Ha Kolozsvári Magyar Napok, akkor főtéri koncertek, gulyás és néptánctalálkozó. De nem kizárólag. A Kolozsvári Magyar Filmnapok szervezői már ötödik éve próbálják összekapcsolni a kincses város nevét az itt készülő nem is kevés filmes munkával, melyek folyamatosan készültek a múlt század elejétől kezdve. Diákfilmek, dokumentumfilmek, játékfilmek, tévéfilmek a városról, a városban, a városi művészek által. Elnézve őket, úgy tűnik, Kolozsvár minden utcasarka ihlető erővel van tele.
Az ötödik alkalommal megrendezett Kolozsvári Magyar Napok legfőbb célkitűzése a közösségépítés és a kulturális értékek teremtése és megőrzése, ezekben pedig már a kezdet kezdetén elengedhetetlen partnere volt a film világa. Az évről évre növekvő és fejlődő fesztivál egyre több látogatót vonz a város kapuin belülre, és a rohamosan bővülő eseménylistán az örök-kedvenc koncertek, előadások és irodalmi estek mellett egyre hangsúlyosabb lesz a filmes felhozatal is. Új szekciók, még több film – ezek jellemzik leginkább az idei Kolozsvári Magyar Filmnapokat.
Lehetetlenség lett volna a teljesség igényével tekinteni a 2014-es filmnapok programjára, hiszen még ha a TIFF-es filmtúladagolást megkísérelve csupán a filmes rendezvényekre akart volna is a nagyérdemű elmenni, akkor is képtelen lett volna a több különböző helyszínen párhuzamosan folyó vetítéseken egyszerre részt venni. Így hát fájó szívvel mondott le ki-ki a szívéhez kevesbé közel álló opcióról az ismertető, a műfaj vagy a stáblista alapján – arról a még nagyobb igazságtalanságról nem is beszélve, hogy a város többi helyszínén egyéb művészeti vagy egyszerűen szórakoztató események szintén síkra szálltak a közönség figyelméért. Aki viszont ellenállt az egyéb csábításoknak, a rég nem látott barátok meghívásainak, és beült helyettük egy-két vetítésre, bizonyára nem bánta meg döntését. Aki pedig lemaradt ezekről, annak pár mondatban vázoljuk, miről is.
Filmes műhelyek, avagy a jövő ígéretes
Már hagyománnyá vált, hogy a műsor keretet biztosít a fiatal tehetségek különböző workshopokon vagy egyetemi szakokon belül készült munkáinak bemutatására. Az idén a BBTE meg a Sapientia EMTE filmes szakjain végzős hallgatók államvizsgafilmjeit, valamint a Filmtett-tábor, a Minimum Party és a TIFFszereda workshopok 2014-es termését lehetett megtekinteni.
Izgalmas összehasonlításra adtak okot a különböző zsánerű alkotások, melyek az összművészeti kísérleti műfajon át a dokumentumfilmektől a rövid játékfilmekig terjedtek, hol koherens történettel, hol titokzatos események láncolatával, hol videoklipes stílussal vagy táncművészeti parabolával kápráztatva el a nézőket. S noha nem teljesen tökéletesek, szinte mindegyik mű rendelkezett olyan erényekkel, melyek ellensúlyozták a kisebb szépséghibákat. Egyesek már kritikusi elismerést is szereztek, mint például a TIFF helyi versenyének nyertesei, másokat még csak most indítanak fesztiválozós körútjukra. De szinte mindről elmondhatjuk, hogy rendezőik sokat ígérnek, várhatóan hallunk még róluk filmes körökben.
Kolozsvár, az ihletforrás
Megfigyelve pár dokumentumfilm tematikáját, lehetetlen volt nem észrevenni, hogy Kolozsvár nem csak mint háttér, infrastruktúra és segítő környezet áll a munkák mögött, hanem gyakran belép magába a filmbe is mint múzsa, mint a művek alanya. Ez tűnt ki Xantus Gábor Tört kövön című munkájából, amely a Házsongárdi temető történetét dolgozta fel, felmutatva a nyughelyüket ott lelő híres írók, tudósok, politikusok arcképcsarnokát. Tóth Orsolya Mesélő kolostora a Karolina téri, ferences rendi kolostor meséjét elevenítette fel előttünk, hogy a vetítést követő beszélgetésben a jelen lévő építész és történész szakemberek a még most is egyre előkerülő leletekről, a kolostor folyamatosan kiegészülő történetéről adjanak számot.
A Nekem Budapest, a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem diákjainak közös filmje, pedig követendő példát mutat a városukat megörökíteni óhajtó fiatal rendezőknek, s így talán egyszer Kolozsvár is bekerül a New York, Párizs és más városok elit csapatába, mely nem csupán díszletként, hanem élő, inspiráló közegként jelenik meg a szélesvásznon.
Helyi alkotók, globális témák
A Tranzit Házban helyet kapott Kolozsvári filmszemle szekció olyan műveket tömörít magába, amelyek stábja valamilyen téren kapcsolódik a városhoz, itteni rendezőket, színészeket, írókat vagy egyéb szakembereket tartalmaz. A kolozsvári tévé magyar nyelvű adása az idén tölti a 45. évét, s ennek tiszteletére több archív felvételt és saját játékfilmjét is bemutatta. A kolozsvári dokumentumfilmesek közül Zágoni Bálint és Peti Lehel együttműködésében született két filmet is láthattunk; az egyik, a bánsági csehekről szóló [Kisebbségek változásban. A bánsági csehek, 2013 – szerk.] érdekes kulturális jelenséget vet fel, amikor a kisebbségünknek e pár nap alatt oly könnyen megszokott anyanyelvi közegében egy teljesen idegen, még nálunk is kevesebb taggal rendelkező etnikumot mutat be, így erdélyi magyarságunkat helyezve a többségi pozícióba.
Alexandru Marius és Andrea Ghiţă zsidó tematikájú dokfilmjei a holokauszt-emlékév keretén belül nyújtottak betekintést egy oly ismerősnek tűnő történelmi eseményről, melyről mégsem hallhatunk eleget a megisméltődéstől való félelmünkben. Koltai Lajos Sorstalanság-adaptációja viszont korántsem olyan kegyetlenül tárgyilagos, mint a Nobel-díjas Kertész-regény, s minduntalan az érzelmesség és túlesztétizálás problémáival küzd. Ennek ellenére nehéz nem hatása alá kerülni, ezért a memento a zsinagógából átalakított Tranzit Ház vetítőtermében különösen erősre sikeredett.
Több téren is kapcsolódik a városhoz Gulyás Gyula filmje, a Fény hull arcodra: a színészek, a novellát jegyző Király László és a forgatás helyszínei is ide kötik. A kissé enigmatikusra sikeredett alkotást talán frusztrálónak találják azok, akik az egyértelmű történelmi korszakot és narratívát kérik számon rajta, de az emlékezés mint történetvezető elem mégis érdekfeszítővé teszi e filmet.
Sokkal kellemesebb témával foglalkozott a következő napi blokk, mely a néptánc köré csoportosult. Seprődi Kiss Attila Apám tánca című, Könczei Ádámról szóló dokumentumfilmjét a tanár-néprajzkutató fia méltatta, megemlékezve apja elkötelezettségéről és kitartásáról, amellyel a magyar esélyegyenlőséget védte. Gulyás Gyula és Gulyás János Balladák filmje egy másik híres etnográfus, Kallós Zoltán nyomába ered, hogy az ő munkásságán keresztül mutassa be a folklor máig élő hagyományait. S mindezt stílusosan befejezve, táncházzal zárták a napot, ahol a Harmadik Zenekar akkordjaira lehetett ropni a csárdást.
De ezzel még nem ért véget a nap, péntek éjféltől ugyanis a nemrég elhunyt nagy magyar rendező emlékére Jancsó Miklós-maratont szerveztek, ahol nem kevesebb mint öt filmet vetítettek az életmű különböző szakaszaiból. A Csend és kiáltás még a Szegénylegények sajátos világában és történetszemléletében mutatja be a jellegzetes Jancsó hosszú beállításokon keresztül a hatalomnak kiszolgáltatott jobbágyot, míg a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten már egészen más, vígjátéki, értelmetlen, ironikus stílusban íródott.
A Kolozsvári Magyar Napok kulturális és szórakoztató értéke egyre hangsúlyosabb, és ezzel párhuzamosan a filmnapok népszerűsége is növekszik. Fontos, hogy olyan fórummá vált, mely teret nyújt a Kolozsvárral kapcsolatos filmek nagyközönségi bemutatására, s ezáltal növeli azon fesztiválok sorát, melyek a kincses város filmgyári imidzsét, valamint művészeti potenciálját promoválják. Az archív felvételek és régebbi filmek forgalmazása pedig a hagyományos értékek megőrzésével és terjesztésével szintén pont betalál az egyik legnépszerűbb erdélyi magyar fesztivál zászlaja alá. Aminek csak örülni tudunk. Hisz szép város Kolozsvár, s lám, nem csak mi gondoljuk így.
