[Esszépályázat 2021 – dicséret] A kortárs izraeli háborús filmben megfigyelhető az a tendencia, miszerint a mindenkori ellenségábrázolása helyett, legyen ez az ábrázolás akár xenofób, akár elfogadó a filmek egyszerűen nem mutatják meg az ellenséges palesztin, egyiptomi vagy szír sereget. A jelenség magyarázatára több lehetőség is kínálkozik.

Izrael a konfliktusok országa. A közhely érthető, ha megfigyeljük a több mint hetvenéves államot, amit kizárólag ellenséges arab országok öveznek, melyek még mindig nem ismerik el Izrael létjogosultságát. Emellett az 1948-ban alapított országba vándorlók között is feszültség van, hiszen különböző keresztény és arab fennhatóságból érkező zsidók népesítik be a fiatal államot. A hagyomány gyakran ütközik a modernnel, amit – más okok mellett - a lakosság eltérő történelmi és kulturális háttere indukál. A konfliktusokból az izraeli film is jócskán merít.

Jelen esszében a háborús film műfaját vizsgáljuk az ellenségkép szempontjából, mely terület markáns részét képezi az izraeli nemzeti filmművészetnek.

Izraelben a háború jellemzi a múltat és a jelent is, a nagy történelmi háborúk közt találjuk a függetlenségi háborút 1948-ból, vagy az eufórikus győzelemmel záruló hatnapos háborút 1967-ből. Ugyanakkor a tűzharcba torkolló konfliktusok ma is jelen vannak, májusban még rakétaháború dúlt a zsidó állam és a megszállt gázai övezet között. A háborús filmnek tehát volt miből táplálkoznia, az ország első „valódi” filmjének is – a meghatározó jelentőségű – 24-es hegy nem válaszolt (Giv'a 24 Eina Ona, 1955) tekintik. A műfaj kortárs példáiban azonban egy különös jelenség figyelhető meg, ami számos kérdést felvet, kialakulására pedig több, egymással összefüggő magyarázat is adható.

24-es hegy nem válaszol / Giv'a 24 Eina Ona

A kortárs, vagyis 2000 utáni izraeli háborús filmből egyszerűen hiányoznak az arabok. Nem a klasszikus xenofób és kirekesztő mi-ők oppozíció erősödött annyira fel, hogy az arab ellenséget sem arab színészek játszák, hanem gyakorlatilag az arab hadsereg és katonák nem látszanak, hiába vannak jelen a cselekmény szerint. A Kippurban (2000) egyetlen arab katonával sem találkoznak a szanitéccé vált főhősök, csupán a háború nyomaival, vagyis a sebesült és halott katonákkal találják szemben magukat. A Yossi és Jaggerben (Yossi & Jagger, 2002) szintén hallani a gépfegyverropogást és izraeli katonák is áldozatul esnek a tűzharc során, de a puskát tartó arab fegyveres mégis hiányzik a filmből. A Beaufortban (2007) az erődbe zárt izraeli katonákra lőnek, de, hogy kicsoda, az rejtély marad, ráadásul a katonáknak viszonozniuk sem szabad a tüzet. Samuel Maoz 2014-es filmjében, a Foxtrottban a harctér is eltűnt, így a film a háborús film műfajából is kifelé mutat. Hasonlóan távolodik el a komoly háborús filmtől a vígjáték irányába a szolgálatot teljesítő női katonákat szerepeltető Zéró motiváció (Efes beyahasei enosh, 2014) is. Végül azokat a filmeket is meg kell említenünk, amikben az izraeli nézőpontú filmben az ellenség maga az Izraeli Védelmi Erők. A Rock Ba-Casba (2012) képsorain a legegyértelműbb, hogy az izraeli sereg vált az elnyomóvá, míg a Beszivárgás (Hitganvut Yehidim, 2010) a hadsereg belső működésképtelenségét mutatja be tragikomikus formában.

A példák számából is látszik, hogy hosszan tartó és nem elhanyagolható tendenciáról van szó, ahol a kézenfekvő „nem volt rá pénz” érvet nem fogadhatjuk el kielégítő válaszként. Az ötvenes években megteremtett, később pedig megerősített „agresszív és kizárólag gyilkos természetű arabok” karakterei bizonyos filmekben tovább élnek. Példa erre a konzervatívabb alapállású Könnyek völgye (Sh'at Neila, 2020, HBO Go) sorozat. A jom kippuri háborúban játszódó szériában a „klasszikus” arab képet látjuk visszaköszönni, a sorozat konklúziója pedig egyértelmű: Izraelt ellenségek veszik körül, az ellenségeket pedig le kell győzni. Azok a filmek, amikből hiányzik az arab ellenség ábrázolása ezt az állítást kérdőjelezik meg. A jelenség pedig különösen érdekes, hiszen a filmkészítők késztetést éreznek arra, hogy a harcteret megmutassák, de az már egyáltalán nem lényeges számukra, hogy az ellenséget is láttassák a nézővel. Így készülhettek olyan filmek, mint a Kippur, vagy a Yossi és Jagger, ahol ellenfél nélküli csata- és tűzharcjeleneteket láthatunk.

Yossi és Jagger

Az arab katonák láthatatlanságának elsődleges oka, hogy az izraeli filmben az ellenség már nem egydimenziós. Az eddig megszokott típus a zsidó államra egységesen veszélyt jelentő, tömegként megjelenő „buta arab katona” volt. Ezt az olyan amerikai koprodukciók erősítették meg a leginkább, mint a Warhead (1977). Az arabok (akik persze mind terroristák) még a birtokukba került atombombát is elejtik. Velük szemben hangsúlyos az izraeli lelemény és ügyesség. Olyan filmekben, mint a pár évvel korábbi Támadás hajnalban (Ha-Pritza Hagdola, 1970) jeleneteiben hasonló szembenállást figyelhetünk meg.

A nyolcvanas években az arab „Más” megjelenítése megváltozott. Az Avanti-popolo-ban (1986) már két egyiptomi katonát követünk a hatnapos háború utáni napokban, akiknek vissza kell jutniuk saját országukba, de portyázó izraeliek és amerikai filmstábok állják útjukat. Az Avanti-popolo szürreális cselekményében már valódi emberként, nem pedig papírmaséfiguraként jelenik meg a két egyiptomi főhős. Mindkettejüknek neve, céljai, érzései vannak, ilyenformán az izraeli katonákhoz hasonlóak. A kortárs háborús filmből azonban a karakteres arab katona is hiányzik, hiába alakult ki ez az ábrázolásmód korábban és hiába él tovább a műfajba nem tartozó filmekben: A zenekar látogatása (Bikur Ha-Tizmoret, 2007).

Az ellenség meg- és elismerése nem lehet az egyetlen oka az arabok teljes eltűnésének. Izraelben nem tekinthető sikeresnek a múlt felülvizsgálata, mivel a konfliktus mind a mai napig él. Amíg az amerikai filmben Vietnámot lezárt emlékként tudják kezelni a filmkészítők, az arab-izraeli konfliktus erre nem ad lehetőséget. Ilyen jellegű problémát – ha még nyitott – sokkal nehezebb filmen tárgyalni objektíven. A háborús történetek így inkább a konfliktus „ránk” gyakorolt hatásáról és az abban szereplő izraeliekről szólnak, elfeledve a lövészárok másik oldalát.

Rock Ba-Casba

Az izraeli társadalom így vagy úgy, de hetven éve háborúban él. A békére tett kísérletek el-elhaltak, de a társadalom (egy része legalábbis) elutasítja a hadakozást. A kortárs izraeli filmkészítők ezt a véleményt hangosítják ki filmjeikben. A háborús mozi már nem az arab seregeket látja és láttatja a problémának, hanem a hadi gépezetet, a harcot elindítókat: összességében a céltalan háborút. Amos Gitai nagyszerű Kippur című filmjében a jom kippuri háború először lelkesíti az ünnepet otthon töltő katonákat. Saját hatnapos háborújukra számítanak, ’73 viszont különbözik ’67-től, az eufórikus győzelem helyett a félelemkeltő káosszal találják szemben magukat. Az izraeli katonáknak sebesült társaikat kell cipelniük az intenzív hétvégén úgy, hogy egyetlen arab katonával sem találkoznak. Tankok zúgnak, robbanások hallatszódnak, de a Kippur nem az arab ellenségről szól. A film Izraelről, a kormányzat felelőtlenségéről és a hatnapos háború utáni legyőzhetetlenségérzet böjtjéről szól. Ebben a történetben pedig nincs helye az arab csapatoknak.

A háborús filmben korábban a cionizmus ellensége, az arab csupán arra volt jó, hogy az izraeli katona (főleg férfi) legyőzze és megerősítse önmaga pozícióját és persze az államot. A kortárs film szemtelenebb és a katonai vezetést okolja a háborúért. A Beaufort, ha teljeskörű választ nem is ad, de ujjal bátran rámutat a katonai vezetésre. A címbéli erődben egy maroknyi izraeli várja a parancsot, hogy kivonuljon Libanonból. Rájuk tüzelnek, de nekik tilos tüzet nyitni. A katonai vezetés parancsai értelmetlenek, az erőd falaival karöltve nyomják össze az izraeli katonákat. A libanoniak természetesen egyetlen kép erejéig sincsenek a filmben. Az ellenség eltűnésével a korábban dicsőített izraeli katona is elveszíti méltóságát. Ebben a klausztrofób, ellenségmentes, kasztrált háborús helyzetben az izraeli katona is csak vesztes lehet, akit felettesei tettek azzá.

Kippur

Az ellenség eltűnésének utolsó oka, hogy a kortárs izraeli háborús filmben már nem kívül kell azt keresni. Izrael megerősödése során az egykori Dávid és Góliát felállás megváltozni látszott. Izrael már nem csak önmaga megvédésében jeleskedett, de külső háborút is folytatott (1982), valamint a Gázai övezetet és Ciszjordániát is megszállás alá vonta, ami azóta is összetűzéseket eredményez. Az egykori támadott Izraelből megszálló lett, ezt a változást pedig a film sem hagyhatta figyelmen kívül. A Rock Ba-Casba cselekményében az izraeli katonák Gázába vonulnak, hogy fenntartsák a rendet. Az osztag tagjai bajtársuk bosszújának okán házakba törnek be, családok mindennapjait keserítik meg, majd egy lakóház tetején várják a következő parancsot a fülledt 1989-es nyáron. A filmet ismerve nem is keressük az arab ellenséget, az izraeli hadsereg vált elnyomóvá és hatalmaskodóvá, vagyis az ellenséggé a palesztin lakosság és önmaga szemében is.

Hasonló állítást fogalmaz meg a Foxtrott című filmben Samuel Maoz. Négy katona egy sorompót őriz a sivatag kellős közepén. Az értelmetlen határátkelőt főleg az arra járó teve használja, de néha egy autót is meg kell állítaniuk az alig 20 éves fegyvereseknek. Egy félresikerült igazoltatás során négy arab fiatalt lőnek szitává. Az arabok semmi rosszat nem tettek, a katonák mégsem kapnak büntetést, a nyomokat eltünteti az állami hadigépezet. Az ellenséges csapatokat már nem is keressük, hiszen a háború is hiányzik. Ez a felállás már jócskán eltér az ország megalapítása után pár évvel keletkezett mítoszteremtő háborús filmektől. A védelmező izraeli katonából infantilis gyilkos lett, a hősöket pedig a legyőzött ellenséggel együtt elfelejtették. Már nincsenek arabok, akik naggyá tennék az izraeli mozikatonát, akinek eleve jóval több is van a rovásán annál, mint hogy ez egyáltalán megtörténhessen. Ellenség nélkül pedig a katona a szürreális térben lebegő tragikomikus figura, akire a Foxtrott tanúsága szerint is csupán a nevetséges halál vár.

Foxtrott

A kortárs izraeli háborús mozi a nacionalizmust teljesen mellőzve nem fordít figyelmet a nemzet ellenségére. A filmekből hiányoznak az arabok, akikkel szemben az izraeli identitás különbözhetne. A kései háborúk azonban mást mondanak, a filmekben pedig elkezdődött Izrael hibáinak feldolgozása. A cionizmusra veszélyt jelentő arab horda hiányában a mozikatona céltévesztett, felesleges karakterré vált. A harctérrel együtt a lét is kiüresedett.

[A szöveget minimális szerkesztéssel közöljük. Az alcímet és a képeket a szerkesztőségünk adta, illetve válogatta.]