Avagy van-e hitchcocki filmzene? Avagy van-e hitchcocki filmzene?

A Hitchcock-titok

Avagy van-e hitchcocki filmzene?

A címben feltett kérdésre a rövid válasz: igen, van. Jack Sullivan Hitchcock’s Music című könyvében az auteur teória filmzenére vonatkoztatott végletes értelmezésében úgy fogalmaz, hogy a Hitchcock filmek zenéjét maga a rendező írta, a zeneszerző csupán egy olyan szakértő volt, aki kottapapírra vetette a mester látomását (ez esetében hallomását?)

A túlzottan tág értelmezés miatt sajnos a könyv sosem tér ki arra hogy mi is a hitchcock-i zene lényege, hiszen a mester kezében a csend is az aláfestés részévé válik. A most következő cikkben igyekszem pontosabban meghatározni és bemutatni öt olyan zenei ötletet, mely tényleg a Hitchcock-filmek visszatérő elemének tekinthető annak ellenére, hogy minden hasonló állítással ellentétben NEM a rendező írta őket.

A zene segít megoldani a bűnesetet

Már a giallókkal kapcsolatos írásban utaltam rá, hogy az olasz horrorok egyik jellemző momentuma, ahogy a gyilkosságok megoldásában egy zenei betét segíti a nyomozót. A legismertebb példa természetesen Marcus Daly és a Profondo Rosso gyermekdala, mely előbb őrületbe kergeti, majd a megoldás felé segíti a gyilkosság szemtanúját. Ez a szokatlan nyomozási módszer Hitchcock számos filmjében visszatér, legkorábbi jelentős felbukkanása a 39 lépcsőfokban található Mr. Memory témája. A film vége felé Robert Donat karaktere kényelmetlenül fészkelődik a székében, amikor egy ismerős témát hall, csak azután kapcsol, mikor rájön arra, hol is hallotta legelőször a zenét. Ebben a filmben nem csak a gyilkosság megoldásában segédkezik a filmzene, hanem az ügy felgöngyölítése közben egy másik ember is életét veszti.

A korai angol Hitchcock-filmeknél maradva még érdekesebb példa a Hölgy a vonaton, ahol a zene egy fontos kémüzenetet rejt. Az öreg énektanárnő, Miss Froy a melódiát megjegyezve szállítja információit megbízóinak, eltűnésének kulcsa is ebben a népdalnak álcázott kommunikében rejlik. A bűnöst leleplező zene motívuma Amerikában is követi Hitchcockot, aki A gyanú árnyékában című filmben a magyar Lehár Ferenc egyik motívumát, a Víg özvegyet vette elő egy özvegyekre vadászó sorozatgyilkos leleplezésére. A motívum hasonló nevű unokahúgának jut először eszébe, ebben az esetben nem a zene, hanem az eredeti darab címe okoz pánikot a gyilkosnál, aki emiatt veszélyben érzi magát saját családja körében. A további gyilkossági kísérletek természetesen nem váratnak sokáig…

Bár legtöbbször a gyilkosok elfogására szolgál, a Hitchcock filmek zenéjében az ártatlanok megmentésére is alkalmas egy-egy jól eltalált kompozíció. Az 1956-os Az ember, aki túl sokat tudott című film végkifejletében a Que Sera, Sera segít Doris Day karakterének megtalálni elrabolt kisfiát, a követségi bálon teljes hangerőből énekelt dal végül elvezet a gyerekhez. A zene hasonló módon mentesít egy másik ártatlan embert: A tévedés áldozata főszereplője Manny, akit egy félreértés következtében zárnak rács mögé. A férfi zenész, aki a film elején is éppen a közönséget szórakoztatja parádés játékával. Bár a bíróságot nem hatja meg ez a tény, ha láttak volna egyetlen Hitchcock-filmet is, bizonyosságot nyerhettek volna Manny ártatlanságáról, hiszen a rendező filmjeiben…

…a bűnös sosem tud zenélni

A Hitchcock-filmek egyik többször visszatérő eleme, hogy egy bűncselekmény elkövetője képtelen élvezni a muzsikát, esetleg képtelenné válik a zenélésre. Erre a motívumra a legkorábbi példa a Zsarolás, Hitchcock legelső hangosfilmje, melyet a néma eredetiből alakított át modernebb formátumba. A hangos verzió új eleme a Miss Up to Date című dal, melyet a főhősnő, Alice közvetlenül az általa elkövetett gyilkosság előtt hall áldozata előadásában. Bár még csak pár hónapja ismerkedett meg a hangosfilmmel, Hitchcock már ebben a korai munkájában is különleges módon használja a filmzenét, mellyel a bűnös lélek lelkiismeret-furdalását mutatja be.

A gyilkosok tettük után szinte sosem tudják folytatni zenészi pályájukat, bármilyen gyakorlottak is voltak benne azelőtt. A Fiatal és ártatlan dobosa a film fináléjában ironikus módon éppen a The Drummer Man című dalt képtelen előadni, ügyetlen játéka lesz az egyik leggyanúsabb jel a feketére maszkozott tettes kapcsán. A kötél című 1948-as film kísérletben két hobbi-gyilkos próbálja elkövetni a tökéletes bűntettet, a gyenge idegzetű Phillip Morgan azonban nem bírja a „felsőbbrendű emberekre” nehezedő nyomást és képtelen zongorán előadni Francis Poulenc Perpetual Motion című művét. A gyanakodó Rupert Cadell folyamatos játszadozása a metronómmal egyáltalán nem könnyíti meg a gyilkos dolgát, így folyamatosan elhibázza a hangokat, majd az egész előadást inkább befejezi.

Egy idő után ez a motívum olyan ismerős lett Hitchcock műveiben, hogy a Rémület a színpadonban már rájátszik erre az alapfelállásra és kifordítja azt. A filmben Marlene Dietrich alakítja Charlotte Inwood énekesnőt, akiből a Jane Wyman által játszott Eve Gill szeretne terhelő vallomást kicsikarni férje meggyilkolásával kapcsolatban. Az énekesnő egyik előadása közben egy felbérelt gyerek véres babával lepi meg a színésznőt, aki természetesen nem tudja folytatni az előadást. Az előbbi filmek alapján Hitchcock mozijában ez már szinte felér egy vallomással

Diegetikus játékok

Szintén a giallókkal kapcsolatban emeltük ki, hogy a diegetikus (azaz a film valóságában hallható) zene is a műfaj egyik fontos ismertetőjegye, természetesen már Hitchcock-nál is megjelenik. Ilyen szempontból a legradikálisabb kíséret az aláfestést alig tartalmazó Hátsó ablak, itt szinte minden zenei elem valahonnan a közelből, rádiókból és lemezjátszókból ered. A film központi szerelmi témája (Liza címmel) a szemünk láttára születik meg ahogy egy dalszerző több próbálkozás után pont a film fináléjára fejezi be a dal megírását. Franz Waxman zeneszerző eredeti darabjai mellett közel két tucat más forrásból származó zene kerül felhasználásra, gyakran alig hallható hangerőn is maximális a hatásuk.

A diegetikus zene egyik ellenpontja a tökéletes csend, Hitchcock több filmjében is kísérletező módon szándékosan nem, vagy csak alig használt zenét. Erre az egyik legkorábbi példa a Jamaica fogadó, Hitchcock utolsó angliai filmje során egyszerűen már nem fordított figyelmet a zenére és a főcímen kívül semmilyen más aláfestést nem rendelt a filmhez. Ennél kidolgozottabb indokok miatt nincs zene a Mentőcsónak és A kötél című filmekben, ahol a főcímet leszámítva szintén csak kevés diegetikus zene hallható. Ezekben az esetekben Hitchcockot a realizmus vonzotta, az utóbbi film esetében ráadásul az egész cselekmény valós időben játszódik, így még feltűnőbb lenne egy oda nem illő aláfestés. Mégis, a zene nélküli Hitchcock-filmek legszélsőségesebb példája a Madarak, ahol már tényleg semmilyen zene nem szól, csupán a madarak elektronikusan kreált károgása szolgál kíséretet a borzalmakhoz.

A diegetikus játékok legérdekesebb példája sok esetben Hitchcock felbukkanásával kezdődik csak igazán, a rendező közismert módon szinte minden filmjében felbukkan valamilyen formában. A megjelenések között számos érdekes zenei kapcsolat van, a Hátsó ablak esetében Hitchcock például a dalszerző apartmanjában bukkan fel óraszerelőként – így kommentálva a rendező és a zene viszonyát (már mint ő szabja meg egy-egy tétel időkeretét.). Más alkalommal Hitchcock zenei eszközökkel bukkan fel, az Idegenek a vonatonban például óriási csellót próbál meg feltuszkolni a járműre, saját televíziós műsorában pedig gyakran adott bizarr koncerteket, például csontokkal megszólatatott dobokon. Érdemes megjegyezni, hogy a Szakadt függönyben Hitchcock felbukkanását éppen ennek a műsornak a főcímzenéjével kísérte John Addison zeneszerző, így emelve ki a rendezőt a hotel előcsarnokában.

Játékok a klasszikus zenével

A Hitchcock-filmek legérdekesebb zenei játékait gyakran nem is vesszük észre, hiszen a rendező által elrejtett utalások gyakran olyan összetettek, hogy csak zenetörténészi diplomával lehet megérteni őket. Hitchcock legelőször A gyilkos című kezdetleges hangosfilmben játszadozott el a komolyzenével, a film egyetlen zeneileg jelentős epizódjában Sir John Menier borotválkozás közben hallgatja a rádió Trisztán és Izolda közvetítését, ezalatt egy belső monológban elmélkedik egy szerinte ártatlanul elítélt lány sorsáról. A wagneri romantika kulcsdarabja tökéletesen illeszkedik a belső monológ szövege alá, a szerelmi téma pedig akkor tör elő, mikor Sir John rájön az ügy megoldására. Mivel a hangosfilm és különösen a hangkeverés ekkor még gyerekcipőben járt, a zene egy a képen kívül elrejtett lejátszóból eredt.

Hitchcock két filmjében is előveszi Beethoven V. szimfóniáját, rögtön először a már említett A gyilkos nyitányában. Ebben a filmben a szimfónia ragadványneve miatt szerepel a darab, Sors-szimfóniaként tökéletes előjátéka egy olyan történetnek, melyben a bűnös csak hosszas küzdelem és egy ravasz csel árán, a sorstól vezérelve került börtönben. Az 1942-es Szabotőr megjelenésekor ugyanez a dallam már más jelentéssel bír. A 2. világháború során a BBC szignálzenéjévé tette a híres nyitányt, mivel Beethoven témája a Morze-ábécében megfelelt a V betűnek, mely ebben az esetben természetesen a Victory rövidítése volt. A filmben az amerikai Barry Kane teljesen önkéntelenül kezdi el fütyörészni a motívumot, mely a brit rendező erőteljes propagandafilmjében teljesen más jelentést nyer a A gyilkos nyitányához képest.

A Szabotőr az V. szimfónia mellett egy másik zenei érdekességet rejt. A film egy pontján Barry egy vak zongoristával találkozik, aki beszélgetésük során folyamatos zongorajátékkal szórakoztatja vendégét. A játszott darab Frederick Delius, a szintén világtalan zeneszerző egyik műve! Az ilyen közvetlen idézetek mellett különféle klasszikus darabok más Hitchcock zenékre is hatással voltak: Poulenc darabjai A kötél főcímzenéjében is feltűnnek, míg Bernard Herrmann Szédüléséhez a már említett Trisztán és Izolda szolgáltatta a mintát. Emellett a keringők is fontos szerepet játszanak Hitchcock világában.

Nagyszabású zenei finálé

Bár Hitchcocknak ritkán nyílt alkalma egy komplett zenei előadással megkoronázni filmjeit, Az ember, aki túl sokat tudott című filmek 1934-es és 1956-os verziójában is a történet egy koncert során csúcsosodik ki. A rendező a film eredeti változata számára íratta az eredeti Viharfelhők kantátát, Arthur Benjamin zeneszerző műve pedig apróbb változtatásokkal a remake-be is belekerült. Az utóbbi változat esetében Bernard Herrmann végezte el a szükséges igazításokat, a filmben ráadásul a zeneszerző karmesterként is felbukkan a Royal Albert Hall tökéletes hasonmásaként berendezett stúdióban.

A jelenet hasonlóságai és különbségei is nagyon érdekesek. Mindkét filmben a zene és a bűn kapcsolata hagyományos hitchcocki értelmezést kap: a gyilkosok nem tisztelik a zenét, ráadásul egy lövéssel akarják meggyalázni a mű tökéletes harmóniáját. A különbségek tekintetében Hitchcock kicsit bátrabban kezeli a zenét a remake során. Ebben a változatban nem rövidíti le a koncertet, a teljes kilencperces mű vágás nélkül, gyakorlatilag zavaró hangeffektek és dialógus nélkül játszódik le. A másik érdekes különbség a beállításokban tapasztalható: az eredeti változatban szinte csak közelik szerepelnek a nézőközönségről és a zenekarról is, a remake-ben Hitchcock sokkal több távolit és totált használ, talán így akarja még jobb fényben feltüntetni a drága pénzből felhúzott Royal Albert Hall másolatot.

Tíz évvel később Hitchcock a Szakadt függöny fináléjában is egy zenemű bemutatójához illeszti a film végkifejletét, itt egy balettelőadás során sikerül Michael Armstrongnak és barátnőjének megszökni a kelet-német hatóságok elől. A film számára Csajkovszkij Francesca da Rimini című művéből készítettek koreográfiát, a táncot végül egy hamis tűzriadó fullasztja teljes káoszba. Habár nem sikerült a jelenetet ihlető eredeti előadás energiaszintjét visszanyerni, a Szakadt függöny zárása így is jó összegzése Hitchcock jellegzetes zenei játékainak: a diegetikus formában felbukkanó klasszikus zene megmenti a hősöket, a negatív szerepet játszó táncos nem tudja befejezni produkcióját, ráadásul az egészhez egy látványos, zenés produkció társul – mindez úgy, ahogy csak Hitchcock tudta megvalósítani.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Kapcsolódó filmek

  • 39 lépcsőfok

    Fekete-fehér thriller, 86 perc, 1935

    Rendező: Alfred Hitchcock

  • A gyanú árnyékában

    Fekete-fehér bűnügyi, filmdráma, thriller, 108 perc, 1943

    Rendező: Alfred Hitchcock

  • A kötél

    Színes bűnügyi, thriller, 80 perc, 1948

    Rendező: Alfred Hitchcock

  • Az ember, aki túl sokat tudott

    Színes thriller, 120 perc, 1956

    Rendező: Alfred Hitchcock

  • Hátsó ablak

    Színes bűnügyi, thriller, romantikus, 112 perc, 1954

    Rendező: Alfred Hitchcock

  • A gyilkos

    Fekete-fehér bűnügyi, thriller, 104 perc, 1930

    Rendező: Alfred Hitchcock

Friss film és sorozat

  • Fekete telefon

    Színes horror, thriller, 103 perc, 2021

    Rendező: Scott Derrickson

  • Thor: Szerelem és mennydörgés

    Színes akciófilm, fantasy, képregényfilm, 125 perc, 2024

    Rendező: Taika Waititi

  • A gyilkos járat

    Színes akciófilm, 124 perc, 2022

    Rendező: David Leitch

  • Fenevad

    Színes akciófilm, kalandfilm, thriller, 93 perc, 2022

    Rendező: Baltasar Kormákur

Szavazó

Melyik zenész életéből néznél biopicet?

Szavazó

Melyik zenész életéből néznél biopicet?

Friss film és sorozat

  • Fekete telefon

    Színes horror, thriller, 103 perc, 2021

    Rendező: Scott Derrickson

  • Thor: Szerelem és mennydörgés

    Színes akciófilm, fantasy, képregényfilm, 125 perc, 2024

    Rendező: Taika Waititi

  • A gyilkos járat

    Színes akciófilm, 124 perc, 2022

    Rendező: David Leitch

  • Fenevad

    Színes akciófilm, kalandfilm, thriller, 93 perc, 2022

    Rendező: Baltasar Kormákur