Minimális hírveréssel tartotta meg október 11-12-én Marosvásárhelyen Demián József filmrendező, operatőr az 1992-es Kodak Masterclasses videókazetta-sorozattal híressé vált oktatómódszere európai bemutatóját.1 A mesterkurzust a Marosvásárhelyi Színművészeti Akadémia és a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Kar, Humántudományok Tanszéke szervezte.
A marosvásárhelyi képzésen a hazai videostúdiók munkatársai, operatőrök, szerkesztők, vágók, rendezők vettek részt, összesen tizenöten, három- vagy ötfős csoportra oszolva. A forgatások a Marosvásárhelyi Színművészeti Akadémia hallgatóinak a bevonásával zajlottak, továbbá megfigyelőként részt vettek a Színművészeti Akadémia dramaturgia szakos hallgatói és a kolozsvári, valamint a marosvásárhelyi Sapientia EMTE Film, fotó, média, illetve Kommunikáció szakos diákjai.
Az erdélyi származású előadó, az Ausztrál Film, Televízió és Rádió Főiskola (Australian Film, Television and Radio School) volt tanulmányi igazgatója az említett intézménynél töltött évei alatt fejlesztette ki gyakorlati, a „játszva tanulás” általi szakmai képzésen alapuló módszerét, amelyet a világhírű rendezők, operatőrök bevonásával készített videósorozat megjelenése óta több nemzetközi hírű egyetem alkalmaz. A kurzus lényege, már amennyire sikerült leszűrnöm, a szisztematikusan korlátok közé szorított alkotói szabadság felszabadítása az egyéni kreativitásra és az összehangolt csapatmunkára egyaránt alapozó improvizációs gyakorlatok végzése által, melyek rákényszerítik a résztvevőt arra, hogy az éppen aktuális probléma minél jobb és gyorsabb megoldására törekedjék.
Váratlan részletek
De hogy is nézett ez ki a gyakorlatban? Ahogy kialakultak a csapatok, Demián egy általa kitalált és a színisek által előadott jelenet elé állította a csoportokat, kijelölte az operatőrt és a rendezőt, majd kiadta a parancsot: tessék ezt felvenni egy snittből, a végén nagyközelivel a főhős arcáról. (A jelenetben a bekötözött szemű főhős egy függöny mögül belép a terembe, mire egyesek rárohannak és püfölik, mások meg az említett egyesekkel teszik ugyanezt. A kavarodásban a hős kikerül a tömegből, és érdeklődéssel figyeli a tömegverekedést.) Ezután tájékoztatták a résztvevőket, hogy a most felvett jelenet az utolsó szekvenciája annak a filmnek, amit aznap fognak elkészíteni. A következő feladat az ezt megelőző snitt kitalálása és felvétele, majd az azt megelőzőé, közben folyamatosan cserélve a rendezői és operatőri szerepet, egészen addig, amíg az ötfős csapat minden tagja sorra kerül. Megszállott fejszámoló olvasóim már tudják, hogy a csoportok aznap öt snittet vettek fel. Ki volt még kötve, hogy minden snittet egyszer vehetnek csak fel, ha nem sikerül, letörlik, és teljes hosszában újraveszik.
A zavartalan munkavégzés veszélyét maga az előadó hárította el, minden snitt előtt egy-egy kiegészítő elemet dobva a csapatok amúgy is nehezen fövő levesébe. Így került bele a filmekbe a kilincs és a telefon motívuma. A csapatok így elsősorban a film folyamatosságára koncentráltak, arra, hogy a felvett snittből következzen az előző. A történetnek csak a gerincét alkothatták meg, mivel nem tudhatták, milyen új elemet kell a következő felvételnél felhasználniuk. A feladat tehát a váratlan helyzetek gyors és kreatív kezelését célozta, ami a gyakorlatban is szükséges, például amikor dramaturgiai funkcióval kell ellátni egy belógó mikrofont. A megfigyelők ilyenkor követhették a csapatokat, árgus szemekkel lesve, amint a készítők heves hangerőhullámzások közepette éppen a kilincsproblémát beszélik meg, vagy a színészt instruálják.
Másnap délelőtt levetítették a filmek első vágott verzióját, és a csapatok egy rövid megbeszélésen kaptak még néhány tanácsot, majd a nap további részében újravehettek egyes jeleneteket, és finomíthattak a vágáson. Este került sor a filmek rögtönzött és helyenként kínos csendbe fulladt, show-műsorral egybekötött bemutatójára, ahol a csapatok a közönségnek próbálták eladni a filmet. A helyben összeállt zsűri értékelője inkább a jó hangulatot fokozta.
A három film címe Ki-lincs, Nászajándék, A parancs. Az előadó szerint mindhárom minőségi munka, fesztiválokon nevezhető produkció. Én ennek egy szerény, szégyenlős köhintés mellett szelíden ellentmondanék: a filmeken érződött a jól kialakult munkamódszerekkel dolgozó tévések ijedtsége a szokatlan feladat láttán. Talán ez az oka annak, hogy a filmekhez szemmel láthatóan kevés kreativitást mozgósítottak. Mivel minden snittnél/jelenetnél változott a rendező és az operatőr, eléggé érződött a stílusbeli, és valljuk be, minőségbeli változás mind a képeken, mind a szereplőmozgatásban. A dramaturgiai hangsúlyok is el-elcsúsztak, és akkor még nem beszéltünk a történetekről. Természetesen nem illik ezeket a produktumokat kész filmekként elemezni, de a fenti szempontokat egy mozgóképpel foglalkozó alkotónak, szakembernek még a gyakorlatozás során is szem előtt kell tartania. A közönség egyértelműen a Nászajándék című alkotást díjazta a leginkább, egy biszexuális szerelmi háromszög történetét, amelyben a címszerepet maga a kilincs játszotta. Érdekes, hogy a Ki-lincs című kisfilmben viszont alig jelenik meg. A Nászajándékot követő tapsvihar messze felülmúlta a másik két filmnek juttatott protokoll-tetszésnyilvánítást. Nem véletlenül.
Az előadások
Mielőtt elkezdődtek volna a forgatások, Demián József két elméleti előadást is tartott, címeik a program szerint A film és televízió mai világának feltérképezése a „mi lesz holnap” jegyében és A vicc anatómiája. Ezeket az előadásokat „a külföldi szakember kedélyesen elmondja nekünk, hová lesznek a dolgok” típusú produkciók kategóriájába sorolom. Az első előadás útbaigazítást ígért a mozgókép világában, mindezt 9.30-tól 10.45-ig, de ehhez képest csak a „mi lesz holnap?” kérdésre kaptam választ. Kedd volt másnap. Az alcímek is sok jót ígértek, de keveset váltottak be. Így A globális nyelvezet előnyeiről és hátrányairól megtudtuk, hogy bizony mindkettő van neki, A felvételtechnika robbanásszerű fejlődéséről, hogy robbanásszerűen fejlődik a felvételtechnika, és A „ma” dilemmájáról (fiatal, tapasztalatlan művészek lanszírozása [sic!], vagy szakmailag elismert filmesek további futtatása), hogy az elég nagy dilemma. A vicc anatómiája című előadás megmagyarázta a gyakorlat visszafelé építkező szerkezetét. Demián felfogása szerint a filmnek a vicc poénra, bejezésre kihegyezett szerkezetét kell követnie, úgy kell felépíteni, hogy mindig a végét vagy a következő szekvenciáját tartsuk szem előtt. A néhány mondatban ismertetett, alapvetően strukturalista alapú, némileg a dekonstrukció felé mutató elméletet az előadó viccek mesélésével alapozta meg. Derrida jó egy nappal azelőtt hunyt el, ezért jó volt látni, hogy gondolatai, rá való hivatkozás nélkül ugyan, de élnek még.
Nem tudom, talán a programban írt hangzatos címek miatt távoztam-e csalódottan, de úgy tűnt, az előadó az utolsó percben értesült arról, hogy beszélnie kell, és leereszkedő mosollyal szórta ránk, a témában teljesen tájékozatlan laikusokra (dramaturgia, film, fotó, média és kommunikáció szakos diákokra) a páratlan bölcsességeket. A törekvés szép, értékelendő, már csak mondani kellett volna valamit a sok beszéd közben. Igaz, a hirdetés is inkább gyakorlati képzést ígért (talán a képzés kicsit túl erős szó), de a témák felületes kezelése akkor is dühítő volt számomra. A módszerrel viszont jó volt megismerkedni, gondolkodásmódját használhatónak tartom, folyamatos, egy kétnapos rendezvénynél hosszabb idejű gyakorlása kreatív, gyors problémamegoldásra nevelheti a mozgóképes szakembereket.
A gyakorlatot minden bizonnyal a résztvevők a mindennapi munkájuk során is jól tudják majd hasznosítani, még akkor is, ha átlagos feladatkörük nem olyan, tömegverekedéssel végződő kisfilmek forgatása, melyekben feltétlenül szerepelnie kell a kilincsnek.
1Az európai bemutató kifejezést a hirdetés használta. Valószínűleg pontosan fedi is a valóságot, de talán kicsit túl sokat markol és keveset fog egy kb. negyvenfős csoportnak tartott kurzus esetén.
