David Hand 1937-es Hófehérkéje óta az animációs film egy új kulturális hódítás főszereplőjévé vált, mely alapjaiban változtatta meg Hollywood és az egész világ mozikultúráját. A hét évtized alatt a karakterek animálása, a képek minősége, a cselekménykezelés, a motívumvilág óriási változásokon ment át. Kb. akkorán, mint a repüléstörténet a Wright-fivérek repülőjétől az első űrhajóig.
A felvezető hasonlata nem véletlen. Alább Ben Stassen Légy a Holdon című produkciójáról lesz szó. De még mielőtt bárki is tapsikálni kezdene a meglepetéstől, és elkezdené ajnározni a belgákat, hogy „jajdemilyenvagány, hogy világűrös animációval ajándékoztak meg minket”, figyelmükbe ajánlom Kirk De Micco Space Chimps (a rendkívül bugyuta magyar címe: Csimpilóták) című alkotását, amelynek ugyanaz az alapmotívuma, mint a Légy a Holdonnak, csak ízeltlábúak helyett főemlősök játszák a főszerepet.
A sztorit – melyet akár a Holdra másodikként lépő ember, Edwin „Buzz” (azaz zümmögő) Aldrin neve ihlethetett, jegyezhetjük meg viccesen – kizárólag csak azért ismertetem, hogy senki ne érezze kevesebbnek magát egy beszélgetésen, ahol buta animációs filmek kerülnek terítékre. Máskülönben annyira fantáziátlan a mesevezetés, hogy valószínűsíthető: még az ovisok számára sem tud érdekfeszítő lenni.
A történet főszereplője három légy, Nat, IQ és Scooter, akiknek egyetlen álmuk, hogy a Holdon sétálgathassanak. Avatott rajzfilmnézőnek azonnal beugorhat, hogy az alkotás látványvilága, különösen a karakterek jellegzetességei az Egy bogár élete kulcsszereplőit idézik. Ez a vonatkozás, ha vállaltabb lenne, akkor intertextualitása révén növelhetné a film művészi értékét, ám így, hogy csak emlékeztet rá, rosszmájúságunk kimondathatja velünk azt is, hogy elképzelhető: itt nem valamiből való ihletmerítés történt, hanem valamiről való koppintás…
De térjünk vissza a mi legyeinkhez. Egy, a lakhelyükhöz közeli szeméttelepen hozzá is kezdenek egy rakéta megépítéséhez, de Nat nagypapája – az őszülő kalandor, aki anno Amelia Earhart transzatlanti repülésénél is asszisztált – jobb ötlettel áll elő. Azt javasolja, hogy óvatosan lopózzanak be a NASA floridai bázisára, és a pár nap múlva startoló Apollo-11 legénységének szkafanderébe elrejtőzve elhagyhatják a Föld légkörét. Az ötlet jónak bizonyul egészen addig, amíg a ki nem derül, hogy az orosz legyek elhatározzák, hogy megakadályozzák az amerikai fajtársaik sikereit. Itt jön tehát be az immár kötelezővé vált társadalomkritika, és ugyancsak itt valósul meg az ugyancsak kötelezővé vált amerikanizmus. Happy end.
Ez a „csavar” egyáltalán nem tesz jót az amúgy is laposka történetveztésnek, és amiatt is elítélendő, hogy a megvalósítása is rettenetes ostobára sikeredett. A minimum, amit ilyenkor elvárnánk egy hidegháborús utalásrendszerrel dolgozó filmtől, az egy fergeteges kémfilm-paródia lenne, de ehelyett csak egy elhanyagolható feszültségű és bántóan kiszámítható befejeződésű „sztorit” kapunk.
Ben Stassen alkotása nagyon alulmarad a vezető animációs stúdiók munkáival szemben. És itt nem csupán arról van szó, hogy az európaiaknak kevesebb dollármilliók álltak a rendelkezésükre, hisz jelen esetben nemcsak a (pénzfüggő) látvány volt csapnivaló, hanem a (kreativitásfüggő) történetvezetés is. Miután az animált képsorok lepörögnek, következik egy Szentimentális Finálé, melyben Buzz Aldrin tudtunkra adja, hogy a legyes történet csak fikció. (Tényleg ennyire hülyék lennénk mi, és a gyerekeink is?)
Az alkotáson érződik a hollywoodi és az európai filmgyártás közötti digitális szakadék, melyet talán sosem fogunk tudni áthidalni. Legyünk akármekkora európéerek, illetve Amerika-ellenesek, bármekkora művészfilmpártolók és Hollywood-ellenesek, lássuk be: minőségi animációt, olyat, amilyen a számítógépes játékokon szocializálódott gyerekeknek (és már sok esetben szülőknek) is bejön, dollármilliárdos technikai háttér nélkül lehetetlen készíteni. Mégegyszer hangsúlyozom, a Légy a Holdon nem csak a lapos története miatt képtelen belopni magát a kritikusok, illetve épeszű filmrajongók szívébe: hanem mert animáció esetében a látványvilág is kiemelkedő szereppel bír. Ám valószínű, hogy egy elképesztően kidolgozott látványvilág sem tudott volna jobb filmet teremteni ebből a valószínűleg légypiszkos papírra felkörmölt forgatókönyvből.
Végkövetkeztetésként állapodjunk meg abban, hogy az európai eredet immár nem garancia az európai minőségre is. A filmek esztétikai értéke rohamosan hanyatlik, és ebben már nem csak Hollywood agyatlan produkciói a ludasok.
