A Columbia stúdió története III. A Columbia stúdió története III.

A kólától a táskarádióig

A Columbia stúdió története III.

A hetvenes évek végeztével a Columbia ázsiója tovább emelkedett, és anyagilag is egyre szilárdabb helyzetbe került. A stúdió óriási sikerekkel, A kék lagúnával, illetve két vígjátékkal (Dutyi dili, Bombázók a seregnek) nyitotta 80-as éveket. Az egyre biztosabb nyereségtermelést a bevásárlásra készülő Coca-Cola sem hagyhatta figyelmen kívül, és 1982. június 22-én felvásárolta az ekkor már Columbia Pictures Industries néven működő birodalmat.

A felvásárlással együtt jött ugyan az üdítőmágnások rengeteg pénze, de ugyanakkor elvárásaik is megjelentek. Ahogy a cég mottója is tartja, everything's better with coke (azaz: minden jobb kólával) – az új „főnök” nyilvánvalóan nagy eredményeket akart látni. Az előnyök mellett az új tulajdonos ragaszkodott néhány kitételhez is, többek között ahhoz, hogy a stúdió ezentúl nem gyárthat vagy forgalmazhat X és R besorolású filmeket. Ennek ellenére ’83-ban két R-címkés film is, a Christine (r. John Carpenter) és a Kék villám (Blue Thunder) készült a Columbiánál.

John Carpenter a Christine forgatásán

A CPI elnöke ekkor már Frank Price volt, aki előléptetése mellett a Columbia Pictures élén is megtartotta helyét, és olyan népszerű sikerfilmeket tudhatott magáénak, mint a Szellemirtók (Ghost Busters), a Karate kölyök (The Karate Kid) vagy A nagy borzongás (The Big Chill). Emellett Price megvette a Wolfgang Petersen hollywoodi bejárókártyáját biztosító A tengeralattjáró (Das Boot) forgalmazási jogait is. Az évtized vége felé még két másik „import”-sikere volt a stúdiónak: Bertolucci Az utolsó császárának (The Last Emperor, 1987) és Besson A nagy kékségének (Le grand bleu, 1988) az államokbeli terjesztése szintén jövedelmező húzás volt. Price azonban a kevés igazán nagy eredmény mellett elég sok bukásba is belevezette a céget, miközben a filmkészítés költségei egyre emelkedtek. Ráadásul az új tulajdonos nem is feltétlenül szimpatizált a CPI-elnök elveivel, és igen hamar megfosztották fele királyságától (meghagyták a CPI élén, de menesztették magától a filmstúdiótól). A drágulási folyamat eredményezte azt is, hogy 1982-ben (nagyjából a stúdió Coca-Cola általi felvásárlásának idején) megalakult a Columbia, valamint a CBS1 és az HBO tévétársaságok közös vállalkozása, a Tri-Star Pictures. Első közös produkciójuk az Őstehetség (The Natural) című Barry Levinson-rendezés volt 1984-ből, de a film bemutatása után nem sokkal a CBS kiszállt, részesedését a Columbia szerezte meg.

Barry Levinson: Az őstehetség (The Natural, 1984)

A Columbia ezután egy angol producert, David Puttnamet nevezte ki a Frank Price után üresen maradt helyre. Puttnam azonban meglehetősen régivágású ember volt, aki régivágású stúdiót akart. Célja az volt, hogy a modern Columbia Pictures arculata jobban hasonlítson a 40-es évek stúdiójára. Puttnam terveinek részeként faragni kellett a költségekből, és az addiginál kevesebb, mindössze évi 15 produkció szerepelt a tervben. Elve az volt, hogy kevés pénzből kevés, de állandó hasznot termeljen. Ez a felfogás viszont merőben idegen volt a hollywoodi rendszertől, és a Columbia új elnöke hamar számos ellenséget gyűjtött maga köré. Angolként mindig is idegen maradt az Államokban, és gyakorlatilag a teljes produkciós irodát elidegenítette magától. Alig több mint egy éves elnöksége alatt képtelen volt alkalmazkodni az amerikai mintához, vagy megfelelően kihasználni a stúdió egy-egy nagyobb sikerét.

A Columbia Pictures tulajdonosai közben egyre nyugtalanabbak lettek, mivel hiába várták a nagy profitot. A 80-as években válságot átélő Álomgyár – és általában az ingadozó filmipar miatt (különösen az 1987-es Ishtar, illetve a Leonard, a titkosügynök / Leonard Part 6 bukása után) – a Coca-Cola úgy döntött, hogy szétválasztja egymástól az ágazatait (az üdítőipart és a filmet). Ezért ’87-ben Columbia Pictures Entertainment (a továbbiakban CPE) néven egyesítették a Columbia Pictures-t és a TriStar Pictures-t, amelyből időközben a másik alapító, az HBO is kiszállt. Az újracsoportosított birodalom élére Victor Kaufman került.

Ivan Reitman a Ghost Busters-t rendezi

Puttnam bezavart a Coka-Cola terveibe, amelyekben a CPE élén egy üzletember, és nem egy filmes elnök szerepelt. Az angol leváltása után a Columbia – a hollywoodi stúdiók közül elsőként – egy nőt nevezett ki elnökének. Dawn Steel szinte mindenben ellentéte volt Puttnamnek, és tisztában volt a közönség ízlésével, igényeivel. Bár ő is csak néhány évet tölthetett az elnöki székben, ennyi idő elég volt számára, hogy több, a pénztáraknál sikeres filmmel (A háború áldozatai / Casualties of War, 1989, r. Brian De Palma; Harry és Sally / When Harry Met Sally..., 1989, r. Rob Reiner; Szellemirtók 2 / Ghostbusters II., 1987, r. Ivan Reitman) visszarugdossa a Columbiát az elsőligás stúdiók közé.

A stúdió történetében a 80-as évek leginkább a szerkezeti átalakulásokról és az előző évtized szűkös anyagi örökségének rendbetételéről szóltak – ami a legyártott produkciókon is igencsak megmutatkozott. Az egyébként is gödörben lévő hollywoodi filmkészítés és a kényszeresen kergetett jó bevételi mutatók miatt a stúdió filmjei elég rapszodikusra sikerültek. Az óriási box-office sikert és kritikai elismerést egyaránt elérő Állj mellém (Stand By Me, 1986, r. Rob Reiner) mellett remek példa a másik végletre a mindkét téren nagyot hasaló Alibi test (Body Double, 1984) De Palma-tól.

Rob Reiner: Állj mellém (Stand by Me, 1986)

Az üdítőital-mágnásoknak végül annyira elegük lett a filmipar kiszámíthatatlanságából, hogy még a 80-as évtized vége előtt kiszálltak belőle. 1989 szeptemberében a komplett CPE-birodalmat eladták az USÁ-ban egyre jobban terjeszkedő japán elektrotechnikai mogulnak, a Sony Corporation-nek. Az akkoriban cseppet sem egyedülálló üzlettel a Coca-Cola is jól járt, hiszen japánok a hátország gazdasági robbanására támaszkodva nem sajnálták a 3,4 milliárd dolláros vételárat a stúdióért. Így a Columbia élére az angol Puttnam után újra egy „idegen” került. A Sony ekkor ugyanis egy meglehetősen érthetetlennek tűnő döntést hozott, ugyanis 90-ben menesztették az állandó sikereket produkáló Steel-t a Columbia Pictures éléről, és helyére a stúdióhoz visszatérő Frank Price-t tették. Egy évvel korábban pedig megszerezték Peter Gubert és Jon Peterst a CPE elnökségébe, azonban Gruber és Peters nem sokkal korábban aláírt a Warnershez, úgyhogy a japán cég kénytelen volt dollármilliókat költeni a kivásárlásukra. A megkötött kivásárlási szerződés részeként a Sony megvette a Warner Bros. egyik meglehetősen lehasznált (korábban az MGM stúdiójaként szolgáló) épületét Culver City-ben. Ezzel a két társaság között véget ért a Burbank Studios elnevezésű közös vállalkozás is: a Sony hihetetlen mennyiségű tőkét befektetve újjáépíttette a romos stúdióépületet, amit ugyanazzal a lendülettel át is neveztek Sony Pictures Studios-ra.

A Sony stúdiója

Nem sokkal a felvásárlás után az egész birodalmat (amely addig Columbia Pictures Entertainment néven működött) átkeresztelték Sony Pictures Entertainment-re (a továbbiakban SPE). 1991-ben alakult meg a dokumentum-, független- és művészfilmeket gyártó-forgalmazó Sony Pictures Classics is, hogy ellensúlyozza az ekkoriban főleg mainstream filmeket gyártó anyacéget. Az új részleg ráadásul olyan kiváltságos helyzetben volt, hogy maga a Sony sem kényszeríthette olyan film gyártására vagy forgalmazására, amelybe a cég vezetése nem egyezett bele.

Az első éveiben hihetetlen pénzeket elköltő japán cég számára azonban a helyzet hamar kínossá vált, ugyanis a drágán szerzett elnök-páros nem nagyon produkálta az elvárt sikereket. Ugyan volt pár szép bevételi eredmény '90-ben (Tortúra / Misery, Ébredések / Awakenings, Fekete vidék / Boyz N the Hood, My Girl – Első szerelem), de a Gruber-Peters duó anyagi vereségei, mint a Visszatérés a kék lagúnába (Return to the Blue Lagoon) vagy a Revans (Revenge) nagyon fájdalmasak voltak. Olyannyira, hogy Jon Peters még abben az évben inkább a távozást választotta. A kettős elnökség pedig nagyon is ígéretesen indult: felfogásuk az előző évtizedével szemben a nagy produkciókat és a profitáló sztárok szerepeltetését helyezte előtérbe.

Boyz n the Hood

A következő évek filmjenek – a Coppola-féle Drakula és a Micsoda csapat (A League of Their Own), Az utolsó akcióhős (Last Action Hero – ez a film először viselte az új stúdió-logót), Napok romjai (The Remains of the Day), Idétlen időkig (Groundhog Day), Philadelphia, Kisasszonyok (Little Women) – sikerei sem voltak elegendők ahhoz, hogy a Sony reménységeit beváltsa. Scorsese nagyot bukott Az ártatlanság korával (The Age of Innocence), de a manapság az IMDb-userek által a legjobb filmnek tartott A remény rabjai (The Shawshank Redemption) sem volt azonnal kirobbanó siker. Az elmaradt eredmények következtében Peter Gruber is elhagyta a Columbiát, a Sony pedig nekiállhatott, hogy újra gatyába rántsa az ekkor már 2,7 milliárd dolláros deficitet produkáló társaságot.

Az új Columbia-logó, immár Sony-s felirattal

A stúdió újraszervezésének része volt, hogy ’96-ban John Calley került a SPE elnöki székébe, aki a Columbia élére Amy Pascalt, a TriStar-éra pedig Chris Lee-t tette. Pascal nem volt ismeretlen a stúdiónál, hiszen producerként ’88-94-ig már állt a Columbia alkalmazásában. Az ő kezei alatt készült a Kisasszonyok, az Ébredések és az Idétlen időkig. Lee pedig a TriStar-t vezetve viszonylag gyorsan, nagy eredményeket elérve kaszált hatalmasat a Jerry Maguire – A nagy hátraarc (1996) és a Lesz ez még így se (As Good As It Gets, 1997) sikereivel.

A két filmgyártó cég profitja olyannyira megnőtt, hogy az Anaconda, a Bad Boys és az Értelem és érzelem (Sense and Sensibility, r. Ang Lee) által produkált bevételi eredmények simán elfeledtették, hogy a Larry Flynt, a provokátor (The People vs. Larry Flynt, r. Milos Forman), a Gattaca és a Pénzvonat (Money Train, nomen est omen) nagyot égett a pénztáraknál. Vagyis egyre inkább úgy tűnt, hogy a Sony – a kezdeti botladozások ellenére – a megfelelő befektetésekkel végre pénzt is lát a filmiparból. Különösen jövedelmező volt olyan olcsó, de sikeres alkotások protezsálása, mint Robert Rodriguez Desperadója, melynek előzmény-filmjét, az El Mariachit is a Columbia forgalmazta még ’92-ben.

Woody Harrelson és Milos Forman a Larry Flynt, a provokátor forgatásán

Az újonnan jött lendület elég bátorságot adott a SPE-nek ahhoz, hogy – mivel a Casino Royale jogai már elve a Columbiánál voltak – saját James Bond-sorozatot akarjon indítani. A cél a Tűzgolyó (Thunderball) című Ian Fleming-regény harmadik feldolgozása lett volna, csakhogy a Bond-regények megfilmesítési jogai akkor az MGM tulajdonában álltak: ’97-ben be is perelték a SPE-t. A vita évekig elhúzódott, és végül a felek peren kívüli megegyezésével zárult. Ezen paktum részeként jutott a Columbia a Pókember-képregények megfilmesítési jogaihoz, amely később a stúdió legsikeresebb produkciója lett. A sors iróniája, hogy később a Sony felvásárolta az MGM-et, és vele együtt a James Bond-franchise jogait is.

1997-re az üzlet már annyira beindult, hogy az 1 256 milliárd dolláros bevételével a Columbia Pictures volt a legtöbbet profitáló stúdió az Egyesült Államokban. Egy évvel később a Columbia és a TriStar újból egyesült a Columbia TriStar Motion Picture Group (vagy egyszerűbben Columbia TriStar Pictures) név alatt, jóllehet mindkét stúdió folytatta a maga külön tevékenységét a saját neve alatt. Amy Pascal megtartotta elnöki pozícióját az újjáalakult Columbia Pictures-nél, míg Chris Lee a továbbiakban az egyesült stúdiók filmgyártását felügyelte.

Tristar-logó

Az évtized végén az anyavállalat úgy döntött, hogy újraindítja a korábban televíziós részlegként működtetett, azonban befagyasztott Screen Gems részleget, amely ezúttal új feladatot kapott, és profilja a horror- és függetlenfilmek forgalmazása lett. Közben az egyesített stúdió sem hagyta abba a profit-termelést, és olyan sikerfilmekkel, mint a Sötét zsaruk (Men In Black), a Kegyetlen játékok (Cruel Intentions), a Stuart Little, valamint az Apatow-vígjátékok prototípusának tekinthető Apafej (Big Daddy) bevételeivel megalapozták a következő évtizedet.

2002-ben – saját rekordját megdöntve – a Columbia belföldi mozikból származó bevétele elérte a 1 575 milliárd dollárt. A hatalmas összegben jelentős része volt a stúdió legújabb generációs blockbustereinek, mint az első Pókember, a Sötét zsaruk 2 és az xXx, illetve, hogy a stúdió sokkal nagyobb pénzeket költhetett el egy-egy filmre. Két évvel később pedig még ráemelni is sikerült, hála az Átok (The Grudge), a Pókember 2, és Az 50 első randi (50 First Dates) mutatóinak. 2006-ban a széria tovább folytatódott, és a Columbia elérte történetének legnagyobb, 1 711 milliárd dolláros profitját, elsősorban A Da Vinci-kód, a Casino Royale és A boldogság nyomában (The Pursuit of Happyness) bevételeire támaszkodva. (Ezt a rekordot csak a Warner Bros. tudta megdönteni 2009-ben.)

Tobey Maguire és Sam Raimi a Pókember 2 forgatásán

Világos tehát, hogy az új évezred Columbiája a 80-as évek botladozása után a minél eredményesebb pénztermelés felé fordult, amelynek alapja már nem a Cohn-éra AA-filmjei, hanem a méregdrága blockbusterek lettek. És talán Cohn halála óta először látszik igazán világosan, hogy mire törekszik a társaság. A Screen Gems és a Sony Pictures Classics működésével az anyahajó már lelkiismeretfurdalás nélkül gyárthatja nagy pénzekből a még nagyobb haszonnal kecsegtető produkciókat. A mai Columbia – háta mögött a Sony teljes arzenáljával – egy olyan hatalmas és erős vállalkozás lett, amelyet talán még Harry Cohn sem mert elképzelni.


1 Columbia Broadcasting System, de nincs köze az éppen tárgyalt filmstúdióhoz

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Kapcsolódó filmek

  • Pókember

    Színes akciófilm, kalandfilm, fantasy, 121 perc, 2002

    Rendező: Sam Raimi

  • Az átok 2.

    Színes horror, thriller, 102 perc, 2006

    Rendező: Takashi Shimizu

  • A Da Vinci-kód

    Színes thriller, 149 perc, 2006

    Rendező: Ron Howard

  • xXx

    Színes akciófilm, kalandfilm, thriller, 124 perc, 2002

    Rendező: Rob Cohen

  • Men in Black - Sötét zsaruk 2.

    Színes akciófilm, vígjáték, sci-fi, 88 perc, 2002

    Rendező: Barry Sonnenfeld

  • El Mariachi - a zenész

    Színes akciófilm, bűnügyi, filmdráma, 81 perc, 1992

    Rendező: Robert Rodriguez

  • A háború áldozatai

    Színes akciófilm, filmdráma, háborús, 113 perc, 1989

    Rendező: Brian De Palma

  • Az utolsó császár

    Színes életrajzi, filmdráma, történelmi, 163 perc, 1987

    Rendező: Bernardo Bertolucci

  • Casino Royale

    Színes és fekete-fehér akciófilm, kalandfilm, thriller, 144 perc, 2006

    Rendező: Martin Campbell

Friss film és sorozat

  • Fekete Párduc 2

    Színes fantasy, képregényfilm, 161 perc, 2022

    Rendező: Ryan Coogler

  • Azt mondta

    Színes filmdráma, történelmi, 129 perc, 2022

    Rendező: Maria Schrader

  • A döntés

    Színes dokumentumfilm, 79 perc, 2022

    Rendező: Vízkelety Márton, Ugrin Julianna

  • A Fabelman család

    Színes életrajzi, filmdráma, 151 perc, 2022

    Rendező: Steven Spielberg

  • Vérapó

    Színes akciófilm, thriller, vígjáték, 101 perc, 2022

    Rendező: Tommy Wirkola

Szavazó

Melyik a kedvenc életrajzi filmed a közelmúltból?

Szavazó

Melyik a kedvenc életrajzi filmed a közelmúltból?

Friss film és sorozat

  • Fekete Párduc 2

    Színes fantasy, képregényfilm, 161 perc, 2022

    Rendező: Ryan Coogler

  • Azt mondta

    Színes filmdráma, történelmi, 129 perc, 2022

    Rendező: Maria Schrader

  • A döntés

    Színes dokumentumfilm, 79 perc, 2022

    Rendező: Vízkelety Márton, Ugrin Julianna

  • A Fabelman család

    Színes életrajzi, filmdráma, 151 perc, 2022

    Rendező: Steven Spielberg

  • Vérapó

    Színes akciófilm, thriller, vígjáték, 101 perc, 2022

    Rendező: Tommy Wirkola