Astra Film Fest Antropológiai Filmfesztivál, Szeben

Különös állatfaj az antropológus: kerüljön kezébe toll, hangszalag vagy „tényfékezőgép”, máris működésbe lépteti emberfeletti szenzorait.

Ír, rögzít, mintha csak valamiféle „külső megrendelésre” tenné. Mindemellett, ha még egy kamera is a keze ügyében van, akkor téma/alany legyen a talpán, aki megússza a harmadik szem kérdező kacsingatását. Nos, a földkerekség ezen furcsa lényei voltak a főszereplői, illetőleg házigazdái a Szebenben immár ötödik alkalommal megrendezett dokumentumfilm-fesztiválnak. Ez szándéka szerint lehetőséget kíván teremteni mindazon fiatal szociológusoknak és antropológusoknak arra, hogy megismerkedjenek a világon létező vizuális antropológiai központok legújabb terméseivel, ugyanakkor esélyt ad a szakma „öregjeivel” való találkozásra, eszmék cseréjére. Az idei előrostán átesett mintegy félszáz filmet egy héttagú, jeles antropológusokból és dokumentumfilmesekből álló nemzetközi zsűri bírálta el.

A fesztiválon minden emberlakta földrész legalább egy-két alkotással képviselve volt, a szerzők azonban zömmel az európainak nevezett kultúra tagjai, akik emberkémlelő perspektívából próbálták a nézőt arról meggyőzni, hogy mindazok a néhol már-már abszurditásba torkolló helyzetek, amelyeknek afféle voyeurjeként tanújává lesz, nem mások mint hétköznapi valóságfoszlányok. Ilyen szempontból a látott filmeket két csoportra lehetne osztani aszerint, hogy mennyire vált bennük a filmes nyelvezet strukturáló, kreatív elemmé. Az alkotók abszurdra való hajlama a kelet-európai, illetve a balkáni térségbeli filmek esetében vált igazán hangsúlyossá, lévén ezen alkotások közös mozgatórugója és kulcsfogalma az „átmenetiség”. Külön említést érdemel Domokos János montázsolós filmje, a Kolorlokál, mely egyetlen órába sűrítve tárta elénk – a Tilos rádió hullámhosszán és a filmrendező pókszemüvegén keresztül – egy közép-európai nagyvárosi reggel minden zűrét-zavarát.

A pókhálószövéshez hasonló módszerrel éltek továbbá mindazok a filmek, amelyek valamilyen módon a modern, európai illetve amerikai ember léthelyzeteit tárták az „olvasó” elé. Ezzel szemben a hagyományos kultúrákkal foglalkozók – az ázsiai, afrikai, ausztráliai és az indián, vagyis a „távoli” népeket vizsgáló dokumentumfilmek – mintha történelmet írnának, valamiféle küklopszi egydimenzionalitással vetítették elénk, európai civilizáltak elé, mindazokat a ma már anakronizmusnak számító értékeket, melyek után nosztalgikusan sóvárgunk. Ebben a kategóriában a legegzotikusabbnak továbbra is „az emberiség bölcsőjében” élő emberek szokásairól, építkezéséről, és ezzel párhuzamosan a civilizált társadalomba való beilleszkedési nehézségeikről készült beszámolók tűntek.

A „mesés Keletről” tudósítók közül Ugyen Wangdi A tudás ára című alkotása került sokunk személyes toplistájára, mely egy bhutáni kisfiú mindennapos iskolába való zarándoklatát követte nyomon. Élő adásként hatottak az utóbbi évtizedek balkáni forrongásait idéző képek, szóljanak azok egy horvát focicsapat rajongótáborának burkolatlan politikai befolyásáról avagy a vajdasági horvátok erőszakos kitelepítéséről (Sasa Podgorelec: BBB és Zelimir Belic: Emlékek Gibaracról).

Kisebbségi léthelyzetek sajátos fajtáit fogalmazta meg a holland Barbara den Uyl filmje – melyet a fesztivál nagydíjával jutalmaztak – a For Ever Little, valamint Pawel Kedzierski Silence Darkness című alkotása: mindkettő érzékenyen mutatta be az európai társadalomban fogyatékosságaik miatt kisajnált törpenövésű illetve látás- és hallássérült emberek integrálódását, életmódját.

A hazai filmek kategóriájában szintén egy társadalom perifériájára szorult csoport mindennapjait dokumentáló film került a ranglista élére (Cătălin Apostol: Kakukkfészek), mely egy mai romániai elmegyógyintézet bizarr és rémálomszerű életébe enged betekinteni. Ezen a díjon – a legjobb román filmért járó díj – egy másik szerzőpáros filmjével osztozott (Gabriel Hanganu–Adina Brădeanu: No Rush, No Women), mely a zsűri szerint kiválóan érzékeltette a Romániában pár évvel ezelőtt bekövetkezett politikai változások nyomán kialakuló átmeneti időszak körülményeit – mindezt egy lerombolt városnegyed helyén létrejött pásztorkodással foglalkozó kunyhólakók hibrid léthelyzete kapcsán. Ugyancsak ebből a térségből, Bukarestről és környékéről készült Alexandru Solomon dokufilmje is (Kutyaélet), pontosabban a bukaresti kutyatársadalomról, amelyben „az emberszemű kutya mindennap farkasszemet néz a kutyaszemű emberrel.” (idézet a filmből).

A kelet-európai filmek közül Asen Balikci–Antonii Dontchev: Egy hónap Ephtim D. életében, valamint Mira Erdevicki: Fekete-fehér színesben szocio-biográfiai filmje vitte el a pálmát. A legjobb nemzetközi vizuális antropológiai kutatásért járó Astra-díjat a kínai Bibo Liang rendezte Házasság és a holland Hans Hejnen: Lisdoonvarna, Lourdes of Love című alkotása nyerte. Nagy hatással bírt az a holland film (Heddy Honigmann: Crazy ), amely néhány kéksisakos háborús tapasztalatát beszéli el. A Koreában, Kambodzsában, Libanonban és Boszniában átélt személyes borzalmak egy-egy jellegzetes, az eseményekhez kötődő dallam révén idéződnek fel a kamera vesékbe látó lencséje előtt, immár az „alanyok” otthonában, emlékképekként.

Üdítő és kedvcsináló élmény volt az idén először sorra kerülő retrospektív portré-szekcióban bemutatott David MacDougall-filmek szemléje. Az itt szereplő alkotásai jól példázták az etnográfiai mozgóképkészítés profi vonulatát, s egyben azt is bizonyították, hogy a munkafolyamatnak mennyire szerves részét képezik azok a spontán jelenetek, melyek a természetesség ritka báját és humorát kölcsönözhetik a dokumentumfilmnek.

Vászonra vetített (falra hányt?) létmorzsák.