Ahogy az dukál, íme az idei fesztiválról tudósító emberek kívánságlistája.

Tokyo Vampire Hotel. Amikor 2016-ban először láttam a TIFF-en Sion Szono-filmet (nem is egyet, hanem mindjárt hármat vetítettek tőle), egyből belezúgtam a dilis japánba (habár ez a két szó egymás mellett lehet, hogy tautológia). Aztán ugyanabban az évben lezárták Kolozsvár központját, mert mitadisten, Szono annyira belezúgott a városba, hogy itt is forgatott jeleneteket a készülő tévés minisorozatához, a Tokyo Vampire Hotelhez. Gondolom, Kolozsvár nem Tokió dublőre lett a filmben, valószínűleg inkább a Vampire szó miatt lehetett érdekes az erdélyi helyszín. A TIFF-en sajnos nem a tízrészes minisorozat teljesét lehet megnézni, csak egy kurtított verziót, de alapos őrületnek tűnik. És persze azt is lehet lesni, hogy mikor bukkan fel valamelyik képkockán egy ismerős utcasarok vagy ismerős járókelő. (jbn)

Kutyák szigete. Kevés hipszterebb dolog van manapság a Wes Anderson-rajongásnál, de amikor még azt sem tudtam mit jelent a hipszter (valamikor nyolcadikos koromban), ideadták CD-én a Rushmore-t (1988) és a The Royal Tenenbaumsot (2001). Azóta elfogult vagyok: még a gyengébbecske filmjeit is legalább háromszor-négyszer láttam, így ki nem hagynám azt, hogy a Kutyák szigetét először Kolozsvár főterén – ahogy Tudor Giurgiu mindig elmondja: „ az ország legnagyobb mozivásznán” – nézzem meg. Legyen bármilyen is az elhurcolt kutyáját kereső japán kamasz története, de ha előző stoptrükkös animációjából, A fantasztikus Róka úr gyönyörűen kidolgozott bábjaiból indulunk ki, biztos lesz min legeltetni a szemünket ezúttal is. (nesz)

Persona. Szinte bármelyik Bergman-film vetítését választhatnám, a fesztivál alatt én biztos többre is elmegyek, de most egyik kedvencemre, a Personára hajlítom ezt a bekezdést. A TIFF egész arculata ezen a klasszikus Bibi Andersson-Liv Ullmann arcpáron pedálozik, nyílegyenes célzás a szervezők részéről, hogy milyen minőségű alkotásként tekintenek ők is erre a filmre. Garantáltan nagy élmény lesz, kicsit már izgulok, hiszen késéssel jött el az én generációm lehetősége, hogy a mesterművet egy kolozsvári mozi nagyvásznán nézhesse meg. Nyűgölhetnék egy sort most a digitális és nem filmről vetített kópiák miatt, de számomra túlmutat ezen az esemény ünnepi jellege. Persona nélkül nehezen lehet ma filmekről beszélni. (ij)

Emlékek a Szovjetunióból. A TIFF-esek évről-évre előszednek valami izgalmas retró-ínyencséget, mint például tavaly a Carte Blache: Viva Erotica szekció korai erotikus filmjei, de idén a nosztalgiázás teljesen más jellegű, a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségére emlékezhetünk kellő megihletődéssel. Az Emlékek a Szovjetunióból elnevezésű szekció öt, csupa nyolcvanas évekbeli nagyjátékfilmet, műfajilag a lehető legnagyobb változatossággal. A Jöjj és lásd! (Igyi i szmotri, r. Elem Klimov, 1985) például a második világháborús szovjet győzelem negyvenedik évfordulója alkalmából készült, és a 14. Moszkai Filmfesztiválon több díjat is bezsebelt, érdekes emléke a szovjet propagandának. Az 1987-es ASSA (Sergei Solovyov) egy kortörténeti dokumentum, egy a korabeli hangulatot és mindennapokat megidéző nem szokványos kriminek ígérkezik. Izgalmas válogatás, kitekintés, túl azon, amit a rendszerváltás előtt a szovjet filmekből Romániában láthattunk. (tgi)

Ryuichi Sakamoto: Coda. Egy film, ami a zene és film, halál és élet hatalmas összjátékát fogja felvázolni a kolozsvári közönségnek. Valószínű sokunk figyelmét elkerülné a programfüzetben, ezért összefoglalom, hogy miért lehet érdemes beülni erre a filmre. A japán származású Ryuichi Sakamoto nemcsak zenéjének elképesztő változatossága miatt jelentős alkotó, hanem a nyolcvanas évektől arrafele gyakran dolgozik filmzeneszerzőként Almodóvar, Bertolucci, Innaritu-filmekben, alkalmanként színészként is játszik, legyen az nagyjátékfilm, vagy mondjuk egy Madonna-videoklip. Sokszor egyetlen zeneműve közös időbe emeli Bach szonátáit és a XXI. századi futuristák zaj- és adatfétisét. Alázata, precizitása, és sajátos zen légköre egy olyan misztikus személyt fogalmaz meg, aki a végsőkig képes küzdeni rákbetegségével. (ij)

Foxtrot. Samuel Maoz Izrael egyetlen aranyoroszlán (Velence) nyertese, ráadásul elsőfilmesként kapta a díjat (2010, Lebanon). Második filmjével most érkezik a TIFFre, a máris nagyon népszerű Foxtrottal. Maoz első rendezése is háborús film volt, ami ugye, lényegére lefordítva, tulajdonképpen háborúellenest jelent. A Foxtrotban napjaink egyik örök háborúját, az izraeli állandó készenlétet, valamint a családba, a társadalomba és a zsigerekbe egyaránt magát mélyen befészkelt agressziót tematizálja egy megnyerhetetlen konfliktus belsejében, amelyben már rég nem az ellenség elpusztítása a fontos. Akkor is, ha egyszer majd véget ér a hétköznapi erőszak, Izrael jövő generációinak is éppúgy a kétmarokra fogható, zsíros-forró hosszú fegyverek lesznek kötelező táncpartnerei a kamaszkor végén. (fsz)

Némafilmek élő zenével. Aki volt már Pordenonéban a némafilmek fesztiválján, biztosan nem szabadul az olyan élményektől, mint amikor King Vidor Nebáncsvirág (The Patsy, 1928) című, frissen restaurált filmjének első képei alatt közel száz zenész húzza-fújja, vagy mikor a Jeanne d'Arc szenvedéseit (1928) egy kolostorban nézi az ember, miközben a háta mögött felzúg a kórus. Az élő zenés filmvetítések (még ha nem is akkora volumenűek, mint az olasz fesztiválon) már kötelező programjai a TIFF-nek, idén kettőt biztos nem fogok kihagyni! A „harmadik legnagyobb” némafilmes burleszk sztár (Chaplin és Buster Keaton után), a toronyóra mánusáról logó Harrold Lloyd klasszikusát, az 1923-as Felhőkarcoló szerelmet (Safety Last!) biztosan megnézem, miközben a francia Samuel Liégeon fog zongorázni. „Pocsék lett” – mondta Hitchcock Truffautnak A gyönyörök kerje című első, 1925-ös rendezéséről, de nem baj, én kíváncsi vagyok rá. A Brit Filmintézet által frissen restaurált kópiát vetítik a Bánffy-kastélynál, amelyet a kolozsvári Notes & Ties Orchestra 13 fúvósa fogja kísérni, a városban élő brit zeneszerző, Daniel Patrick Cohen dallamaival. (nesz)

Pity. Babisz Makridisz görög rendező neve még a jól tájékozott filmrajongóknak sem igazán csenghet ismerősen: 2012-es L című nagyjátékfilmje után ez a film a második jelentős munkája, melyet az idei Sundance-en mutattak be. A fekete komédiaként definiált film még nem szerzett rangosabb díjat, de fesztiváljelölések biztató előjelnek tekinthetőek. A történet egy olyan férfiről szól, aki csak akkor boldog, ha boldogtalan: a szomorúság megszállottja. A téma elég izgalmas és bizarr ahhoz, hogy a néző felkapja a fejét. Ezen túlmenően meg a görög rendezőkbe vetett bizalmunk is motivál, hiszen épp egy „mozgalomnak” lehetünk tanúi: a Jorgosz Lanthimosz nevével fémjelzett „Greek Weird Wave” mindig szokatlan témákat, ötleteket talál. (tgi)

Dacii liberi. A dákok közöttünk vannak. Ha nem hiszitek el, nézzétek meg ezt a trailert. A fake news (és hát fake history) korában minden olyan film érdekes, amihez Gheorghe Funar kolozsvári expolgármester és történész-zseni is hozzájárul némi bölcsességmorzsával. Ez egy doksi a mostanában dúló dákofíliáról, ami nemcsak Várhelyen (Sarmisegetuza) dívik, hanem mindenhol, ahol az emberek a jelen helyett a múltba tekingetnek identitásért. Az is hamar kiderül, hogy nincsen tökéletes harmóni a a különböző identitásrőrző csoportok között sem: mindenki másképp dákoskodik. Biztosan lesz majd moziban, de már most néznénk. (jbn)

A fa alatt / Undir trénu / Under the Tree. Ha egy fekete vígjáték Izlandról jön, feltétlenül néznivaló. A Fa alatt Hafsteinn Gunnar Sigurdsson harmadik egészestés játékfilmje, és gyakorlatilag két szomszéd családnak egy hatalmas fa kapcsán beindult konfliktusából hozza ki a legtöbbet, eltüntetett háziállatokkal, politikailag inkorrekt beköpésekkel, nem célszerűen használt láncfűrésszel, szóval mindenféle abszurd és groteszk helyzetet teremt, amit kár lenne nem kiélvezni az utolsó csepp poénig. Sigurdsson számtalan félreértésből és dühből fakaszt viccet, de egyes egzisztenciális kérdéseket illetően filmjét feltétlenül komolyan kell venni – mondják akik látták már. (fsz)

Dovlatov. Alekszej Alekszejevics German (az idősebb A. German fia) filmjére nem csak azért vagyunk kíváncsiak, mert bezsebelte az idei Berlinale kiemelkedő művészeti teljesítményért járó Ezüst medvéjét, hanem azért is, mert a 2017-es Sztálin halála feldobta a magas labdát a szovjet rendszer kapcsán, ami a rendszer bizarrságainak megfilmesítését illeti. Bár German egy életrajzi filmet rendez Szergej Dovlatov orosz író a cenzúra és a KGB által megkeserített életéről, már a trailerből kitűnik, hogy megvan benne a kellő lazaság és objektivitás, hogy a témából kihozzon valami jót. Egyébként a rendező már 2015-ben is ott volt Berlinben (Under Electric Clouds című filmjével), szóval csupa jót remélünk, talán sikerül megtalálnia azt a pengeélet, hangnemet, amit a szovjet világra, témákra oly érzékeny kelet-európai blokk béli néző (de a távoli nyugat-európai vagy amerikai) is élvezni tud. (tgi)

Nu mă atinge-mă. Sokat nem tudtam az idei Berlinale Arany Medve-díjas filmjéről, míg bele nem görgettem a hírekbe, viszont ott is leginkább a nemzetközi sajtóban ömlengő hisztéria tűnt fel, amely rágalmazásokkal támadta Adina Pintilie első nagyjátékfilmjét. Valószínű az explicit szexuális tematika egyre inkább a közösségi szinten elfojtott szexualitás gerincére fog nehezedni, a sajtóban már vad csonkításokról, az elkényelmetlenített meztelen test szégyenéről, és hasonló keresztény ijedelmekről olvastam. A berlini zsűri pedig a radikális új román filmnek nevezte. Mindegyik reakció tagadhatatlan káprázattal kezeli a film etikátlan(?) érzékiségét, én gyanítom, hogy ez a film izgalmas és igényes meglepetéseket tartogat számunkra. (ij)

Money. Emlékszünk még a 13 Tzameti című filmre? Én a mai napig, élénken. A pont 12 évvel ezelőtti, akkor még csak ötödik kiadásánál járó TIFF egyik legátütőbb élménye volt számomra, leginkább azért, mert csak úgy beültem egy filmre, és nem tudtam, mire számítsak. A film akkorát durrant, hogy még hollywoodi remake is készült belőle, de a rendező következő lépésére azóta is várunk. Most pedig itt van, és ha hinni lehet a beszámolóknak, akkor a Money-val Babluani visszatér a 13 Tzameti világához: ismét thriller, ismét pénz körül forog az egész, és ismét merész fiatal nagy terve sül el visszafelé. Mert tudniillik egy korrupt politikust rabolnak ki tiszta véletlenül. Elég nagy lehetett a merítésük, mit mondjak. (jbn)

Fókusz Bulgária. Tavaly Az óra (Slava, 2016), három évvel ezelőtt pedig A lecke (Urok, 2014) című bolgár film győzött meg – ez utóbbi a zsűrit is, mert duplán díjazták – arról, hogy érdemes odafigyelni déli szomszédaink alkotásaira, mert olyan tűpontosan vesézik ki a balkán társadalmi valóságot, hogy a román újhullámosok csak vakargathatják a fejüket. Így várható volt, hogy a TIFF valamikor csak bemutatja egy csokorban a fiatal bolgár filmes nemzedéket: 8 film lesz, élükön a Cannes-ban tavaly bemutatott Directions cíművel, ami egy Éjszaka a Földön-szerű taxis sztorikba foglalt korrajz a mai Bulgáriáról, de ahogy nézem, lesz szocializmusban játszódó történet is egy olyan apáról, aki rockzenét csempész fiának a határon túlról (Radiogram). (nesz)