Két hírem van, előbb mondom a jobbikat. A francia országos mozibajárás-bajnokság 1966-os rekordját – La grande vadrouille (Egy kis kiruccanás) – 2008-ban sikerült megdönteni, az Isten hozott az Isten háta mögöttel. A 20.2 milliós nézőszám olyan hatással volt Hollywoodra, hogy 2010-ben ők is megszervezik a bajnokságot: eme rekorddöntő film átdolgozásával.
Filmmaratonról már hallhattunk, részesei is lehettünk, már csak az következik, hogy 2012-ben új sportágként szerepeljen a film (művészete) az ötkarikáson. De lássuk csak, milyen is ez a rekorddöntő film. Nos, elég nagy befolyást gyakoroló tényező, ha egy filmet megelőz a híre, mert az elvárások ilyenkor meglehetősen szélsőségessé válhatnak. Ebben az esetben a „Franciaország filmtörténetében legsikeresebb” jelzővel illetett film érthető módon hatalmas elvárásokat kelt a nézőben. Egy „leg”-komédia lehet „leg-fogyasztó-kedvelőbb”, legviccessebb, „legkiéhezettebb nézői közegbe robbanóbb” vagy valóban legjobb, ilyenkor a mérce is a legek egébe ugrik. Ezen a skálán a Bienvenue chez les Ch'tis a mai viszonylatban mindenképp a föld felett lebeg, de az (l)egekig még azért elég sok van.
Az alaphelyzet egészen székelybácsis, úgy képzeljük el, mint mikor a pesti bácsi megérkezik Székelyföldre. Avagy a partiumi bácsi, hogy maradjunk (térképészeti és „mindenki-dönse-el-még-milyen”) házon belül. Nemcsak előítéletekkel, vagy jobb esetben specifikus elvárásokkal rendelkezik, de még a beszélt nyelvet se nagyon érti. Ilyen helyzetbe kerül Philippe Abrams (Kad Merad), amikor Dél-Franciaországból – egy várható, de vicces baklövése büntetéseképpen – az ország egyik legészakibb pontjára, Bergues-be helyezik egy postahivatal élére, méghozzá 2 évre. A déliek borzalmas helynek tartják Északot. Émile Zola is írt a környékbeli kőszénbányászok sanyarú sorsáról a maga realista-naturalista módján, de a jelen se sokkal könnyebb az ott élők számára: nyáron fagypont körül ingadozik a hőmérséklet, és azt sem lehet érteni, hogy mit mondanak – tartja a szóbeszéd.
Nincs hát mit tenni főhősünknek: jól fel kell öltözni, és odamenni. Az már a kisebbik baj, hogy depresszív alkatú (nálunkfelé ezt hisztisnek nevezzük) felesége és kisfia nem tartanak vele. A gyakorta szikrázó hangulatú családi fészekből főhősünk tehát északra vándorol, és ott nyilván kiderül, hogy egyáltalán nem olyan vészes a helyzet, mint amilyennek a túlzó legendák leírják. Új családba csöppen a postahivatalnál, az alkalmazottai néha megrészegednek ugyan munkaidő alatt, de annál barátságosabbak. Danny Boon rendező az egyik alkalmazott szerepében, Antoine Bailleul-ként avatja be Philippe-et saját családja és a hely mindennapjaiba, valamint dialektusába. Philippe, bár eleinte szinte semmit nem ért abból, amit honfitársai beszélnek, hamarosan nemcsak a kiejtést, de a legfontosabb káromkodásokat is megtanulja. A bonyodalmak tulajdonképpen akkor kezdődnek, amikor – az egyszerűség kedvéért, mint a legtöbb épeszű férfiember – feleségének azt meséli a helyzetéről, amit az hallani szeretne.
Az egyszerű cselekményből adódó helyzetkomikumok mellett a rendező rájátszik néhány klisére is, a film alaphangját azonban többnyire a nyelvi humor adja meg. Ott északon mindent ch’ti mi-nek neveznek: embereket, állatokat egyaránt, O-t ejtenek az A helyett, a kö (que) helyett sö (chef) van használatban – meséli Philippe feleségének a nagybácsija. Elég csak kicsit tudni franciául, jól hallható a mérszi helyett a mérsi, a szilvuplé helyett a silvúplé, gárson, és persze a címben is szereplő c’est toi és c'est moi helyett a ch’ti és ch’mi, a sián (chien - kutya) helyett khián, lefordítva pedig a peszti bácsi Khékelyföldön. Egysóval: a legtöbb viccekh ekhemény a kiejtékhbeli, sokákhbeli különbkhégeket vesi alapul vagy éppen a réseg ember kalandjait. A rendező egyébként felügyelte a feliratok fordításait, hogy azok minél hűségesebben adják vissza az eredeti nyelvi humort.
Nem mondhatnám fergeteges komédiának ezt a filmet, és bár a színészek jól alakítanak, a karakterek elég laposak. Mégis jó volt nézni, és kellemes kikapcsolódást nyújthat minden nézőnek. Humora nem rendkívüli, de a valóságban is komikus helyzetekre alapul, és ahogyan mi is eleget poénkodunk a regionalizmusokkal és szokásbeli különbözőségeinkkel, nem csodálkozom, hogy ennyi francia ellátogatott a mozikba. Minden országban élnek „hazai” poénok a különböző régiók embereinek találkozásakor, nyelvjárási vagy akár étkezési szokásaikból fakadóan – de hogy éppen Hollywood készíti ennek a filmnek a remakjét, ez számomra igazán rossz hír. Válság ide vagy oda, azért csak nem kéne gúnysportot űzni a nézőkből.