1962-es debütálásuk óta a Bond-filmek álladó eleme a látványos animált főcím, mely nem csak felsorolja a fontosabb stábtagokat, hanem egyfajta videoklip kíséretet ad a főcímdalokhoz. A legnagyobb Bond-slágerekről már itt írtunk, nézzük meg hogy mi mindent érdemes tudni a vizuális kíséretükről…
A legtöbb Bond-főcímet tervező Maurice Binder 1925-ben született New Yorkban, de már az 1950-es évektől kezdve szinte kizárólag Nagy-Britanniában dolgozott. Első jelentősebb megrendelője Stanley Donen volt, vele az Amerikai fogócska (1963) és az Arabeszk (1965) során dolgozott együtt, legfontosabb munkája mégis a Másutt a fű zöldebb (1960) volt. Ebben a történetben Binder kisbabákkal játszatta el a különféle stábtagok szerepeit (pl. a fodrász esetében egy baba összekócolta egy másik haját), Cubby Broccoli végülis emiatt a fantáziadús ötlet miatt hívta meg az első film, a Dr. No forgatására. Mivel még nem voltak kitalálva az alapok, Binder a semmiből építette fel a Bond filmek emlékezetes nyitóképét, az úgy nevezett írisz jelenetet.
A tisztességes Bond-filmek ugyanazzal a jelenettel kezdődnek – egy pisztoly belsejét követjük balról jobbra, majd jobbról balra ahogy immár Bondra fókuszálva próbál támadni, azonban a titkos ügynök megelőzi titokzatos támadóját és előbb lő. A vér lefolyik a pisztoly csövén és kezdődik a film… Binder eredetileg egy kamerán át akarta felvenni egy .38-as kaliberű pisztolycső belsejét, azonban a kép túl homályos lett – végül egy miniatűr kamerát vezettek le és a kép tű éles lett. (Érdekesség, hogy az első három filmben használt írisz logóban nem is Connery látható, hanem Bob Simmons kaszkadőr). A Dr. Noban debütáló jelenet folytatását is a kör alak adta, Bindernek ugyanis kb. 20 perce maradt hogy prezentáljon valamit, ezért színes árcímkékből alkotta meg a jelenet első harmadát, melyek egymással versenyezve és színüket váltogatva járnak őrült táncot a James Bond-téma zenéjére.
A hatásos, de kissé csalódást keltő jelenet után a második és a harmadik film során a producerek egy másik tervezőhöz, a Moholy-Nagy László-tanítvány Robert Browjohnhoz fordultak, aki legendás reklámötletei mellett a londoni éjszakai élet hírhedt alakja is volt. Amikor az Oroszországból szeretettel (1963) pályáztatása során megkérdezték Brownjohnt hogy mit csinálna a film számára, szokatlan produkcióval készült. Beállt az előkészített vetítő mellé, de ahelyett hogy diákon bemutatta volna portfólióját, felhúzta az ingét, majd a hasát rázva ezt mondta „Ilyet, csak gyönyörű lányokkal.” A vad ötlet természetesen nem volt olyan könnyen kivitelezhető – az első forgatási nap kárba ment miután Brownjohn nem tudta olvasható minőségben kivetíteni egy női testre a stábtagok nevét, majd a fáradt munkanap után kikezdett a táncosnővel. A második napra sikerül megoldani a problémát, ráadásul az új táncosnő egy kisebb szerepet is kapott a filmben (ő a cigánytáborban látható hastáncosnő).
Brownjohn következő megbízása a Goldfinger volt, amely minden idők legikonikusabb főcíme lett az aranyra festett lánnyal, és a rávetített filmbeli jelenetekkel. Az előző megbízás továbbfejlesztéseként Brownjohn egy Margaret Nolan nevű modellt festett aranyszínűre a filmben ismertetett módszerrel, a testet pedig a különböző jelenetekhez igazította (Nolan egyébként egy apró szerepet is kapott a filmben, ő a miami-i strandon látható Dink aki egy mai mércével nehezen elfogadható paskolást kap a hátsójára Connerytől.) Az egyes jelenetekben fontos szerepet kapnak az emberi test természetes ívei, így gurul le a bikini vonal mentén a golflabda, illetve Margaret Nolan egy alkalommal megkapja a koreai szolga Odd Job bajuszát is. A jelenet érdekessége, hogy még két kivágott jelenet is belekerült a filmbe, hiszen a főcím elkészültekor még nem volt meg a végleges verzió: a főcímben látható egy titokzatos postaláda Q laboratóriumában, illetve a végső leszámolás egy felhasználatlan jelenete is. Bármilyen emlékezetes is lett a főcím, Brownjohn a siker hatására inkább saját irodát alapított és nem akart többé a filmesekkel együtt dolgozni.
Maurice Binder a Tűzgolyótól (1965) kezdve visszatért a James Bond-csapatba és megalkotta saját egyedi, sziluettekre épülő főcímterveit melyek mindig valahogy kapcsolódnak a film cselekményéhez. A Tűzgolyó esetében például szigonypuskás búváros és meztelen nők kergetik egymást – a három modell (Christina Hayward, Rani Dubé, Jane McGrath) például a valóságban is vízi balettel szórakoztatták a közönséget egy elit londoni klub show lányaiként. A Csak kétszer élsz esetében (1967) a film egymillió dollárba kerül vulkán jelenete lett a bemutató központi szervező eleme, ehhez Binder valódi vulkánokról készült felvételeket vásárolt (habár ezek gyengébb minősége elüt a jelenet többi részétől). A film lávától fortyogó végkifejletét véletlenül a forgatás során is sikerült megidézni – az egyik modell lakkal rögzített gésafrizurája lángra kapott az erős fényektől.
Az Őfelsége titkosszolgálatában (1969) során Binder főcíme nemcsak dekorációs elem volt, hanem legitimizációs célokat is szolgált. Ez volt az első hivatalos James Bond-film, ami Sean Connery főszereplése nélkül készült el, már pedig a Bond-imitiációk és nem hivatalos 007 filmek korában kizárólag a színész személye jelentett garanciát arra, hogy a néző valóban a sorozat következő darabjára váltott jegyet. Mivel az új színész George Lazenby már a forgatás befejezése előtt bejelentette hogy több kalandra nem tér vissza, ezért a sajtóanyagokban sem használták a képét – helyette a főcímben bizonyították, hogy ez egy igazi 007-es film. A hazafias képekkel operáló sziluettek között megjelenik egy óra is, ami az idő múlását szimbolizálja, a homokórán pedig a korábbi Bond-filmek képei pörögnek le – emlékezetes főgonoszok és lányok, látványos akciójelentek, csak Connery képe volt tabu a film főcímében, melyet ezúttal instrumentális zene, nem pedig főcímdal kísért.
Az 1970-es években is Binder folytatta a főcímek tervezését, folyamatosan új kihívásokat tűzött maga elé. Egyik kedvenc hobbija a cenzorok szórakoztatása volt, szeretett minél merészebb és már-már tabudöntögető elemeket belevinni a főcímekbe. Néha sikerült egy-egy ilyen mutatvány: A kém, aki szeretett engem (1977) főcímének egyik jelenetében az ügynök és egy fehérneműs modell pördül be a képernyőbe háromszor elcsúsztatva egymás után – az első és az utolsó modellen alsónemű van, a középső azonban anyaszült meztelenül szalad át a képernyőn. A cenzorok máskor azonban szemfülesebbek voltak és különleges büntetést eszeltek ki. Az aranypisztolyos férfi (1974) során Binder egy lassú, víz alatt játszódó jelenetet tervezett egy lassú dalhoz (amiből végül semmi nem lett), saját creditje alatt azonban egy olyan modellt vágott be, aki vad táncot jár egy tűzijáték előtt. A cenzorok szerint a modell szeméremszőrzete túl jól látszódott az árnyékon, ezért büntetésből Binder nevét a film eredeti verziójában nem a modell mellé vetítették, hanem az inkriminált szőrzetet takarták el vele (ez néhány VHS-kiadáson ma is látható, DVD-ken azonban már nem).
Binder kapcsolata a színészekkel változó volt – a írisz logó felvétele során természetesen mindegyikükkel dolgozott együtt, de a főcímekben nem mindegyikük szerepel. Connery például kizárólag a Goldfinger aranyvetítésében látható, Lazenby árnyékát egy kaszkadőr helyettesíti, Dalton arcképe pedig ugyan szerepel mindkét filmjében, ám ő csak fényképeken keresztül jelent meg a jelenetben. A négy színész közül csak Roger Moore vállalta azt, hogy A kém, aki szeretett engem és a Halálvágta között öt filmben személyesen is megjelenjen Binder stúdiójában, ahol egy olyan, kontúrosan áttetsző felvételt készítettek róla, melyet később beleilleszthettek a háttérbe. Moore ekkor hagyományosan rögzített pár televíziós reklámot is, a fehér háttér előtt egyenesen a közöngsének szól, és páratlan kalandokat ígér a következő filmjében.
A színészek mellett Binder másik fő inspirációja a zene volt, hiszen csak ennek ismeretében időzíthette a jelenetét. A tervezőnél szabály volt, hogy a film címének egyszerre kell megjelennie a képernyőn és a dal szövegében is, csak így teljes az élmény. Ha ez nem jött ki, akkor akár a dalokat is megváltoztathatta: a Tűzgolyó sosem használt eredeti főcímdala (Mr. Kiss Kiss Bang Bang) esetében egy teljesesen új, fél perces intrót kellett íratni a dal elé hogy a szöveg ugyanakkor kezdődjön mint amikor megjelenik a film címe. Ennél is drasztikusabb volt a változás a Szigorúan bizalmas esetében, ahol Binder az egész dalt átíratta, hiszen az eredeti verzióban a film címe (For Your Eyes Only) csak a dal felénél csendült fel először, a főcímek tervezője azonban ragaszkodott hozzá, hogy ez legyen a nyitósor. A fáradozásaiért cserébe a dalt éneklő Sheena Easton maga énekelhette a dalt a film főcímében, a stáblista nélküli változatot ráadásul felhasználhatták a dal videoklipjeként az akkor debütáló MTV-ben.
Apropó videoklipek, a Maurice Binder örökségét jelenleg is folytató Daniel Kleinman szintén ebből a világból került ki, első jelentősebb munkája a Gladys Knight Licence to Kill című dalához készült videoklip volt (az 1989-es film főcíme volt Binder utolsó munkája). A hatéves kihagyást követően Kleinman lett a Golden Eye főcímének tervezője és azóta egy kivételével mindegyik film főcímét ő készítette (a kivétel A Quantum csendje, melyet az Mk12 kollektíva munkája). Míg Bindernél a neonlogók és a füstgépek jelentették a technika csúcsát a 80-as években, Kleinman ügyesen kombinálta a sziluettek világát vizuális effektekkel, ezek közül még mindig a Golden Eye a legemlékezetesebb, hiszen itt a nyitójelenet és a film többi része között eltelt hat évet kellett vizuálisan megjeleníteni összeomló neonszobrokkal és a moszkvai metrók festményei által inspirált képekkel.
Függetlenül attól, hogy ki tervezi a filmek főcímét, a tökéletes hatáshoz elengedhetetlen hogy a film témája és a főcím között megfelelések és párhuzamok legyenek. Hogy ez sikerült-e Kleinmannak a legújabb filmjében is, az kiderül a SPECTRE – A fantom visszatér bemutatóján.
