Új bajor filmeket néztem egy héten keresztül – meséltem lelkesen az egyik ismerősömnek, aki erre felvonta a szemöldökét, és afelől kezdett érdeklődni, hogy mióta bolondulok ennyire a sörszagú, pántos germán térdnadrágokban, illetve mélyen kivágott, bajor blúzokban bővelkedő filmeposzokért.
Értetlenül néztem rá, hiszen ez alatt az egy hét alatt még csak véletlenül sem találkoztam a felsorolt bajor sztereotípiákkal. Bár a filmhét plakátján söröskorsóval a moziszékben üldögélő, vadászkalapos, nagyon bajor figura valóban e felé mozdíthatta a felszínes érdeklődők fantáziáját, ám aki mégis bemerészkedett az Örökmozgóba október 4–11. között, az igencsak meglepődhetett a látottakon. Színvonalas, új, műfajilag változatos, díjazott 10 filmet nézhetett meg, és akár személyesen is feltehette a kérdéseit a rendezőknek és színészeknek. A bajor sörfesztiválon, az Oktoberfesten kívül az utóbbi időben a bajor filmek is egyre nagyobb figyelmet kapnak. Talán éppen ez a párhuzam ihlette a szervezőket, a FilmFernsehFonds Bayern-t (FFF) és a Magyar Nemzeti Filmarchívumot, hogy rendezvényüket e két fogalom frappáns összeillesztésével nevesítsék. Bajorország az össznémet filmgyártásban kiemelkedően fontos szerepet tölt be, elsősorban az FFF filmtámogatási alapítvány szerteágazó munkájának köszönhetően, amely magába foglalja a forgatókönyvírást, a gyártást, a forgalmazást, a reklámtevékenységet, de különösen fontosnak tartják emellett a fiatal tehetségek felkarolását is. Munkájuk sikerét bizonyítja, hogy a jelenlegi mozis toplista filmjeinek kétharmadát ők támogatták, és nevükhöz fűződik többek között az utóbbi két évtized német filmgyártásának legnagyobb sikere, az Európa-szerte közönségsikert aratott western-vígjáték, a Manitu bocskora.
A bajor filmhét alapvetően jó német filmeket akart bemutatni a magyar közönségnek, ugyanakkor nem volt mellékes, hogy a szakmát is összehozza, alkalmat adva az együttműködési lehetőségek latolgatására. Ezért is kísérte el filmjét a legtöbb rendező, producer vagy főszereplő, akik a sajtó és a közönség rendelkezésére álltak a bemutatókat követően. A filmek válogatásánál a szervezők nem a tipikus bajor tematikájú alkotásokban gondolkoztak, a bemutatott tíz művet elsősorban a bajor finanszírozás köti össze. Műfajilag a legteljesebb skálát igyekeztek összeállítani, így láthattunk thrillert, epikus melodrámát, generációs tinifilmet, ifjúsági drámát, mesefilmet, szatírát, provincia-tanulmányt és vígjátékot is.
Kenya, lassított képek
Az OktoberFILMfest-et az Uránia Nemzeti Filmszínház impozáns dísztermében Görgey Gábor kulturális miniszter és Ervin Huber bajor államminiszter, a filmhét fővédnökei nyitották meg. A fesztivál nyitófilmjeként Caroline Link többszörösen díjazott, epikus melodrámáját, a Stefanie Zweig regényéből készült Hontalanul Afrikában-t mutatták be, melyre joggal lehet büszke az FFF, ugyanis időközben Oscar-díjra is jelölték, hasonlóan a rendezőnő korábbi, A csenden túl című alkotásához. Walter Redlich (Merab Ninidze), a zsidó ügyvéd nem kockáztat, hanem rögtön a nácik hatalomra jutását követően Kenyába emigrál, ahová hamarosan felesége, Jettel és kislányuk, Regina is követi őt. Az eldugott kenyai farmon a nagyvárosi élethez szokott Jettel szinte sokkolva érzi magát, nem tud alkalmazkodni, nehezen viseli a nélkülözést, a kitaszítottságot és a honvágyat, mindezért férjét okolja, akinek elhidegült feleségével is meg kell küzdeni nap mint nap. Reginát azonban hamar lenyűgözi a táj, Afrika varázsa és a magányos farmon egyetlen támaszukban, Owour szakácsban igaz barátra talál. A film legnagyobb erőssége a kenyai környezet bemutatásában rejlik, abban, hogy valójában a táj még sincs kihangsúlyozva, hiszen nem idilli vidékről, hanem menekülési helyszínről van szó. A nézőnek alkalma van éppen olyan lassan megszeretni az egzotikus vidéket, mint maguknak a szereplőknek. Jettelt is lenyűgözi ez a táj, de rögtön meg is jegyzi – gyönyörű, de itt nem lehet élni. Nagyon izgalmasan ragadja meg a rendezőnő a kommunikációs és kulturális különbségek problémakörét, amely e melodramatikus műben a humor egyetlen valódi forrásává válik. A messziről jött idegenek alkalmazkodnak az őslakosok nyelvéhez, persze mindenki egyéni módon. Walter megtanulja az idegen nyelvet, azon kommunikál, míg Jettel nem hajlandó csak németül beszélni, a kislány pedig gond nélkül megérteti magát és megérti a többieket. Regina narrációjával indul az alkotás, és ezzel is fejeződik be, mintha a történteket az ő nézőpontjából látnánk, de ez a film többi részében nem érvényesül konzekvensen. Erre erősít rá az is, hogy míg a szülök kapcsolatának ábrázolása elég felszínes, élettelen, annál élőbb és közelinek érezhető Regináé és Owouré. Találkozásaik misztikusságát hangsúlyozza, aláhúzzák a különösen találó zenei elemek, technikailag pedig a lassított képkockák, amelyek megpróbálják minél hosszabbra húzni a ritka pillanatokat, mintegy végteleníteni azokat. A film sokat mesél el a család történetéből, de ebből csak kevés alkalommal képes a nézőt valóban megérinteni.
Az Epstein éjszakájában Urs Egger ugyancsak a zsidóüldözés témáját dolgozza fel egy igen erős lelkiismereti drámát hozva létre. Jochen Epstein (Adolf Mario) börtönbüntetéséből szabadulva végleg maga mögött szeretné hagyni zavaros múltját, a szörnyű emlékű éjszakát, amelyen egy éjféli misét celebráló papban egykori kínzóját, egy SS-tisztet vélt felismerni, akinek meggyilkolásáért tíz évet ült. De a sors másképpen alakítja életét, mert máris összetalálkozik Hannah-val (Annie Girardot), gyermekkori, rég halottnak hitt barátnőjével és az emlékek újra feltépik a sebeket. A film ezen, keretként szolgáló idősíkon kívül még három másikkal is dolgozik, melyeket néha nehéz pontosan követni, de a technikai megoldások igyekeznek ezt egyértelműsíteni. A fő szál a három lágert megjárt, gyermekkori jó barát, Jochen és a Rose testvérek, Adam és Karl karácsonyi előkészületeit követi nyomon, a pap felismerését, a vívódást és a végső szembesülést, szembesítést. A birkenaui koncentrációs tábor történései fekete-fehér, sztroboszkópos, lassított felvételek formájában idéződnek vissza, melyet a felhőtlen gyermekkor pasztellszínű szintén lassított idilljelenetei ellenpontoznak. A film kulcsjelenete, amely valójában reggel játszódik, nem éjszaka, a három barát és a pap templombeli konfrontációja. A mesterien felépített, több mint fél órás jelenetet a néző annak ellenére végigizgulja, hogy a film nyitójelenetéből már tudhatja, mi is lesz a végkifejlet. Nemcsak a három ember feszül neki a pap álcát szinte egészen végig tartani tudó egykori kínzónak, de a barátoknak egymással, önmagukkal, a barátság, az önfeláldozás, az elfojtás és a bűn kérdéseivel is szembesülniük kell. A be-bevillanó láger- és idillképek még közelibbé, újra átélhetővé hozzák a múltat, és megalapozzák a drámai szerkezetet. A film kétségtelen erőssége a kidolgozott színészi alakítás, amely néhol kicsit túlságosan intenzívnek tűnik, de összességében nagyon megérintőn ábrázolja a koncentrációs tábort megélt emberek vívódásait a múltjukkal.
Thriller – német módra?
A bajor filmhét a keményebb műfajok kedvelőinek is szolgált meglepetéssel. Oliver Hirschbiegel A kísérlet című, azóta már a magyarországi mozikban is futó lélektani thrillerében egyszerre célozza meg a néző gyomrát és fejét. A megtörtént eseten alapuló történetben húsz önkéntest, 4 000 márka jutalom ígéretével, rabokra és őrökre osztanak, hogy tanulmányozzák a viselkedési változásaikat. Az alagsori labirintusba zárt rabok között van Tarek (Moritz Bleibtreu), a taxisofőr, aki beépített újságíróként, szemüvegében rejtett kamerával (csak azt nem tudni, kinek közvetíti a képeket, illetve ha mindezt valaki látja, miért nem próbál meg közbeavatkozni) igyekszik tudósítást készíteni a kísérletről, és egy repülőtiszt, aki belső megfigyelőként szemléli az eseményeket. Talán éppen Tarek jelenléte indítja el a megállíthatatlan, egyre brutálisabb események sorát, hiszen mindvégig arra törekszik, hogy a sztori valóban zaftos legyen. A „valóságshow” itt valódi értelmet kap, ugyanis „természetesen” elszabadulnak az indulatok, az őrök mindinkább beleélik magukat a szerepükbe, és elvesztik emberi mivoltukat, míg végül megtörténik az első gyilkosság, és a kísérlet vezetőit is rabul ejtik. Hogy hogyan kapcsolódhat ehhez egy hirtelen jött szerelmi szál? A rendező ezt is megoldotta, méghozzá úgy, hogy Tarek Dorája szinte mindvégig jelen van, a kinti világ semmit sem sejtő képviselőjeként, aki végül szerelme megmentésére siet. Furcsa ez a párhuzam az állatiassá vált belső világ és a legfinomabb emberi érzés között, de mindenképpen karakteresen, már-már giccsesen ellenpontozzák egymást. A szélsőségesen realista jelenetek sokkolóan hatnak a nézőre, aki csak nehezen tudja eldönteni, hol ér véget a valóság, és hol kezdődik a fikció.
A Hetedik rajongói különös déja-vu érzéssel nézhették Robert Schwentke Tattoo című sötét thrillerét, mely igen sokat merít az említett alkotásból. Marc (August Diehl), a fiatal nyomozó szívesebben táncol enyhe drogos hatás alatt a diszkóban, minthogy a rendőrségi ügyekkel foglalkozzon. Az idősebb, magányos főfelügyelőnek, Minksnek (Christian Redl) azonban szüksége van valakire, aki jól ismeri a fiatalok szubkultúráját, egyrészt az éppen akkor induló nyomozás kapcsán, másrészt mert eltűnt lányát keresi. Marc-ot egy drogos razziával kényszeríti az együttműködésre, aki újoncként rögtön egy különc, tetoválásgyűjtő sorozatgyilkos nyomai után kutathat, aki megcsonkított és megnyúzott holtesteket hagy maga után. A thrillerek szokott technikai eszköztárával dolgozó filmben jól kiválasztottak és karakteresek a színészek. Marc érzékelhető lélektani és jellembeli fejlődésen megy keresztül, míg Minks fokozatosan háttérbe szorul, végül el is tűnik a történetből. A sötét, naturalisztikus képekkel dolgozó film inkább kérdéseket és rejtélyeket hagy maga után, mint megoldásokat. A stáblista közé ékelt utolsó kockák aztán még inkább megzavarják a sztorit lázasan összerakni akaró nézőt, vagy éppen segítenek a megoldásban? Nem tudni, hogy egy történet végét, avagy egy újabb elejét látjuk éppen.
A szabadság utolsó napjai
Az ifjúsági témájú filmeket a filmhéten két, elsőfilmes alkotás is képviselte. Marco Petry Iskola című tinifilmje és Anno Saul ifjúsági drámája, a Zöld sivatag. Az Iskola nyíltan vállalja a párhuzamot az American Graffiti-vel. A kamaszkor összes tipikus problémakörét, mint a szerelem, drog, barátság, buli, pályaválasztás, érettségi, iskola felvonultatja a korképként, tablóként szolgáló film, amely valójában nem egy történetet mesél el, hanem bemutatja, hogyan tölti Marcus és Sandra baráti köre egy napját és egy éjszakáját. Tulajdonképp nem történik semmi különleges, csak szeretnek, félrelépnek, csalódnak, kibékülnek, beavatják egymást, videóra vesznek minden fontos pillanatot, drogoznak, összekapnak a tanárokkal és a rendőrökkel. Élvezik a szabadság utolsó napjait, hiszen nemsokára jön az érettségi, és a baráti kör szétszóródik. De közben mindenki tanul valamit, kicsit felnőttebbé válik és megérez valamit abból, ami ezután következik. A technikailag néha nagyon is merész és modern alkotásban persze fontos szerepet kapnak a jól időzített zenei betétek. A szereplőkkel egyidős rendező néha akaratlanul is túl közel marad a történtekhez, nehezen tudja kívülről látni a bemutatott világot, ami azonban lehet erénye is a filmnek.
Anno Saul a gyerekek–barátság–halál kényesebb, de ugyancsak hálás témáját dolgozta fel. A tizenéves Katja (Tatjan Trieb) és barátja, Johann (Robert Gwisdeck) a szomorú hétköznapok és a kaotikus családi viszonyaik elől egyéni álomvilágukba menekülnek, melynek a szülőfalujukat körülvevő erdő ad helyszínt. A „zöld sivatag”-nak elnevezett fantáziavilág egyszerre biztos menedék és legendákkal átitatott, mágikus hely, ahol lovagi sisakokat rejt a föld, és várromok bújnak meg a lombok alatt. Itt ébrednek bennük először gyöngéd érzelmek egymás iránt, de szerelmüknek (és fantáziaviláguknak is egyben) rögtön kemény próbát kell kiállnia, amint kiderül, hogy Johann súlyos leukémiában szenved. Katja érzelmileg egyre megviseltebb lesz, nem elég, hogy barátja miatt aggódik, még szülei széthulló kapcsolatát is neki kellene megoldania. A felnőttek is menekülnének a vigasz nélküli hétköznapok szorításából, de ők kizárólag a való világ álmaiba menekülhetnek. A rendező jól vette az akadályt, és nem hagyta, hogy a történetből giccses, érzelmi dráma kerekedjen, az érzelmek valódinak hatnak. De ennyi egyéni konfliktus és sors között a néző lassan már nem is tudja, kiről szól a film, hogy a családi problémák, az alkohol, a betegség, vagy a gyerekek őszinte érzelmei állnak a történet középpontjában. Valójában egyik rész sem eléggé kidolgozott ahhoz, hogy fő motívummá lépjen elő, mint ahogy a zöld sivatag ideálja sem eléggé körvonalazott. A gyerekszínészek erős, karakteres játéka azonban kárpótolja a nézőt mindenért. Marsel Barsotti zenéje és a színnel teli, mélyzöld fantáziaképek képesek valóban magukkal ragadni az érzelmileg „megpuhított” nézőt.
A filmhét sok üdítő meglepetéssel is szolgált. Megismerhettük többek között a német gyermekirodalom kultikus mesehősét, Szombatmanót, a vörös hajú, turcsi orrú, kék szeplős, csintalan és pimasz lényt. Paul Maar regényének Ben Verbong készítette el kitűnő mesefilmes adaptációját. A kis lény (Christien Urspruch) egy csapásra megváltoztatja a derék, de kissé ügyetlen esernyőtervező, Bruno Taschenbier (Ulrich Noethen) rendezett életét, aki eleinte nehezen tűri, hogy a manó mindenhová követi, papának nevezi, és képes bármit – legyen az papírból, fémből, műanyagból vagy fából – megenni. Amikor azonban kiderül, hogy a kék pontocskák valójában kívánságszeplők, Bruno élete is különös fordulatokat kezd venni. Megtréfálhatja mogorva főnökét, hallgatásra és kedvességre bírhatja morózus főbérlőnőjét, és nem utolsó sorban végre közelebb kerülhet áhított szerelméhez. A méltán közönségsikernek örvendő műben megvan minden, ami egy tökéletes gyermekfilmhez kell, a jól kiválasztott színészek tüneményes játéka pedig a felnőttek számára is szórakoztatóvá teszi az alkotást.
Titkos desszertek
Zoltan Spirandelli Vaya con Dios-a a bajor filmek titkos desszertjeként szolgált. A könnyed komédiában az elárvult brandenburgi kolostor három szerzetese – az aszkéta Benno (Michael Gwisdek), az örökké éhes Tassilo (Mathiass Brenner) és a pimaszul fiatal Arbo (Daniel Brühl) elindulnak, hogy olaszországi társaikhoz csatlakozzanak, és féltett kincsüket, a rend történetét tartalmazó könyvet végre biztonságban tudhassák. A spártai életet élő szerzeteseknek, akik évek óta nem léptek ki a kolostor falai közül, a modern világ ijesztő és kísértésekkel teli rengeteg, s ráadásul rögtön egy csinos és fiatal fotós lányba ütköznek, amit különösen Arbo visel nehezen. Tassilo rövid gondolkodás után meg sem áll a sok éve nem látott családi házig, ahol a régi idill és biztonság várja. Benno pedig beáll az ősellenség jezsuita rendhez. A kétségek között vergődő szerzetesek végül, a felénk is lelkesen közvetített ősi üzenet nyomán, rátalálnak a helyes útra. A technikai csodák által működtettet világ helyzetkomikumokra épülő, burleszkszerű jeleneteit jól ellenpontozzák a szemet és fület gyönyörködtető természeti felvételek, amikor a három szerzetes átszellemülten éneki a reggeli korálokat.
A válogatás talán legkülönösebb darabját Jobst Oetzmann A krokodilok magányossága című alkotása jelentette, amely elnyerte az idei Német Filmkritikusok Díját. A provincia-tanulmányként emlegetett alkotás Günther (Thomas Scmauser), a falusi hentes hóbortos fia bizarr életét mutatja be. Günther ugyanis dolgozatot ír Platón és az apacsok kapcsolatáról, sétálni viszi a disznókat, hogy világot lássanak, mielőtt a henteshez kerülnének – nem csoda hát, ha mindenki különc figurának tartja, akinek állítólagos öngyilkosságán senki nem lepődik meg. Kezdő újságíró unokatestvére, Elias (Janek Rieke) azonban ki akarja deríteni az igazságot, hogy mi történt a külvilágtól az anyai aggodalom által teljesen elzártan felnövő Güntherrel. A helyszínen nyomozva saját bőrén tapasztalhatja meg az iszonyú mechanizmusokat, melyek unokatestvérét a halálba űzték. A sajátos humorú és történetvezetésű alkotáshoz mindenképpen ráhangolódásra van szükség, különben a néző nem tudja eldönteni, hogy amit lát, a silány paródia, vagy mestermű.
Andi Niessner bravúros vizsgafilmjével, a Björn – avagy a bürokrácia nehézségeivel sikerült abszolút győzelmet aratnia humor kategóriában. A mindössze 12 perces rövidfilmben a rendező játssza szinte az összes szerepet – beleértve persze a női szerepeket is. A burleszkjelenetekkel tarkított történet egyszerű, legalábbis annak tűnik első hallásra, hiszen csak egy új útlevelet szeretne kérni főhősünk, ami elviekben egy rutinfeladat lenne. De nem egy órával a repülőgép indulása előtt, úgy, hogy a barátnőjének kabátvásárlást kell hazudni közben, és természetesen minden hivatalnok ellene esküszik, a tárgyakról és az elcserélt nevekről illetve fényképekről nem is beszélve.
Az Örökmozgó hangulatos, már-már családias mozitermében változatos közönség nézte végig a bajor filmhét igazán sokszínű válogatását, de bizonyára voltak páran, akik a bajor sör ízlelgetésén kívül – amit az előtéri büfében minden további nélkül megtehettek – a teljes filmkínálatra kíváncsiak voltak, akiknek fülükhöz nőtt a fordítógép néha erőteljesen sípoló fülhallgatója, és az utolsó vetítést követő napon is elsétáltak a mozihoz, csak megszokásból. A filmek mellett a legemlékezetesebb a Vaya con Dios Matthias Brennerje által a film után spontán előadott bohém bordala volt, amit a jelenlévő közönség azonnali tapsviharral és hangos kurjongatással fogadott. Egyszóval az OktoberFILMfest hű maradt nevéhez, és a jó filmek mellett a jó hangulatról is gondoskodott.
