Ha e két szót halljuk: vígjáték és világháború, legtöbbünknek ugyanaz a film jut eszébe: A diktátor. De Chaplin első végigbeszélt hangosfilmje igazán nem is tartozik ebbe a kategóriába. A diktátor nem háborús film. Ha valaki nem emlékezne pontosan, a film arról szól, hogy Hinkel diktátor és a zsidó fodrász összetévesztése folytán elmarad a nagy háború. Az, hogy Hitler nevéhez ne kapcsolódjon egy világégés, 1940-ben még hihető és remélhető forgatókönyv volt.
A legtöbb adatbázis nem is jelzi ezt a filmet a háborús film kategóriánál, csak a vígjáték műfajnál. (Ebben a tekintetben a film elején látható néhány jelenet az első világború végéről nem releváns.)
De lássuk, miként alakul a vígjátékok, s ezen belül a háborús vígjátékok száma 1939-tól 1945-ig. A jelzett időszakban az Internet Movie Database alapján 1868 vígjáték (rövid és egészestés film) készül az Egyesült Államokban. 1940-ben 287, egy évvel később már 334 vígjátékot forgatnak. 1941-től kezdve viszont – a háborús körülmények miatt – ez a szám évról évre csökken, és 1945-re eléri a 196-ot. A háborús vígjátékok száma viszont másféle görbét rajzol ki: 1940-ben egyetlen háborús vígjátékot sem jegyeznek, 1941-ben hatot, 1942-ben nyolcat, a rekordév pedig 1943, bő egy évvel Amerika hadba lépése után, amikor 11 háborús témájú vígjáték készül. Innen kezdve úgy tűnik, hogy a világháború is a kevésbé szórakoztató oldalát kezdte megmutatni az amerikai filmeseknek, mert az éves gyártás meredeken esik vissza egy – meglehetősen silány – darabig.
1940 – a béke éve
Amerika számára a háború egyelőre csak az újságból ismerős. Amerika semleges; igaz, fegyvereket szállít Nagy-Britanniának és Franciaországnak. Egyelőre nincs mozgósítás, igaz, leszállítják a sorozás alsó korhatárát 18 évre.
Ebben az évben kerül bemutatásra Chaplin Diktátora. Korábban, amikor az első részletek kiderültek az amúgy nagy titokban írt forgatókönyvről, a hollywoodi német konzul, majd Hitler washingtoni nagykövete is ellentámadásba lendült. Az amerikai filmek teljes németországi bojkottjával fenyegetőztek, ha bármelyik amerikai rendező megpróbál a nácizmusból gúnyt űzni. A nagy stúdiók féltették utolsó állásaikat a Harmadik Birodalomban, így Chaplinnek le kellett állnia néhány hónapra a forgatással is. A film végül elkészült és siker lett, bár ez a siker mind anyagilag, mind művészileg csak mérsékeltnek mondható. A békéért szónokló Chaplin nem tudta felülmúlni a némafilmekben megejtően csetlő-botló Charlie-t, de a közben kialakult háborús közhangulat vállára kapta és futva vitte a filmet, amely egyébként nem a háborúért, hanem a békéért harcolt. Mint André Bazin írja, Chaplin filmjében a Hitler-karikatúra azért nem lett tökéletes, mert „Hitler néha sokkal remekebbül utánozta saját magát, mint Chaplin őt."
Néhány héttel A diktátor bemutatója után kerül az amerikai mozikba a magyar származású George Cukor Philadelphia Story című filmje, egy boldog s néhol unalmas békebeli vígjáték felbontott és visszacsinált jegyességről, felső tízezerről és csóró újságírókról Cary Granttel, Katharine Hepburnnel és James Stewarttal a főszerepben. Szintén Cary Granttel és szintén újságírókról forgat vígjátékot ugyanebben az évben Howard Hawks. A His Girl Friday, Hawks első vígjátéka ebben az időszakban már sokkal árnyékosabb oldalát mutatja ugyanannak a társadalomnak. Walter Burns főszerkesztő bármi áron meg akarja tartani legjobb riporterét, aki nem mellesleg volt felesége is. A dolog akkor válik igazán sürgőssé, amikor a nő férjhez akar menni egy biztosítási ügynökhöz, Walter viszont azzal kecsegteti, hogy ha nála marad még egy napig, elkészítheti élete sztárriportját. A film végül egy halálra ítélt gyilkos bújtatásának története lesz, amit csak azért vállal a gátlástalan Walter, hogy ebből címlapsztori lehessen. Természetesen a film végére a nőt is sikerül visszaszerezni, és boldogan indulnak együtt – no nem nászútra, hanem egy újabb riport helyszínére.
A történet alapján ennek a filmnek sincs semmi köze a világháborúhoz, ám elhangzik benne két olyan utalás is, ami jól ábrázolja az akkori átlag amerikai (újságíró) életérzését. A volt férjének kipakoló Hildegaard (Rosalind Russell) azt mondja: „elegem van már abból, hogy tűzoltókocsik után rohangáljak, és embereket ébresszek fel éjszakai álmukból, hogy megkérdezzem: véleményük szerint Hitler ki fogja-e robbantani a második világháborút, vagy sem?" Később a riportkészítés hevében a főszerkesztő szájából a következő mondat hangzik el a halálra ítélt gyilkos történetére vonatkozóan: „Jó, akkor ez lesz a főoldalon, Hitlert pedig átteszem a hatodikra, a humor oldalra." Ez a mondat akár mottója is lehetne a Hitlert megjelenítő második világháborús vígjátékoknak: levenni a Führert a címlapról, és átpasszolni a humor oldalra. Kihúzni a méregfogát, nevetségessé tenni – ez volna a feladat.
1941 – „Pearl Háború"
Az Egyesült Államok kongresszusa elfogadja a kölcsönbérleti törvényt, amely alapján a szövetségesek úgy kaphatnak fegyvereket az USA-tól, hogy majd csak a háború után kell fizetniük érte. Roosevelt elnök növeli az amerikai biztonságj övezetet, és bejelenti az amerikai őrjáratok kiterjesztését az összes vizekre. December 1-én, Pearl Harbourban a japánok katasztrofális csapást mérnek az ott állomásozó hadihajókra és légiflottára. Pár órával később megkezdődik az amerikai mozgósítás.
Ebben az évben igen silány a háborús témájú amerikai vígjátéktermés. Monty Banks, az Angliában élő, olasz származású színész-rendező az ellenséges országok állampolgárainak gyakran kijáró internálástól tartva érkezik az Egyesült Államokba. Itt megrendezi élete utolsó filmjét Stan Laurellel és Oliver Hardyval a főszerepben. A Great Guns a Stan és Pan páros első filmje a Twentieth Century Foxnál, amelyből teljességgel hiányzik a korábbi, Hal Roach producer keze alatt kifejlődött, őket világhírűvé tevő humor. Itt Stan és Pan csak egy idétlen sofőrt és még idétlenebb kertészt alakít egy vígjátéknak álcázott propagandafilmben, ahol természetesnek kellene tűnnie a „napról napra jobban szeretem a hadseregben" mondatnak.
Ugyanebben az évben készül David Butler vígjátéka, a Caught in the Draft (A sorozás csapdájában) Bob Hope és Dorothy Lamour főszereplésével. Ebben egy erős zajokra érzékeny filmsztár, hogy megússza a sorozást, mindenképp nősülni akar. Ám pechére egy tábornok lányába lesz szerelmes, akire csak úgy tud hatni, ha vállalja a sorozást és a kiképzést. Az enyhén propagandaszagú film természetesen a katonai sikerrel és a szerelmesek egymásra találásával zárul.
1942 – nélkülözések és nők
Az Egyesült Államokban létrejönnek a női hadtestek, üzemanyagot és kávét csak fejadagra lehet kapni. Az emberéletben mérhető amerikai vesztességek negyvenezer fölé emelkednek.
Edwin L. Marin Invisible Agent című filmjében a néhai láthatatlan ember unokája tér vissza a láthatatlanság és a tettek mezejére. Főszerepben Frank Raymond és Ilona Massey (eredeti nevén Hajmássy Ilona). Az unoka a film elején úgy gondolja, hogy túl veszélyes lenne ismét igénybe venni nagyapja láthatatlanná tévő szerét, de Pearl Harbour után önkéntesnek jelentkezik, és láthatatlan ügynökként Németországba utazik, hogy megszerezze Amerika elfoglalásának titkos haditervét. A közepes vígjáték a Láthatatlan ember sorozat harmadik darabja a Láthatatlan ember és a Láthatatlan ember visszatérése után, így biztos nézőközönségre számíthatott.
Ebben az évben készül a Németországból emigrált kiváló filmrendező, Ernst Lubitsch legismertebb vígjátéka, a Lenni vagy nem lenni (To Be or Not to Be). Az Oscarra jelölt alkotás méltán az időszak egyik legjobb, máig hiánytalanul élvezhető vígjátéka. A film alapjául szolgáló történet szerzője Melchior Lengyel (Lengyel Menyhért) újság- és drámaíró, aki még Németországban ismerkedett meg Lubitsch-csal. A film a megszállt Lengyelországban játszódik, ahol a nélkülözés már mindennapos, és egy maréknyi lengyel színész szembeszáll a Gestapóval. Ez többek között életük legnagyobb és legveszélyesebb színészi alakítására ad lehetőséget. A film főszereplője a Carole Lombard által alakított Maria Tura színésznő, akinek sikerül beférkőznie a veszélyes Siletsky kettősügynök kegyeibe, így jó esélye van megmenteni a lengyel föld alatti ellenállási mozgalom tagjait. Egyetlen esélyük, hogy Siletskyt megtévesztve, a színházban berendezzenek egy ál-Gestapóirodát, odakéressék, és végezzenek vele. A dolog persze korántsem megy ilyen könnyen. Végül az egyik színésznek ál-Hitlert kell alakítania, ami nem jelent semmi gondot, hiszen Lengyelország lerohanásáig egy Hitler-paródiát adtak elő, amit pont a náci invázió miatt tiltottak be. A filmben az ál-Hitlert láthatjuk békésen sétálni Varsó utcáin a zsidók üzletei előtt, vagy ijedten pislogni, amikor Maria szobájában véletlenül egyik tisztjét találja, majd szomorú arccal kivonulni Varsóból, látva a lengyelek hősies ellenállását. A vígjátékon átsüt Lubitsch színházi tapasztalata, a színészek iránti szeretete és a gyermeteg vágy, hogy ki kellene cserélni ezt a Hitlert, mondjuk egy érzékeny, félénk színészre, aki az első géppel hazarepülne Varsóból.
1943 – a süllyedés éve
Amerikában fejadagra osztják a húst, a tejtermékeket, a cukrot, sőt még a cipőt is. Roosevelt elnök az infláció megfékezése végett elrendeli az árak és bérek befagyasztását. Márciusban egyetlen német tengeralattjáró nyolc amerikai hadihajót süllyeszt el három óra leforgása alatt.
Érdekes, hogy pont ebben az évben, amikor a legtöbb háborús vígjáték készült, nehéz közülük említésre méltót találni. Fontos megjegyezni, hogy az ebben az időszakban készült 35-40 háborús vígjáték túlnyomó része nem játékfilm, és nem egészestés alkotás. A filmek háromnegyede rövid, öt-hét perces animációs film, Donald kacsával, Popeye-jel, a három kismalaccal vagy „kevésbé sztár" rajzfilmhősökkel, akik az amerikai háborús propaganda doktrínái szerint kergetik meg a Hitler nevű kutyát, vagy – Popeye esetében – süllyesztik el kizárólag a spenótnak köszönhetően a német hajókat és tengeralattjárókat (l. Izzy Sparber: Spinach Fer Britain). E cikk keretein belül sajnos nincsen lehetőségünk kitérni ezek részletes ismertetésére.
1943 – partraszállás
Az amerikai csapatok partra szállnak Normandiában, megkezdődik Amerika számára a szárazföldi háború. Ebben az amerikai emberi vesztességek meghaladják a félmilliót. Ugyanakkor fokozatosan megszűnik a fej adagrendszer, és mindenki tudja, hogy közeledik a háború vége.
Ebben az évben a rövid animációs filmek mellett nagyobb számban találunk klasszikus háborús vígjátékot. Otto Preminger neves amerikai rendező (Egy gyilkosság anatómiája, Exodus) In the Meantime, Darling (Eközben, drágám) című filmjében egy gazdag családból származó menyecskét zár össze egy fogadóban katonákkal és azok feleségeivel. Ebben az új környezetben kell helyt állnia az igencsak elkényeztetett fiatalasszonynak és férjének. Ugyanebben az évben készül Ray McCarey Passport to Destiny című filmje is, amelynek főhősnője, az Elsa Lanchester által alakított takarítónő egy olyan csodagyűrűt talál, amely megvédi gazdáját minden veszélytől. Ella természetesen ezt arra használja, hogy azonnal Berlinbe utazzon, és „megadja Mister Hitlernek, amit régóta megérdemel."
A milliomos Preston Sturges író, rendező és feltaláló ebben az évben két vígjátékot is forgat. A következő évben a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriájában Oscarra jelölt The Miracle of Morgan's Creek egy katonabúcsúztató után terhesen maradt lány történetét s az ebből származó bonyodalmakat meséli el. Második háborús vígjátéka, a félévvel később bemutatott Hail the Conquering Hero még epésebb: Woodrow közlegényt (teljes nevén Woodrow Lafayette Pershing Truesmith) szénanátha miatt bocsátják el a haditengerészettől. Útközben találkozik egy vidám matrózcsoporttal, akik meggyőzik, hogy otthon ahelyett, hogy az igazat mondaná, egy kitalált hőstörténettel álljon elő, és az ehhez szükséges kellékekkel (uniformis, kitüntetés) is ellátják. A lavina persze elindul, énekeket írnak hozzá, szobrot akarnak állítani neki, jelölik polgármesternek, s bár Woodrow szeretné, senkinek sem tudja végül elmondani az igazat.
Az év legjobb háborús vígjátéka mégis egy olyan film, amiben egy szó sem esik a háborúról. A frontról hazatért Frank Capra – immár Frank Capra ezredes – az elmúlt két évben a Why We Fight? (Miért is harcolunk?) című hétrészes háborús dokumentumfilm epizódjait forgatta Angliától Oroszországon keresztül Kínáig. Capra örül, hogy otthon lehet, és vígjátékot forgathat. 1939-ben nagysikerű vígjátéka, a Mr. Smith Goes to Washington (Becsületből elégtelen) még az amerikai eszmékbe vetett feltétlen hitéről szólt. Noha a fiatal Smith szenátor ellen az egész szenátus és a fél világ is összefogott, igaza végül győzedelmeskedett. A háborúból hazatért Capra világképe sokkal morbidabb. Új filmjében, az Arzén és levendulában (Arsenic and Old Lace) egyetlen golyót sem lőnek ki, és egyetlen szó sem esik a világháborúról, de meggyőződésem, hogy mégis arról szól. A film főszereplője a Cary Grant által alakított Mortimer Brewster színikritikus, akinek házassága napján arra kell ráeszmélnie, hogy két aranyos nagynénje, akikkel egy fedél alatt lakik, sorban megmérgezi a hozzájuk betérő öregurakat, s teszik mindezt felebaráti szeretetből, hogy a magány és szenvedés óráit lerövidítsék számukra. Mortimer persze kétségbeesetten próbálja őket felvilágosítani, és ugyanakkor megvédeni a következményektől. A helyzet egyre csak bonyolódik, később felbukkan rég nem látott börtöntöltelék öccse, Einstein névre hallgató barátjával. Miközben az ágyneműtartóban épp a legutolsó látogató öregember hullája fekszik, a vendégek is egy hullát szeretnének elrejteni a házban. A helyzetet súlyosbítja egy magát Theodor Rooseveltnek, az Egyesült Államok 26. elnökének képzelő nagybácsi, aki vagy épp a Panama-csatornát építi a pincében, vagy épp megrohamozza a saját szobáját.
Capra filmje úgy is nézhető, mint egy egyszerű, kissé morbid családi vígjáték. De a „jóindulatú gondoskodás", ami megindokolva és megideologizálva küld a túlvilágra embereket, a hullák, amiket már nincs hova rejteni, s ahol megtiszteltetés, ha valakit a pincében hantolnak el, egy őrült, aki tízpercenként rohamot intéz a saját szobája ellen is, és a tény, hogy végül mindezek fölött, a hullahegyen is lehet ünnepelni, esküvőzni, tovább élni – mindez egy olyan világra utal, ami a film elkészülésének pillanatában a mindennapi valóság volt. Brooklyn egy félreeső utcácskájában, a Brewster öreglányok házában, ott zajlik a második világháború, a maga teljes tragikomikus pompájában.
