulatot sugározza, mint a manapság Észak-Koreáról látható felvételek. A félelem országában interjúalanyok is szerepelnek, akik névtelenül, háttal, vagy ellenfényben állva nyilatkoznak. Megszólal pl. egy magyar építőmunkás, aki a monumentális bukaresti Nép Háza (Casa Poporului) építkezésekor tapasztalt visszaélésekről beszél. A film ugyanakkor erősen megkonstruált nézőpont mentén halad: az anonim interjúrészleteket narrátori hang kíséri, a romániai zárt diktatúra párhuzamba kerül a magyarországi demokratikusabb hangulatú „vidám barakkal” az ott élő, arcát is felvállaló román férfi nyilatkozatán keresztül.
Vörös T. Balázs rendező és Filep Farkas operatőr Sepsiszentgyörgy máig feldolgozatlan történetével, egy 12 éves kisfiú 1984-es meggyilkolásával foglalkozott az Emlékmű helyett – Vaszi Jánoska emlékére című dokumentumfilmben. A cím sugallta ünnepélyesség valóban jellemző a filmre: nem csak egymás mellé állítja a nyilatkozatokból összegyűjtött száraz információkat, hanem a feszültség fokozásával, a drámai kompozíciókkal az eset trauma voltát is hangsúlyozza. Bár kézzelfogható bizonyítékot három évtized alatt sem sikerült szerezni, az üggyel foglalkozó történészek és újságírók biztosak abban, hogy a sepsiszentgyörgyi Mihai Viteazul lovasszobor mellett elhelyezett bombával, amely Vaszi Jánoskát a levegőbe repítette, a Securitate felsőbb vezetői a helyi tiszteket akarták kompromittálni és eltávolítani. A tettesek kilétét máig csak sejtik, de bizonyíték nincs ellenük. A riportfilm az áldozat kortársait, szüleit, az esetet felgöngyölíteni próbáló sepsiszentgyörgyieket szólaltatja meg, és hangsúlyozza, hogy a történet mai napig nem zárult le.
A Kolozsvári Magyar Filmnapok legnépszerűbb programpontjai a zenés események voltak: a The Nobody Elses pszichedelikus surf punk és krautrock zenéje Schneider Bence üvegtálban mozgatott olajcseppekkel elért háttérvetítésével. Emellett pedig az Orbán Lajos két világháború között Kolozsváron készült amatőr felvételeit bemutató, 20 perces összeállítás, Kónya Eszter élő zongorakíséretével. A filmeket az Erdélyi Audiovizuális Archívum gondozza, és az Orbán Lajos fényképeiből rendezett őszi kiállításon már láthatóak voltak, ilyen formában, élőzenével viszont először láthatta a kolozsvári közönség, sőt az Orbán család tagjai is. Orbán Lajos 1928-tól az 1930-as évek közepéig filmezett Kolozsváron és környékén, barátait, családját, gyermekeit örökítette meg. Az összeállításban nem kronológiai sorrendben, hanem témák szerint láttunk jeleneteket a filmekből, az eligazodás végett pedig feliratok jelölték a beazonosított szereplőket. A két világháború közti város hangulata és a személyesség, naplójelleg ihlette meg a zongoristát, Kónya Esztert is, aki kedvenc impresszionista dallamaira improvizált. Elképzelhető, hogy játéka Orbán Lajosnak is tetszett volna, aki, mint Blos-Jáni Melinda, az Erdélyi Audiovizuális Archívum vezetője mondta, vélhetően fényképeivel is az akkoriban divatos piktorialista, fényimpressziókat hangsúlyozó hatásra törekedett.
A szemlén a Minimum Party összművészeti alkotótábor és a Filmtett-alkotótábor filmjeit, a Sapientia EMTE és a BBTE filmszakán készült vizsgafilmeket, illetve több televíziós riportot is láthattunk. A kolozsvári színészek filmes munkáit ebben az évben is szemlézték az alkotók: Váta Lórándot Gárdos Péter Hajnali láz című filmjében, Bogdán Zsoltot Marian Crișan Orizont című filmjében láthatta az, aki bevállalta a hűvös augusztusi estéket és a szúnyogokat a Tranzit Ház udvarán.
A Kolozsvári Magyar Filmnapok nyolc éves hagyományra visszatekintő rendezvény helyett inkább filmklubnak hatott, családias hangulattal, amibe a nem tökéletes vetítés, a moderálási vagy szervezési bakik is beleférnek. Azzal viszont, hogy a vetítéssorozat a Kolozsvári Magyar Napok programjában szerepelt, olyan arcokat is lehetett látni a nézők között, akik vélhetően nem tartoznak sem a kolozsvári Filmtettfeszt, sem a TIFF törzsközönségéhez, ami mindenképp pozitívum.
