Szombat este 8 órától kezdődően a Kolozsvári Román Nemzeti Színház elé hullámokban érkeztek a 17. TIFF-feliratú fekete Mercedes-limuzinok és szürke Mercedes-kisbuszok, amelyekből szemrevalóan kiglancolt egyének léptek a vörös szőnyegre, kacsáztak fel fotogénen a lépcsőn és tűntek el az épület belsejében. Őket látni és lencsevégre kapni érkezett több tíz újságíró és fotós, akik a kordonon túl egymás sarkára tapostak. A TIFF 2018-as filmkínálatához viszonyítottan a csillogó igyekezet szükségtelenül pazar parádénak hatott.

Minden TIFF ünnep, 2001-es első szívverésétől máig, és reméljük még sokáig az lesz, szerves működéséhez viszont elengedhetetlenül szükség van arra, hogy egyik-másik alkalom apró minőségbeli zuhanással járuljon hozzá a teljes egész emberi léptékéhez. Nem lehet önmagához mérten állandó csúcsprojekt, és ezt megbocsátóan tudomásul kell venni. Ilyenkor nem feltétlenül a válogatásban jeleskedő művészeti igazgató ihlettelensége vagy a versenyre jelentkező alkotások másodvonalbelisége lazítja a színvonalat, hanem a teljes évi filmtermés általánosan erőtlenebb jellege. A 2017–2018-as idény valami okból egy gyengébb év, és ez akár a fősodor hollywoodi kínálatán is tetten érhető. Szubjektív vélemény ez is, mint bármi más, kéretik úgy viszonyulni hozzá. De nem baj, lesz jobb, rangosabb, izgalmasabb év, s akkor majd a fizikai korlátaink fogják jelenteni a problémát, jelesül, hogy képtelenek leszünk egyidőben három nagyszerű filmre beülni állandóan.

A díjátadót ismét egy statisztikai értékeléssel indította Tudor Giurgiu fesztiváligazgató, hiszen úgy tűnik, idén a jegyeladás ismét rekordot döntött, a tavalyihoz képest (mindig a „tavalyihoz” mérik) 5%-kal nőtt a látogatottság. Majd üdvözölte Carmen Iont, azt a Focșani-i középiskolai tanárnőt, aki diákjai körében évről évre kisebb rendhagyó filmfesztivált szervez, olvasmányaikból rövidfilmeket készítenek (book-trailers), azokat mutatják be és versenyeztetik, ezzel is fejlesztve a kamaszok szabad kritikai szellemét.

Fanny Ardant. fotó: Nicu Cherchiu/TIFF

Különleges alkalom minden évben az Alex. Leo Șerban-díj átadása, amelyet a fiatalon elhunyt író-kritikus emlékére hozott létre a TIFF évekkel ezelőtt, és a szerény pénzalapokat alapvetően forgatókönyv-fejlesztésre fordítja a fesztivál, de kiosztják kiválósági elismeréssel vagy ösztönző jelleggel is. Most három összeget is elkülönítettek ezzel a céllal: Eliza Zdru Lecția című filmtervének forgatókönyvére, Mircea Postelnicu színész számára az Ana, mon amour-ban nyújtott alakításáért, és – számomra kedves meglepetésként, mivel éveken keresztül szomszédom volt – Chirodea-Ambrus Tamás vloggernek elismerésül és biztatólag a Tomtastic Movie Reviews youtube-csatornáért, ahol a kolozsvári fiú színvonalas, okos és gazdag filmismertetőket tett közzé két éven keresztül (a csatorna pár hónapja nem frissült, de remélhetőleg ettől ismét kedvet kap hozzá).

A filmterveket díjazó Transilvania Pitch Stop díjai következtek: a legnagyobb összegű Chainsaw Europe-díjat Kovács Nándor és Nagy Bálint fiatal rendezők kapták a The Last Bus című alkotás utómunkáira, a Eurimages által forgatókönyv-fejlesztésre felajánlott összeget pedig a Frost nyerte, amely filmet Pavle Vučkovič szerb rendező tervez rövidesen megvalósítani. A Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége (FIPRESCI) legjobbnak a Life Guidance című osztrák disztópiát értékelték, Ruth Mader rendezésében.

A közönségdíj minden évben az egyik legvártabb eredményhirdetése a zárógálának, most azonban kissé borult a papírforma, mivel a legtöbb néző az 1923-as Felhőkarcoló szerelemnek (Safety Last) szavazott szerelmet. Átadhatatlanság okán a taps után félresöpörték, és a második helyezettet, a dán Vétkest (The Guilty) kiáltották ki közönségkedvencnek. A minimalista, egyszereplős, borotvaélen táncoló alkotás valóban a néző összes thrilleri jóleső/borzongató élményvadászatát kielégíti. Ugyanitt a hasonlóan remek Un pas în urma serafimilor című román felnövésfilm kapta a román napok legtöbb ötcsillagos szavazatát a közönség részéről.

Széles Anna. fotó: Nicu Cherchiu/TIFF

Lucian Pintilie, a sajnálatosan nemrég elhunyt rendezőóriás lényeges üzenetet adott át a jelenlevőknek, és főként a TIFFnek a róla készült portréfilmben: „karoljátok fel a fiatal rendezőket, azokat, akik olyan történetet meséltek, amilyenre mi vén rókák soha nem is gondoltunk volna” szólt körülbelül a felszólítás, majd hozzátette „a halál felé tartó utazás során segítenünk kell egymást, amennyire csak tehetjük”. És valóban, a TIFF, de különösen most a Román Napok rövidfilm-szekcióját értékelő zsűri, a „három Stefan” (Kitanov, Laudyn és Uhrik) ebben a szellemben osztotta ki díjait, mondván: „mivel a versenyző rendezők többsége fiatal, a román film jövőjét fényesen látjuk”. Romániában ez a divat mostanság, fiatal színészek állnak a kamera mögé is – tette hozzá Giurgiu.

A Debüt-díjat Alekszej Medvedev orosz zsűritag politikai manifesztuma előzte meg, aki Oleg Szencov ukrán filmrendező fotóját feltartva vallotta be: most kimondottan szégyelli, hogy orosz, mivel Oleget az orosz karhatalom letartóztatta, börtönben tartja, amire válaszul Oleg éhségsztrájkba kezdett és követeli az ukrán politikai foglyok szabadlábra helyezését. Nem kevesebb, mint 21 napja nem vett magához ételt, és ez életveszélyes már. Alexei kitartást kívánt neki, és mélységesen elítélte országa gyilkos attitűdjét.

A kiválóság jegyében egy rendkívül izgalmas életpályát befutó román színészt, Dan Nuțut díjazta a TIFF, akiről Cătălin Ștefănescu tévés műsorvezető nem győzte hangsúlyozni, hogy nemigen élvezi, ha díjazzák, nem szereti, hogy a román film James Dean-jének nevezik, és aki, miután számos filmben játszott, emigrált és évekig taxis volt New Yorkban. Szűkszavú, de „szerves” színész, aki amikor hallgat is, kitölti a vásznat – jellemezte Ștefănescu – és a benne élő nő leborult Nuțu jelenlétében.

Marcelo Martinessi. fotó: Vlad Cupșa/TIFF

A két életműdíj két hölgynek ment most, mindketten nagy nevek a filmiparban, bár egyikük a román szűk hazában ismert inkább. Fanny Ardant – aki minden neves rendezővel dolgozott az elmúlt ötven évben – a díjat alázattal vette át, és a színésznői létet olyannak minősítette, ami átmenet a sötétből a fénybe, a hidegből a melegbe, és a fordított hátból a kinyújtott karokba. Köszönte, hogy fényt, meleget és kinyújtott karokat kapott Kolozsváron. Széles Annát egykori férje, a szószátyár Florin Piersic méltatta, három sárga rózsát szorongatott fáradt kezeiben, és többször hangsúlyozta, hogy Széles Anikó – ahogyan nevezte – élete örök szerelme volt és lesz. Széles Anikó pedig a rá jellemző lazasággal és fura román kiejtéssel legszívesebben mindenkit átölelt volna a nézőtéren, ahogyan arra az unokája is biztatta.

A legjobb alakításért járó díjat a Horgony és remény (Anchor and Hope) három színésze kapta, a legjobb rendezésért járót az elsőfilmes dán Hlynur Palmason (Téli fivérek), és a Transilvania Trófeát a paraguayi Marcelo Martinessi rendezte Las herederas (The Heiresses / Az örökösök). A döntések nem feltétlenül nyerték el mindenki tetszését, de a zsűri dolga sem volt könnyű, fenti „fanyalgásaim” ellenére kiváló színészből, nagyszerű rendezésből és remek filmből több is versenyzett 2018-ban Kolozsváron.