A hetvenes évek végeztével a Columbia ázsiója tovább emelkedett, és anyagilag is egyre szilárdabb helyzetbe került. A stúdió óriási sikerekkel, A kék lagúnával, illetve két vígjátékkal (Dutyi dili, Bombázók a seregnek) nyitotta 80-as éveket. Az egyre biztosabb nyereségtermelést a bevásárlásra készülő Coca-Cola sem hagyhatta figyelmen kívül, és 1982. június 22-én felvásárolta az ekkor már Columbia Pictures Industries néven működő birodalmat.
A felvásárlással együtt jött ugyan az üdítőmágnások rengeteg pénze, de ugyanakkor elvárásaik is megjelentek. Ahogy a cég mottója is tartja, everything's better with coke (azaz: minden jobb kólával) – az új „főnök” nyilvánvalóan nagy eredményeket akart látni. Az előnyök mellett az új tulajdonos ragaszkodott néhány kitételhez is, többek között ahhoz, hogy a stúdió ezentúl nem gyárthat vagy forgalmazhat X és R besorolású filmeket. Ennek ellenére ’83-ban két R-címkés film is, a Christine (r. John Carpenter) és a Kék villám (Blue Thunder) készült a Columbiánál.
A CPI elnöke ekkor már Frank Price volt, aki előléptetése mellett a Columbia Pictures élén is megtartotta helyét, és olyan népszerű sikerfilmeket tudhatott magáénak, mint a Szellemirtók (Ghost Busters), a Karate kölyök (The Karate Kid) vagy A nagy borzongás (The Big Chill). Emellett Price megvette a Wolfgang Petersen hollywoodi bejárókártyáját biztosító A tengeralattjáró (Das Boot) forgalmazási jogait is. Az évtized vége felé még két másik „import”-sikere volt a stúdiónak: Bertolucci Az utolsó császárának (The Last Emperor, 1987) és Besson A nagy kékségének (Le grand bleu, 1988) az államokbeli terjesztése szintén jövedelmező húzás volt. Price azonban a kevés igazán nagy eredmény mellett elég sok bukásba is belevezette a céget, miközben a filmkészítés költségei egyre emelkedtek. Ráadásul az új tulajdonos nem is feltétlenül szimpatizált a CPI-elnök elveivel, és igen hamar megfosztották fele királyságától (meghagyták a CPI élén, de menesztették magától a filmstúdiótól). A drágulási folyamat eredményezte azt is, hogy 1982-ben (nagyjából a stúdió Coca-Cola általi felvásárlásának idején) megalakult a Columbia, valamint a CBS1 és az HBO tévétársaságok közös vállalkozása, a Tri-Star Pictures. Első közös produkciójuk az Őstehetség (The Natural) című Barry Levinson-rendezés volt 1984-ből, de a film bemutatása után nem sokkal a CBS kiszállt, részesedését a Columbia szerezte meg.
A Columbia ezután egy angol producert, David Puttnamet nevezte ki a Frank Price után üresen maradt helyre. Puttnam azonban meglehetősen régivágású ember volt, aki régivágású stúdiót akart. Célja az volt, hogy a modern Columbia Pictures arculata jobban hasonlítson a 40-es évek stúdiójára. Puttnam terveinek részeként faragni kellett a költségekből, és az addiginál kevesebb, mindössze évi 15 produkció szerepelt a tervben. Elve az volt, hogy kevés pénzből kevés, de állandó hasznot termeljen. Ez a felfogás viszont merőben idegen volt a hollywoodi rendszertől, és a Columbia új elnöke hamar számos ellenséget gyűjtött maga köré. Angolként mindig is idegen maradt az Államokban, és gyakorlatilag a teljes produkciós irodát elidegenítette magától. Alig több mint egy éves elnöksége alatt képtelen volt alkalmazkodni az amerikai mintához, vagy megfelelően kihasználni a stúdió egy-egy nagyobb sikerét.
A Columbia Pictures tulajdonosai közben egyre nyugtalanabbak lettek, mivel hiába várták a nagy profitot. A 80-as években válságot átélő Álomgyár – és általában az ingadozó filmipar miatt (különösen az 1987-es Ishtar, illetve a Leonard, a titkosügynök / Leonard Part 6 bukása után) – a Coca-Cola úgy döntött, hogy szétválasztja egymástól az ágazatait (az üdítőipart és a filmet). Ezért ’87-ben Columbia Pictures Entertainment (a továbbiakban CPE) néven egyesítették a Columbia Pictures-t és a TriStar Pictures-t, amelyből időközben a másik alapító, az HBO is kiszállt. Az újracsoportosított birodalom élére Victor Kaufman került.
Puttnam bezavart a Coka-Cola terveibe, amelyekben a CPE élén egy üzletember, és nem egy filmes elnök szerepelt. Az angol leváltása után a Columbia – a hollywoodi stúdiók közül elsőként – egy nőt nevezett ki elnökének. Dawn Steel szinte mindenben ellentéte volt Puttnamnek, és tisztában volt a közönség ízlésével, igényeivel. Bár ő is csak néhány évet tölthetett az elnöki székben, ennyi idő elég volt számára, hogy több, a pénztáraknál sikeres filmmel (A háború áldozatai / Casualties of War, 1989, r. Brian De Palma; Harry és Sally / When Harry Met Sally..., 1989, r. Rob Reiner; Szellemirtók 2 / Ghostbusters II., 1987, r. Ivan Reitman) visszarugdossa a Columbiát az elsőligás stúdiók közé.
A stúdió történetében a 80-as évek leginkább a szerkezeti átalakulásokról és az előző évtized szűkös anyagi örökségének rendbetételéről szóltak – ami a legyártott produkciókon is igencsak megmutatkozott. Az egyébként is gödörben lévő hollywoodi filmkészítés és a kényszeresen kergetett jó bevételi mutatók miatt a stúdió filmjei elég rapszodikusra sikerültek. Az óriási box-office sikert és kritikai elismerést egyaránt elérő Állj mellém (Stand By Me, 1986, r. Rob Reiner) mellett remek példa a másik végletre a mindkét téren nagyot hasaló Alibi test (Body Double, 1984) De Palma-tól.
Az üdítőital-mágnásoknak végül annyira elegük lett a filmipar kiszámíthatatlanságából, hogy még a 80-as évtized vége előtt kiszálltak belőle. 1989 szeptemberében a komplett CPE-birodalmat eladták az USÁ-ban egyre jobban terjeszkedő japán elektrotechnikai mogulnak, a Sony Corporation-nek. Az akkoriban cseppet sem egyedülálló üzlettel a Coca-Cola is jól járt, hiszen japánok a hátország gazdasági robbanására támaszkodva nem sajnálták a 3,4 milliárd dolláros vételárat a stúdióért. Így a Columbia élére az angol Puttnam után újra egy „idegen” került. A Sony ekkor ugyanis egy meglehetősen érthetetlennek tűnő döntést hozott, ugyanis 90-ben menesztették az állandó sikereket produkáló Steel-t a Columbia Pictures éléről, és helyére a stúdióhoz visszatérő Frank Price-t tették. Egy évvel korábban pedig megszerezték Peter Gubert és Jon Peterst a CPE elnökségébe, azonban Gruber és Peters nem sokkal korábban aláírt a Warnershez, úgyhogy a japán cég kénytelen volt dollármilliókat költeni a kivásárlásukra. A megkötött kivásárlási szerződés részeként a Sony megvette a Warner Bros. egyik meglehetősen lehasznált (korábban az MGM stúdiójaként szolgáló) épületét Culver City-ben. Ezzel a két társaság között véget ért a Burbank Studios elnevezésű közös vállalkozás is: a Sony hihetetlen mennyiségű tőkét befektetve újjáépíttette a romos stúdióépületet, amit ugyanazzal a lendülettel át is neveztek Sony Pictures Studios-ra.
Nem sokkal a felvásárlás után az egész birodalmat (amely addig Columbia Pictures Entertainment néven működött) átkeresztelték Sony Pictures Entertainment-re (a továbbiakban SPE). 1991-ben alakult meg a dokumentum-, független- és művészfilmeket gyártó-forgalmazó Sony Pictures Classics is, hogy ellensúlyozza az ekkoriban főleg mainstream filmeket gyártó anyacéget. Az új részleg ráadásul olyan kiváltságos helyzetben volt, hogy maga a Sony sem kényszeríthette olyan film gyártására vagy forgalmazására, amelybe a cég vezetése nem egyezett bele.
Az első éveiben hihetetlen pénzeket elköltő japán cég számára azonban a helyzet hamar kínossá vált, ugyanis a drágán szerzett elnök-páros nem nagyon produkálta az elvárt sikereket. Ugyan volt pár szép bevételi eredmény '90-ben (Tortúra / Misery, Ébredések / Awakenings, Fekete vidék / Boyz N the Hood, My Girl – Első szerelem), de a Gruber-Peters duó anyagi vereségei, mint a Visszatérés a kék lagúnába (Return to the Blue Lagoon) vagy a Revans (Revenge) nagyon fájdalmasak voltak. Olyannyira, hogy Jon Peters még abben az évben inkább a távozást választotta. A kettős elnökség pedig nagyon is ígéretesen indult: felfogásuk az előző évtizedével szemben a nagy produkciókat és a profitáló sztárok szerepeltetését helyezte előtérbe.
A következő évek filmjenek – a Coppola-féle Drakula és a Micsoda csapat (A League of Their Own), Az utolsó akcióhős (Last Action Hero – ez a film először viselte az új stúdió-logót), Napok romjai (The Remains of the Day), Idétlen időkig (Groundhog Day), Philadelphia, Kisasszonyok (Little Women) – sikerei sem voltak elegendők ahhoz, hogy a Sony reménységeit beváltsa. Scorsese nagyot bukott Az ártatlanság korával (The Age of Innocence), de a manapság az IMDb-userek által a legjobb filmnek tartott A remény rabjai (The Shawshank Redemption) sem volt azonnal kirobbanó siker. Az elmaradt eredmények következtében Peter Gruber is elhagyta a Columbiát, a Sony pedig nekiállhatott, hogy újra gatyába rántsa az ekkor már 2,7 milliárd dolláros deficitet produkáló társaságot.
A stúdió újraszervezésének része volt, hogy ’96-ban John Calley került a SPE elnöki székébe, aki a Columbia élére Amy Pascalt, a TriStar-éra pedig Chris Lee-t tette. Pascal nem volt ismeretlen a stúdiónál, hiszen producerként ’88-94-ig már állt a Columbia alkalmazásában. Az ő kezei alatt készült a Kisasszonyok, az Ébredések és az Idétlen időkig. Lee pedig a TriStar-t vezetve viszonylag gyorsan, nagy eredményeket elérve kaszált hatalmasat a Jerry Maguire – A nagy hátraarc (1996) és a Lesz ez még így se (As Good As It Gets, 1997) sikereivel.
A két filmgyártó cég profitja olyannyira megnőtt, hogy az Anaconda, a Bad Boys és az Értelem és érzelem (Sense and Sensibility, r. Ang Lee) által produkált bevételi eredmények simán elfeledtették, hogy a Larry Flynt, a provokátor (The People vs. Larry Flynt, r. Milos Forman), a Gattaca és a Pénzvonat (Money Train, nomen est omen) nagyot égett a pénztáraknál. Vagyis egyre inkább úgy tűnt, hogy a Sony – a kezdeti botladozások ellenére – a megfelelő befektetésekkel végre pénzt is lát a filmiparból. Különösen jövedelmező volt olyan olcsó, de sikeres alkotások protezsálása, mint Robert Rodriguez Desperadója, melynek előzmény-filmjét, az El Mariachit is a Columbia forgalmazta még ’92-ben.
Az újonnan jött lendület elég bátorságot adott a SPE-nek ahhoz, hogy – mivel a Casino Royale jogai már elve a Columbiánál voltak – saját James Bond-sorozatot akarjon indítani. A cél a Tűzgolyó (Thunderball) című Ian Fleming-regény harmadik feldolgozása lett volna, csakhogy a Bond-regények megfilmesítési jogai akkor az MGM tulajdonában álltak: ’97-ben be is perelték a SPE-t. A vita évekig elhúzódott, és végül a felek peren kívüli megegyezésével zárult. Ezen paktum részeként jutott a Columbia a Pókember-képregények megfilmesítési jogaihoz, amely később a stúdió legsikeresebb produkciója lett. A sors iróniája, hogy később a Sony felvásárolta az MGM-et, és vele együtt a James Bond-franchise jogait is.
1997-re az üzlet már annyira beindult, hogy az 1 256 milliárd dolláros bevételével a Columbia Pictures volt a legtöbbet profitáló stúdió az Egyesült Államokban. Egy évvel később a Columbia és a TriStar újból egyesült a Columbia TriStar Motion Picture Group (vagy egyszerűbben Columbia TriStar Pictures) név alatt, jóllehet mindkét stúdió folytatta a maga külön tevékenységét a saját neve alatt. Amy Pascal megtartotta elnöki pozícióját az újjáalakult Columbia Pictures-nél, míg Chris Lee a továbbiakban az egyesült stúdiók filmgyártását felügyelte.
Az évtized végén az anyavállalat úgy döntött, hogy újraindítja a korábban televíziós részlegként működtetett, azonban befagyasztott Screen Gems részleget, amely ezúttal új feladatot kapott, és profilja a horror- és függetlenfilmek forgalmazása lett. Közben az egyesített stúdió sem hagyta abba a profit-termelést, és olyan sikerfilmekkel, mint a Sötét zsaruk (Men In Black), a Kegyetlen játékok (Cruel Intentions), a Stuart Little, valamint az Apatow-vígjátékok prototípusának tekinthető Apafej (Big Daddy) bevételeivel megalapozták a következő évtizedet.
2002-ben – saját rekordját megdöntve – a Columbia belföldi mozikból származó bevétele elérte a 1 575 milliárd dollárt. A hatalmas összegben jelentős része volt a stúdió legújabb generációs blockbustereinek, mint az első Pókember, a Sötét zsaruk 2 és az xXx, illetve, hogy a stúdió sokkal nagyobb pénzeket költhetett el egy-egy filmre. Két évvel később pedig még ráemelni is sikerült, hála az Átok (The Grudge), a Pókember 2, és Az 50 első randi (50 First Dates) mutatóinak. 2006-ban a széria tovább folytatódott, és a Columbia elérte történetének legnagyobb, 1 711 milliárd dolláros profitját, elsősorban A Da Vinci-kód, a Casino Royale és A boldogság nyomában (The Pursuit of Happyness) bevételeire támaszkodva. (Ezt a rekordot csak a Warner Bros. tudta megdönteni 2009-ben.)
Világos tehát, hogy az új évezred Columbiája a 80-as évek botladozása után a minél eredményesebb pénztermelés felé fordult, amelynek alapja már nem a Cohn-éra AA-filmjei, hanem a méregdrága blockbusterek lettek. És talán Cohn halála óta először látszik igazán világosan, hogy mire törekszik a társaság. A Screen Gems és a Sony Pictures Classics működésével az anyahajó már lelkiismeretfurdalás nélkül gyárthatja nagy pénzekből a még nagyobb haszonnal kecsegtető produkciókat. A mai Columbia – háta mögött a Sony teljes arzenáljával – egy olyan hatalmas és erős vállalkozás lett, amelyet talán még Harry Cohn sem mert elképzelni.
1 Columbia Broadcasting System, de nincs köze az éppen tárgyalt filmstúdióhoz
