A 47-es ügynök visszatért: az ikonikus videojáték-karaktert ezúttal Rupert Friend testesíti meg, ám ugyan az adaptáció nem süllyed Uwe Boll-i mélységekbe, mégis csak részben marad hiteles a Hitman-szériához – az élvezetes akciófilm definíciójához sajnos annyira sem.
Hollywood már többször bizonyította, hogy nem érti a játékipart, noha a videojátékok egyre növekvő bevételeiből ők is óhajtanának részesülni. A két médium közeledése azonban nemcsak az opportunista álomgyári producereknek köszönhető, hanem annak a ténynek is, hogy a számítógépes játékok napjainkban egyre filmszerűbbek, amit nem csak az átkötő jeleneteknek, hanem egyre kidolgozottabb narratíváiknak is köszönhetnek. A videojátékok küldetéslogikája ráadásul már eleve hasonlít a nagyjátékfilmi dramaturgiához: a szekvenciákra (pályákra) bontott történet során hősünknek egyre nehezebb akadályokat kell legyőznie, hogy a végén megküzdjön a főgonosszal egy mindent eldöntő csatában. Ám hiába a hatalmas sztoripotenciállal rendelkező játékok jelenléte, ha a hollywoodi stúdiófejek olyan címeket akarnak nagyvászonra vinni, mint a Tetris vagy a Need for Speed, melyek nemhogy cselekménnyel, de hőssel sem rendelkeznek.
A Hitman nem ebbe a kategóriába esik, ugyanis a játék – mely a mai napig öt epizódot, egy mobilverziót, valamint egy társast termelt ki magából – se ikonikus hős, se kidolgozott történet híján nincs. A videojátékban 47-es ügynök bőrébe bújunk, egy kopasz, vonalkóddal ellátott klónéba, akit gyilkolásra teremtettek – ám hősünknek nem csak saját identitásával kell megküzdenie, hanem az őt létrehozó és kihasználni próbáló szervekkel is. Az első filmes adaptáció 2007-ben készült Xavier Gens rendezésében, ami mérsékelt siker volt a pénztáraknál, folytatás azonban nem lett, részben mert a főhőst alakító Timothy Olyphant nemet mondott rá. A producerek így fogták, és megnyomták a reset gombot, ezúttal Rupert Friendet rakva a főszerepbe.
A francia direktort pedig lengyel reklámrendező váltotta: Aleksander Bachnak ez az első nagyjátékfilmes munkája. A forgatókönyvet azonban ugyanaz a Skip Woods jegyzi, aki az első filmét is (a legrosszabb X-Men-moziért, a Farkasért is ő felel), noha most kapott egy társat maga mellé, Michael Finch személyében. Talán az utóbbinak tudható be, talán a két adaptáció között eltelt nyolc évnek, mindenesetre úgy tűnik, hogy az írók ezúttal nem csak a játék hátsó borítójáig jutottak a felkészülés során, hanem legalább átfutották a Wikipedia-szócikkben található zanzásított cselekményleírást. A filmben ugyanis felsejlik az öt rész számos sztorieleme, a forgatókönyv mégis olyan viszonyban áll a játékkal, mint egy távoli rokonnal, akivel csak esküvőkön és temetéseken találkozik az ember.
A film prológusából megtudjuk, hogy Dr. Litvenko, a génmódosított, szuperhumán ügynökök atyja, évtizedekkel korábban felszívódott, és hiába próbálkoztak azóta rengetegen a program újraindításával, a professzor nélkül kudarcba fulladtak a kísérletek. Így kerül a képbe a Szindikátus, amely saját übermensch-hadseregét kívánja létrehozni, ehhez viszont szüksége van a bujkáló tudósra. A szervezet megtalálja a lányát, akitől azt remélik, hogy elvezetheti őket hozzá, a kérdés csak az, hogy ki jut hamarabb el Litvenkóhoz: a Szindikátus vagy a korábbi programban kiképzett 47-es ügynök, aki megpróbálja megakadályozni az egészet.
Az új Hitman elsősorban akciófilm, ami két dolog miatt problematikus. Egyrészről, bár a játék teret ad az eszeveszett lövöldözésnek, főleg arra ösztönöz minket, hogy észrevétlenül iktassuk ki célpontjainkat. A láthatatlanságról ugyan a filmben is papol főhősünk, mégis minden összecsapás hatalmas akcióorgiába torkollik, mely nem kímél épületeket sem. De dugig lévő utca kellős közepén is tűzpárbajba keveredik ügynökünk, miközben civil szemtanúk szaladgálnak mindenfelé a kép szélein – hogy a városban zajló pusztításból mi csapódik le a helyi hírekben, arról már nem szól a fáma. És itt jön a képbe a második nagy probléma, méghozzá a rendező származása (nem a lengyel, hanem a reklámfilmes): Bach agyonsnittelt harcjelenetei Michael Bay nyomdokaiban járva csak impresszióját adják az akciónak, de nem impresszívek. (Nem véletlen, hogy az utóbbi idők legjobb akciófilmjei nem Hollywoodból származnak, hanem például Távol-Keletről – elég csak A rajtaütésre [The Raid] gondolnunk).
A legfőbb baj az új Hitmannel pedig pont ez: hogy nem több a Bourne-filmek büdzsé-verziójánál. A történetből sikerült azokat a motívumokat megragadni, amelyek a legjobban rímelnek a konkurens franchise-ra, a kivitelezés azonban meglehetősen olcsóra sikerült. Noha mindenképpen egy előrelépésről beszélünk a 2007-es verzióhoz képest, ez így továbbra sem elég akciófilmnek és a játék szerelmeseit se fogja kielégíteni. Hasonlóan a filmbéli Szindikátushoz, Hollywood hiába akarja elkészíteni saját szuperkatonáit, kísérletei zátonyra futnak – egy jó ügynök létrehozásához a kulcs az eredeti kreátornál van. Ahogy a tarkójára vésett vonalkód is mutatja, a 47-es végső soron csak egy termék – ám ez nem azt jelenti, hogy egy olcsó, „Made in Singapore” verzióval becsapható a néző.
