Nem valami népszerű műfaj a dokumentumfilm – a szám szerint 25 versenyfilm végignézése előtt ezzel a gondolattal lépek a Puskin mozi legkisebb vetítőtermébe. Mégis ez volt a szemle egyik leggazdagabb és legváltozatosabbnak ígérkezett szekciója.
Összességében véve, az épp hogy középszerűnek minősíthető filmegyüttest nézők átlaga talán meg sem haladja az öt pár szemet (ezek közül mindegyik zsűritag). Egyáltalán nem népszerű műfaj a dokumentumfilm – ezzel a gondolattal lépek ki az utolsó film vetítéséről. Merjek következtetni? Azt hiszem, valahol baj van. Válaszokat keresve boncolni merészelem a négy nap alatt látottakat. Szövegem inkább legyen kutatás, mint vélemény? Írjak kritikát beszámoló helyett, rosszat a jó érdekében?
Elöljáróban dicsérni szeretném a műfajt. Akár közösen is megegyezhetünk, hogy a valós életet dokumentáló filmes közeg minden esetben fölülmúlhatná a fikciós történeteket. Alkotói valós történetekből szőnek filmben elbeszélt úgyszintén valós történetet. Sok esetben egyedül maga a téma jelenti a tartalmat, ez viszont jelentős veszélybe sodorja az alkotókat, hiszen a kivitelezés sokaknak egy mellőzendő formaiság marad. Nekem lényeges és legalább olyan fontos, mint az általa reprezentált valóság. Tisztelet a kivételnek: a szemlén is volt néhány film, amelyet képileg igényes megvalósítása messze kiemelt versenytársai közül. Még nagyobb tisztelet annak a kivételnek, amelynek végtelenül izgalmas témája megfeledkeztetett arról is, hogy egyáltalán nézek valamit. Ebből sajnos csak egy volt.
A többi mind társadalmi problematikát, szociálisan hátráltatott kisebbségeket vagy az országszerte elburjánzott szegénységet járta körbe. Ez egy örökösen hálás, ugyanakkor örökösen túlterhelt téma. Lássuk, melyek voltak ezek és mivel vétkeztek a moziterem öt darab állandó nézője ellen.
Joggal kérdezi egyik zsűrikollégám két film közti szünetben: a romák csak most kerültek felszínre, vagy csak ennyire nehéz ebben az országban egy igazán jó témát felkutatni? Válaszolni nem tudok, mégis enyhe gyanút ébreszt bennem, hiszen egyszerű kérdésével sikerült rátapintania a filmszemle dokfilmes blokkját illető egyik legkomolyabb problémára. Legalább 9 film tér ki a Magyarországon élő cigányközösségekre. Talán ez még nem is akkora baj, hiszen valahol elfogadható, hogy ez foglalkoztatja leginkább a jó témára vadászó alkotócsoportokat. A baj az, hogy bizonyos esetben két különböző film nemcsakhogy ugyanarról a faluról mesél, hanem még ugyanazt a családot is emeli ki az adott (végtelen) lehetőségek közül. A még nagyobb baj az, hogy ezt szinte ugyanúgy mutatja be. Az Örvény és az Ahogy te akarod című filmek szinopszisa eltér, mégis ugyanarra a családra merészelnek ráközelíteni – emiatt sajnálatos módon ki is oltják egymást. Más falvakban szintén éget a szegénység. Ároktőn Németh Gábor stábja legalább egy szórakoztató színjátszó műsorral próbál kezet nyújtani a kilátástalan lakosságnak (Ásó, kapa, nagyharang), Farkaslyukon pedig Fuzik János szerint bezárt a bánya és nem fog újranyitni (Farkaslyuk). Sok van belőlük, így önmaguk varázsát ölik meg és nem túl életbevágó kérdésekké növik ki magukat. Talán töprengésre sem méltóak. Könnyen bejárható utakat választanak ezek a filmek és csak egyszerű közvetítéseknek merem nevezni őket. A közvetítés pedig nem dokumentumfilm.
Van aki annyira akart dokumentumfilmet készíteni, hogy célegyenest kivágta magát az ennek szánt blokkból. Tóth Tamás a Guruval hozott létre egy olyan vontatott, semmiről nem szóló munkát, amelynek szitárzenével bemaszkolt fölösleges képsorokból álló kártyavára pillanatok alatt széthullt. Az állandó jelleggel áttetsző rendezői beavatkozások, játékfilmes közelik szinte a végtelenségig feszítik a szituációs dokfilm határait is. A Guru az ízlésesen szerkesztett képeinek köszönhetően éppen egy erős képernyőkímélői státuszt ha elér, egyéb lehetőségeitől egyértelműen megfosztja magát.
Térjünk vissza az előbb említett filmszerűségre, amely néhány produkcióban hangsúlyosan tetten is érhető – ezek nagyrésze HBO- vagy Inforg-produkció. A Varázslatos gladiátorok emlékezetesen plasztikus képi környezetbe emeli a Baltazár színjátszócsoport tevékenységét. A Down-kóros kollektíva életét és munkáját kellemes hangulatú körképpé kovácsolja, míg változatos szituációkat, helyszíneket, és nem utolsósorban megható élethelyzeteket ölt egymásba. A Láthatatlan húrok egy zenész testvérpár rivalizációjából farag történetet, helyenként annyira erős játékfilmes ízzel megörökítve olyan érzéseket, pillanatokat, amelyet akár egy játékfilm is kevés alkalommal bírna leutánozni. A külön említésre méltó MOTALKO pedig keveset akar s ezért kitűnően teljesít: a filmnek van bátorsága olyan témához nyúlni, amely kicsi, mondhatni jelentéktelen, mégis kiforrott, formailag kigondolt, kedves történetté formálódik. Taszi bácsi benzinkútja az első volt Magyarországon, és a mai napig működik. E történet bemutatása pedig mind a 32 percben szórakoztató és friss vizuális ingerekkel pótolja az addig igen hiányolt ízléses képi nyelvet. Győrffy Szabolcs szintén erős opusszal (Kodály generációk) áll az előbbiekben felsorolt jó filmek sorába. Kutatását generációs ellentétek, zeneművészeti oktatást illető kérdések övezik át ebben az igen szórakoztató munkában. A makulátlan operatőri munka, a hang és zene hibátlan feldolgozása diákzsűris különdíjra tette méltóvá az egy órában látottakat. Erőteljes zeneművészeti tematikájával teljesen eltér a Keleti szél című vetélytársától, amely szintén az együttzenélés örömét próbálja megragadni Mique Montanaro személyiségével. Az utóbbiban ismertetett öröm egy idő után kínkeserves tapsikolásra késztet, hiszen szinte mindegyik mozzanat a híres zenészek kölcsönös dicsérgetéséről szól.
Ezen a ponton vége az ízléses kivitelezésnek. A könnyen feldolgozható kérdések után rátérhetünk a filmes blokk igazán nehéz témáira. Ezek közül a magyar hulladék újrahasznosítása az egyik, melyet a Magyar riszájköl túl egyszerű és struktúrától megfosztott, enumerációs formában tálal. Apró lépésekben szalad végig a roma hulladékbontókon, a szeméttelepeken, az újrahasznosítási központokon anélkül, hogy igazán mondana róluk valamit. A filmmé varrt felvételek inkább egyszerű felsorolásnak hatnak, de mi tagadás, ezt is elfogadhatjuk a dokumentumfilm egyfajta szerveződési módjának. Emellett a kalocsai zsidó közösséget védő és ennek múltját, jelenét feldolgozó Egyszer volt című film igényes, követhető, és tartalmas formát ölt. A Magó Gyöngyi kutatásaira alapozó történet könnyed melankóliával árnyalt, figyelmet ragadó elbeszélés. Bátor és magabiztos megközelítés, amivel a Kalocsán született, majd szétszórt és elpusztított zsidók sorsát előítéletek nélkül, objektíven ábrázolja. Ezt a hozzáállást Bűn és büntetlenség több sebből vérző szerzői intenciója ellenpontozza, ahol a Biszku Béla által elkövetett atrocitásokat nyomozó két újságíró már a film elejétől fogva sikeresen főszereplővé varázsolja magát. Kínos és témájukat megszentségtelenítő beavatkozásuk óriási mértékben rombol a filmen, hiszen egyértelmű, hogy térdre akarják kényszeríteni filmalanyukat, akit véget nem érő 1956-os gyilkosságok és bűntények sorával vádolnak. Ennél kellemesebb (és emiatt szórakoztatóbb) egyvelegbe keveri Papp Gábor Zsigmond a filmjében (Az ellenség köztünk van) szereplő három magyar kém történetét, viszont az állandó halszemmel felvett amatőr rekonstrukciós jeleneteivel sebet ejt az elmesélt történetek egészségesnek bizonyuló testén.
Tematikájukat illetve kisebb, de igényes törekvésnek bizonyul Herner Dorka és Zsigmond Dezső Mentés másként és Az Óperenciás tengeren is túl című munkája. Az elsőben hajléktalanok és az őket koordináló szociális munkások életébe nyerünk belátást, míg a Zsigmond Dezső gyimesi szereplői ellátogatnak nyugat-ausztriáliai lányukhoz. Mindkét film jó lenne, de információs redundanciával és fölöslegekkel van teletűzdelve szerkezetileg. Míg a Mentés másként szereplői szinte ugyanazon problémákkal és kérdéskörrel szembesülnek nap mint nap, a gyimesi család oda-vissza utazgatása érdektelenné teszi az amúgy hajszálpontosan felvett és megvágott narratív fonalat.
Végül pedig megtaláltam az elrejtett tűt a szénakazalban, címe: A hatalom cinizmusa I–II. – Papp Lajos professzor szív-útja 1992–2010. Jelenczki István munkáját egyszerűen kihívás szavakkal dicsérni. Említsem a 18 évig gyűjtött nyersanyag pontos és állandó feszültséggel fenntartott szerkezetbe helyezését? Vagy azt a tényt, hogy 222 perc hosszán át a rendező csak két beszélő alanyt és néhány lefilmezett szituációt használ a filmben? Legyen az elhangzott tények megdöbbentő értéke? Ez a film dr. Papp Lajos szívsebész örökös megpróbáltatásait emeli hőstetté anélkül, hogy akként tálalná azokat.
A történetet klasszikus módon a kitaszított áldozat végtelen törekvése vezeti. Jelenczki alig használ vágóképeket, azok is az épp szükségeset mutatják, apró technikai hibái elenyésznek a történet élvezhetőségének köszönhetően. A legnagyobb magyar szívorvos drámája 1992-től számol be az eseményekről egészen 2010 augusztusáig, elemi erővel magával ragadva a mozi termében ücsörgő öt néző figyelmét. Lehet, nehéz elhinni, de közel négy óra vetítés után is a folytatást vártam. Diákzsűris fődíját kétségtelenül megérdemli, bizonyítva, hogy a dokumentumfilm nem egy nagy társadalmi kérdéskört kell feszegessen, nem agyoncicomázott képekből és effektekből kell összeálljon, hanem bármilyen eseményt izgalmasan és követhetően kell tálaljon kimondottan egy embernek: a nézőnek. A vásznon átszivárgó alázat, odaadás, és diagnoszta-szerkesztési mód, amivel ez a film elkészülhetett, az idei szemlén párját minden szinten ritkítja.
25 filmből nehéz következtetést levonni. Nehéz a rosszakat halmozni, a dicséreteket átadni, az elményeket szöveggé képezni. Nehéz összehasonlítani, egymáshoz mérni, hiszen a vetített alkotások nem csak témában, hanem szinte minden szinten különböznek egymástól. Túlzsúfolt volt idén ez a szekció, és remélhetőleg jövőre a szervezők nyugodtabb tempóban tálalják a négy napra is fárasztó mennyiségű filmet. Legkönnyebb az egyetlen tanulságot levonni az idei szemle lezárulása alkalmából: a magyar dokumentumfilmek aligha népszerű blokkot képviselnek. A hibát pedig egyáltalán nem a nézőben kell keresni.