Interkulturális gyűjtőponttá sűrűsödött Európa lenyűgözően eklektikus és avantgárd fővárosa a 60. Berlinale napjaira. A több mint 25 helyszínen1 állandó a nyüzsgés és a hosszú sorok a 13 kategóriába szervezett filmvetítések előtt. Stop. A továbbiakban nem lesz szó sztár- és fesztiválszenzációkról, vörösszőnyeges pletykákról vagy híres épületekről. Bocsánat. Aki erre kíváncsi, kérem, ne olvasson tovább, és ne aggódjon: bőven van és lesz efféle olvasnivaló.
Megpróbálom minél hűebben szavakba és képekbe gyűjteni a fesztivál hangulatát, felvázolni a nyolcadik alkalommal megszervezett Berlinale Talent Campus fénypontjait és bemutatni a Talent Press képzést. Mivel a díjazott, avagy egy híres rendező neve által fémjelzett filmek még legalább egy évig mindenhonnan csepegni és visszhangozni fognak, fontosabbnak tartom, hogy olyan filmekről írjak, amelyeket mindenképpen érdemesnek tartok megnézni – mert jó, vagy mert érdekes valamilyen szempontból – és igazán kár lenne, ha elvesznének az Arany- és Ezüst Medvék, bocsok és szenzációk között.
Berlinale Talent Campus
A Berlinale ideje alatt 6 napig változatos workshopokon, előadásokon és képzéseken vehetett részt az a 350, filmes szakmában dolgozó, vagy utolsó éves, filmes egyetemet végző fiatal, akiket a közel 5 000 jelentkezőből válogattak be a 8. Berlinale Talent Campusra. Rendező, forgatókönyvíró, színész, operatőr, producer, vágó, hangmérnök, zeneszerző, díszlettervező és filmes újságíró szekciókban lehet pályázni olyan filmmel, amelyet díjaztak vagy beválogattak legalább egy nemzeközi filmfesztivál programjába. A filmes újságíróknak 3 publikált és angolra lefordított cikkel lehet pályázni.
Színes kavalkádban gomolyog a többszáz fiatal, cipeli telitömött Campus-táskáját, állandóan beszél vagy érdeklődően mosolyog, vagy éppen zavartan nézi a naponta párhuzamosan zajló tevékenységeket, a Berlinale programfüzetről és vetítésekről nem is beszélve. A BTC program éppen olyan, mint a berlini közszállítás: első ránézésre hihetetlenül bonyolultnak tűnik, szinte átláthatatlan. Kezedben a térkép, de fogalmad sincsen, hogyan kell használni. Mindenki turista, ezért nincs, aki eligazítson. Mindent előre meg kell tervezni, beszerezni a megfelelő jegyet (a filmekre vetítés előtt egy nappal, ugyanis csak akkor lehet jegyet kapni) és németesen pontosnak kell lenni. Azonban amint megértetted a működési logikát, minden egyből kristálytiszta lesz és igencsak egyszerű.
„Cinema Needs Talent: Looking for the Right People” („A mozinak tehetség kell: a megfelelő embereket keressük”) volt az idei BTC mottója. A cél tehát elsősorban az, hogy a világ minden pontjáról érkező filmesek kapcsolatokat alakítsanak ki és új projekteken kezdjenek el dolgozni, hogy megtalálják filmtervükhöz a legalkalmasabb stábot és a legjobb anyagi támogatást, illetve producert. Az állandó ismerkedés, hálózatalakítás mellett pedig számos program közül lehet válogatni, legyen az panel, kerekasztal-beszélgetés szakemberekkel vagy képzés.
Reggelente kedvére ismerkedhetett a svédasztal körül a Campus-népség, de szervezett hálózatépítésre is minden nap adódott lehetőség az ún. Global Speed Matching keretén belül. A résztvevők hatalmas körben ülnek és csupán néhány percük van kapcsolatba lépni a velük szemben ülővel, mert sípszóra mindenki eggyel tovább kell üljön. Hasonló logikán alapszik, de nyugodtabb tempóban zajlott a Dine and Shine ünnepélyes vacsora. Itt felváltva ült egy résztvevő és egy szakértő, a pincérek csak úgy suhantak, mint a francia filmekben, én pedig feszengve próbáltam megállapítani (és gondolom még sokan mások, hasonlóan elmaradott vidékekről), hogy vajon ami a tányéromban van, az micsoda és hogyan kell enni. Ennek ellenére pillanatok alatt laza, éjszakába nyúló barátságos beszélgetések alakultak ki minden asztalnál, amelyek szereposztását csak a fogások közötti helycsere rekonfigurálta – megintcsak tökéletesen megszervezett módon.
A Campus eseményei két fő kategóriába kerültek: bárki számára nyitott programok, valamint az ún. hands-on-trainingek és workshopok. Ezek a berlini HAU (Hebbel am Ufer) 1, 2, 3 színházakban zajlottak párhuzamosan. Az első csoport programjain a moderátorok neves szakemberekkel beszélgettek, és – a tág mottóhoz illően – arra fókuszáltak, hogy milyen eszközökkel lehet megtalálni és működtetni a megfelelő stábot. Egy film gyakorlatilag a stáb eredményességének következményeként élhet vagy bukhat, de hát hogyan is ismerheti fel egy rendező azt, akivel együtt tud dolgozni? Az első panel meghívottjai között Isabel Coixet (A szavak titkos élete, Az élet nélkülem) és Stephen Daldry (A felolvasó, Az órák) filmrendezők vettek részt, akik arról számoltak be, hogy mennyire meghatározta filmjüket egy-egy stábtaggal való együttműködésük. A Cinema Unlimited: Intercontinental Connections című beszélgetésen a fő tematikát a külföldi filmesekkel való együttműködés kérdése egészítette ki. Legyen az társadalmi-politikai okokból, vagy pusztán kíváncsiságból kifolyólag, de nemzetközi együttműködésre nemcsak igény és szükség, de számos eredményes példa is van. A Robert Bosch Stiftung egyik ága például több éve kimondottan kelet- és nyugat-európai filmes projekteket támogat.
„A stáb egymáshoz és a filmhez való viszonya egyértelműen érezhető a felvett anyagon és a kész filmen.” – állapította meg a beszélgetésen Rafi Pitts, iráni származású rendező (It's Winter, The Hunter), aki Franciaországban és Angliában nevelkedett. Olyan helyeken, mint például Irán vagy Irak lehetetlen filmet készíteni külső támogatás nélkül. Ez a problematika egyik központi témája a fesztiválnak, mert a legtöbb beszélgetésen ugyanolyan aktualitással merült föl a koprodukció kérdése a független művészfilm esetében. „Európában független filmet készíteni nehéz. Irakban készíteni független filmet, egyenesen rémálom.” – mondotta el Mohamed Al-Daradji, iraki filmrendező a Berlinale – Panorama szekcióban vetített Son of Babylon című filmjét követő közönségtalálkozón. A rendező Londonban tanulta a filmes szakmát, éppen ezért beilleszkedik azon rendezők sorába, akik a nemzetközi (lassan akár klasszikusnak is nevezhető) művészfilmes nyelvezetet felhasználva sajátos hazai tematikát dolgoznak föl – nyilván nemzetközi segítséggel.
Az első kategória „master class” tematikus előadásait elismert és többszörösen díjazott filmes személyiségek vezették, mint például Sir Ken Adam látványtervező, művészeti és gyártásvezető (aki Kubrick Dr. Strangelove, Barry Lyndon és számos James Bond-film világát körvonalazta), vagy Alexandre Desplat francia zeneszerző, aki többek közt a Leány gyöngy fülbevalóval, A királynő, Benjamin Button különös élete, Coco Chanel, A próféta, Julie & Julia című filmeknek szerezte a zenéjét. Három kiválasztott BTC-zeneszerző részt vehetett a Desplat által irányított képzésen és versenyben (Score Competition). Itt lehetőségük nyílt David O'Reilly Please Say Something című, újravágott rövid animációs filmjéhez zenét szerezni és felvételezni azt a Berlinale ideje alatt a German Film Orchestra Babelsberggel együttműködve. Ez a program már a második kategória, a hands-on-training programok egy szeletkéje.
A hands-on-training és workshop programokra előre kellett jelentkezni, és a szelekció után a Campus-lakók szűkebb körben gyakorlatias képzésben is részesülhettek. Mindenféle filmes szakmának volt megfelelő műhely: a Talent Actors Stage workshopokon belül a színészeknek lehetősége nyílt új technikákat tanulni, fejleszteni a forgatókönyv-olvasási készségeiket és az operatőr által kicsit külső szemmel is látni önmagukat. Jean-Louis Rodrigue „mozgás-specialista” és koreográfus a testmozgást helyezte workshopja fókuszpontjává, az ún. Alexander-technikát felhasználva. Hogyan működnek együtt a rendezők és a casting-szervezők, és hogyan zajlik a nemzetközi casting folyamata? – erről szólt a Casting Internationally workshop. A Campus Studio keretén belül a résztvevők a vágás és utómunka terén mélyíthették el tudásukat. Forgatókönyvíróknak a Script Station, dokumentumfilmeseknek a Doc Station programjai keretében nyílt lehetőségük, hogy munkáikról szakemberekkel beszélgessenek. Volt tehát amiből válogatni minden résztvevőnek a 6 nap alatt, a programok után már lazításnak számított egy-egy esti Berlinalés filmvetítés. A BTC legintenzívebb képzését azért mégis csak az újságírói szekció nyújtotta.
Talent Press
8 fiatal kritikust válogattak be a közel 200 jelentkezőből, a lehető legkülönbözőbb helyekről: Fülöp-szigetek, India, Törökország, Dél-Afrika, Svájc, Szerbia, New York – és Románia. Öt napon keresztül szigorú szerkesztőségi környezetben kellett „gyártani” a különböző műfajú cikkeket. Munkánkat négy mentor segítette, mind szakmailag elimert filmkritikusok, újságírók: Stephanie Zacharek (salon.com), Dana Linssen (filmkrant.nl), Chris Fujiwara (Undercurrent, FIPRESCI) és Derek Malcom (The Guardian, FIPRESCI). A képzést Oliver Baumgarten, a Schnitt magazin főszerkesztője és Rubaica Jaliwala vezették. Előre meghatározott feladatokat kaptunk minden napra: két fesztiválban szereplő film, egy interjú, egy riport és egy szabadon választott téma. A délelőtti filmnézés vagy BTC-panelen való részvétel után csupán néhány óra állt rendelkezésünkre (olykor csak egy) megírni a szerkesztőségben az anyagot, amelyet aztán megbeszéltünk a mentorunkkal. A munka végeztével pedig lehetett menni a Berlinale vetítésekre. A munkánkra vonatkozó elengedhetetlen feedback, strukturális, nyelvi, stilisztikai tanácsokon kívül, az intenzív képzés révén betekintést nyertünk a professzionális újságírás és szerkesztés folyamatába is. Angol nyelvű írásainkat a fesztiválfilmekről és BTC-eseményekről a vadonatúj www.talentpress.org című honlapon lehet olvasni.
Filmek
Stellan Skarsgård újból remekel, ezúttal újból Hans Petter Moland (Zero Kelvin) norvég rendező irányítása alatt. Sok tekintetben Gigor Attila A nyomozó című filmjére hasonlít Moland groteszk kékes-fekete komédiája, A Somewhat Gentle Man, amelyhez igen jól illik a skandináv filmekre általában jellemző hűvös-erős miliő. Ulrik (Skarsgård) 12 év után szabadul a börtönből, és életének új szakaszában úgy tűnik, mindenki más jobban tudja, hogy neki mi a jó. Gengszter barátai, volt felesége, csöppet-sem-gyöngéd háziasszonya, új szeretője és fia kérdezés nélkül másznak bele életébe (és testébe), míg Ulrik csak sodródik az eseményekkel, mivel ő egy gyengéd férfi és úriember. A film gyakorlatilag minden lehetséges kényelmetlen helyzetet felvontultat, ami egyszer családban, munkahelyen, nemi életben előfordulhat – nyilván kellő túlzással. Mindez a szürkés-kékes tónusú látványvilágban már-már szüreállissá torzul. Az ügyesen kiválasztott színészek groteszk játékán keresztül a rendezőnek sikerül a siralmas-nevetségesnek legtöbb színskáláját felfesteni az emlékezetre.
Egy mexikói származású, de Amerikában élő lánynak meghal az édesapja, akinek utolsó kívánsága, hogy Mexikóban temessék el. A lánynak viszont pénze sincs a halottszállításra, és nem is érti pontosan, hogy miért annyira fontos ez. Egy végig lelassított utcajelenet ellenfényben, melybe beszüremkednek a lovasok, amint egy rabot hurcolnak. Egy kerti-falusi fesztivál a maga csupaszságában. Egy gyilkos. Egy elárusítónő. Egy lábtól fára felkötözött pap és két gyerek szamárháton. A 10 mexikói filmrendező rövidfilmjeit egy közös pont köti össze, a Revolución, sokoldalú képet vetítve a mexikói külső és belső, politikai, társadalmi és vallási forradalmakról.
A játékfilmnek felépített doku-dráma, a fentebb említett Son of Babylon, egy kurd anya és unokája utazását meséli el. A Saddam Hussein-féle rezsim bukása után anyák, feleségek, gyermekek elindultak megkeresni szeretteiket, akiket elhurcoltak a háborúba, azzal a reménnyel, hogy még valamelyik börtönben életben találják őket. Mohamed Al-Daradji csak amatőr színészekkel dolgozott, iraki helyszíneken forgatott, filmjébe hagyományos iraki dalokat szőtt, filmje mégis különbözik a hasonlóan megszerkesztett társadalmi jellegű dokumentarista drámáktól. Ez valószínűleg a film társadalmi élének és aktualitásának köszönhető, mert egy végtelenül nyugtalanító és tragikus valóságot látunk, amely alig néhány éve zajlott, és nem is annyira messze.
Elég messziről – az űrből – jön a megoldás egy család problémáira, ahol az anya egyedül neveli két fiát. A nagyobbik fiú autista, de ez most nem az autizmus egyre aktuálisabb témáját boncolgató dráma, hanem egy gyerekeknek szóló film. Birger Larsen dán rendező tudja, hogyan kell megszólítani és szórakoztatni a fiatal közönséget úgy, hogy tartalmas és egyúttal több szempontból is igen releváns közegben elhelyezve tálalja. A Superbrother nem oktat, nem ámít és nem foglal állást a pincében sunnyogó kényes társadalmi, családi kérdésekben. Leküld az űrből egy csodajátékot, mely az autista gyerekből nemcsak „normális” fiút varázsol, de még természetfeletti készségekkel is felruházza őt. A játék, a szürreális álmok, a sci-fi, a család, a tesvérek kapcsolata, az iskolai élmények egyformán szövődhetnek bámelyik tizenéves gyermek gondolataiban úgy, ahogy ebben a filmben szövődnek.
Ha egy japán rendező és stáb kezei közül kerül elő egy nem túl eredeti forgatókönyvből készült film, attól az egy európai nézőnek máris kuriózumszámba megy. A Golden Slumber Yoshihiro Nakamura rendező könnyed, szórakoztató bűnügyi-akciófilmje. A főszereplőt – nyílt párhuzamba állítva Lee Harvey Oswalddal – jól felállított csapdába csalják és bűnbaknak állítják ki a látogató miniszter autójának felrobbantása után. A fickó azonban nem hagyja, hogy elkapják, ezért egy hosszas hajsza következik. Annak ellenére, hogy a forgatókönyv szórakoztatásra íródott, a film megfelelően kidolgozott mind vizuális, mind karakterformálás szempontjából. Ugyanakkor érezhető, hogy a rendező igen tudatosan játszadozik a közhelyes elemekkel és a nagy fordulatokkal, amelyek már rég nem nagyon váratlanok. És különben is, ki mondta, hogy a művészfilmes fesztiválokon csak lesújtó társadalmi drámáknak van helye?
Nagyon változatos programot kínált tehát az idei Berlinale és a Talent Campus. Ha a filmbiznisz, marketing, sztárrendszer és hírességközpontúság-politikától kissé elvonatkoztatunk (ami most már minden fesztiválra együtt vonul az anyagi háttérrel), akkor sok meglepetés érhet még. És mivel újból és újból megtapasztaljuk bőrünkön, hogy a nagy elvárásokkal nagy csalódások is járnak, a legjobb mégis úgy beülni a moziba fesztiválon is, hogy semmit se tudjak a filmről – ekkor igazán kellemes meglepetések érhetnek minden fesztiválon.
1 Berlinale Palast, Cinemaxx, Cinestar, Delphi Filmpalast, ZOO Palast, Friedrichstadtpalast, International, Urania stb.
