Varga Ágota A tartótiszt című filmjében először állított kamera elé egy egykori tartótisztet, aki a római katolikus egyházzal szembeni elhárítást vezette Magyarországon a rendszerváltásig. A nevét nem, de az arcát vállaló férfi nosztalgiával emlékszik vissza azokra az évekre. „Szép munka volt...” – mondja.
Utal arra, hogy az ügynökeit zsarolással, lejáratással szervezte be, felidéz néhány „ügyes húzást”, ugyanakkor biztosítja a film készítőjét arról, hogy ha az ő ügynöke lett volna, eltüntette volna a beszervezési dossziéját. Úgy tűnik, készségesen találkozik egykori megfigyeltjeivel, akik között meglepő módon csak egy tesz szemrehányást neki. Nemrég nagyközönség elé került a film folytatása is, Operatív érték – a besúgottak címmel, amelyben a Regnum Marianum egykori tagjai a róluk jelentő ügynökkel találkoznak. Varga Ágota Balázs Béla-díjas, UNESCO- és Tolerancia-díjas filmrendező, több filmje foglalkozik a közelmúlt vitatható történéseivel: Porrajmos című 2000-ben készült filmjében cigányholokauszt-túlélőket szólaltatott meg, a Leszármazottak című 2005-ös filmjében pedig a magyarországi zsidó deportálásokért felelős államtitkár leszármazottait kérdezte felmenőjükről.
Mi nehezebb, rávenni valakit, hogy egy ilyen kényes témában nyilatkozzon vagy pedig utána a kérdezés, illetve a forgatás?
Mind a kettő egyforma nehéz, csak ezt én természetesnek fogom fel, a filmkészítés velejárójának. A tartótiszt esetében például minden nap más helyszínen forgattunk, a cél az volt, hogy azokra a helyekre menjünk vissza, ahol ő az egykori, általa beszervezett ügynökökkel, hálózati személyekkel találkozott. Előre elhatároztam, hogy minden egyes forgatási napon egyre mélyebbre megyek a kérdéseimmel és egyre kényesebb témák felé próbálom terelni, nagyon figyelve arra, hogy mi a határ, mi az, amikor ő már azt mondja, hogy na itt befejeztük a filmezést és kész, nincs tovább, mert ez is benne volt a pakliban. Volt egy nap, amikor csak sejtettem, hogy erről lehet szó, mert másnap mentünk volna forgatni és este felhívott, hogy nem érzi jól magát, rosszul van és nem tud eljönni a forgatásra. Aztán kértem tőle két-három nap múlva egy személyes találkozást ugyanabba a cukrászdába, ahol először találkoztunk, és akkor rákérdeztem, hogy esetleg az volt a probléma, hogy ott valami nem tetszett a kérdéseimben. Kiderült, hogy igen, mert én kimondtam az általa beszervezett ügynöknek a nevét. És ő ettől megijedt, mert ha ebbe így belemegy, akkor az állítólagos titoktartási kötelezettséget megszegi. Mert ő neveket nem mondhat, őszerinte. Végül benne maradt a filmben, de kipengettük. Ettől aztán megnyugodott és így tudtunk haladni. Az akkori törvények szerint, akik már nem élnek, azoknak a nevei belekerülhettek, de a következő filmemben már azoknevei is elhangzanak, akik még élnek.
Emiatt esetleg több vitára, élesebb visszajelzésekre számít az Operatív érték – a besúgottak kapcsán?
Valószínű, igen.
Mire vonatkozik a film címében szereplő „operatív érték”?
Amikor a további intézkedéseket igénylő, illetve a belügyi szervek számára fontos ügynöki jelentéseket összegez a tartótiszt írásban, mindig hozzáteszi, hogy a jelentés operatív értékkel bír. (Közel 4000 oldal ügynöki jelentést, tartótiszti összegzéseket, jelentéseket olvastam tanulmányoztam a film készítése során az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában.)
A tartótiszt kolozsvári bemutatója után a közönségtalálkozón említette; úgy érezte, hogy néhol a hajdani viszony még mindig nem változott meg tartótiszt és megfigyeltek között. Mit tapasztalt az Operatív érték forgatása során, ki hogy viszonyult a múlthoz?
Itt egy olyan ügynököt szembesítek Balás Bélával [a Kaposvári Egyházmegye püspöke, A tartótiszt című film egyik szereplője – Zs. E.], aki egykoron róla jelentett, viszont nem akarja vállalni az ügynök múltját, az arcát ki is kellett takarni és fokozatosan vállalja csak, tehát ahogy haladunk előre a beszélgetésben, a néző számára akkor derül csak ki, hogy tényleg ügynök volt. Érdekes módon az ügynökhöz a besúgottak, a Regnum Marianum egykori tagjai, egyértelműen egészen másként viszonyulnak, mint a tartótiszthez, meg sem rendül a Balás Béla, amikor találkozik a róla egykoron jelentő ügynökkel és az derül ki, hogy mindannyian azt a keresztényi szempontot tartják szem előtt, hogy megbocsátunk, mert nem tudták, mit cselekszenek, anélkül, hogy bocsánatot kérnének, megbocsátunk, mert ezeket inkább sajnálni kell, semmint megvetni. Ez a filmnek a lényege. Nyilván keresztényi szemmel ez így elfogadható talán, megérthető, de én nem gondolom, hogy ennyire lojálisan kellene kezelni ezt a dolgot. Nyilván valamit helyére kell tenni, ők is európai polgárok, akik egykor ügynökök voltak. Azt kellene valahogy elérni, hogy ezek az emberek önként fedjék fel magukat és önként kérjenek bocsánatot.
A tartótiszt például nem kér bocsánatot, csak azt mondja, hogy felesleges volt a munkája. Hogy ítéli meg, mennyire változtatott a szereplőkön ezeknek a filmeknek az elkészítése? Mi derül ki például abból az interjúból, ami egy évvel később készült a tartótiszttel?
A most megjelenő DVD-albumban, a két film mellett az extra menüben látható lesz a tartótiszttel egy év múlva készített interjú. Ma már tud elnézést kérni. Bocsánatot nem. Azt kérdezi tőlem: minisztert, államminiszter hallott bocsánatot kérni? Ebben az országban annyi mindenkinek kellene bocsánatot kérni.
Mennyire vált rutinná a kérdezés folyamata, vannak olyan technikák, amelyekkel az alanyt ki lehet zökkenteni egy adott helyzetből?
Ennek nincs titka, ez őszinte érdeklődés a másik iránt, a téma iránt, amivel az ember foglalkozik, tájékozottság: tudd, hogy most miről van szó és akkor nem a kérdéseken kell gondolkodni, hogy hogy hangzik el az a mondat, hanem, hogy mi az, amit akarsz tudni és mi a lényeg.
A szembesítés és az, hogy egy adott helyszínre visszaviszik az alanyt, mostanában egyre gyakoribb a dokumentumfilmekben. Ott van például Joshua Oppenheimer Az ölés aktusa című filmje. Ön már korábban is használta ezt a technikát?
A Porrajmos című, a cigányholokausztról szóló filmemben vittem vissza a holokausztot túlélő romákat a szenvedéseik helyszínére, a Csillag erődbe, ahol összeszedték őket és továbbvitték Németországba. Én visszavittem őket oda csoportosan, és ennek több célja volt részemről, nem csak az, hogy filmben ez majd hogy fog kinézni, hanem hogy nekik ez mennyit tud jelenteni a feldolgozáshoz. A saját életemből és tapasztalatomból tudom, hogy ha valamit nehezen tud az ember feldolgozni, akkor föl kell idézni azt a valamit, vissza kell menni oda a mai eszével az embernek, a mai gondolkodásával, és ez segít abban, hogy helyrerakd a dolgokat magadban. Ott felkavarta őket, többen sírtak is, nem tudtak mit kezdeni a helyzettel, de ugyanakkor meg láttam azt, hogy megkönnyebbültek attól, hogy újra ott voltak azon a helyen, ahol őket ezek a borzalmak érték. A forgatás után mindenkit meghívtam egy tál ételre és utána úgy búcsúztak el tőlem, hogy köszönik ezt a napot. Tehát ilyen szempontból is megérte. Amikor a csendőr fia bocsánatot kér a cigány embertől, amiért az apja közreműködött abban, hogy őket összeszedte – ez is a Porrajmos filmemben van – ők soha, amíg én őket össze nem hoztam, erről nem beszéltek. Pedig találkoztak, de sose beszéltek arról, hogy milyen borzalmak érték és hogy ebben az apjának milyen része volt. Ezt a közvetítő szerepet én felvállaltam. Azon túl, hogy ez a filmnek egy lényegi pontja, egyúttal esetleg mintát is mutathat arra, hogy érdemes közreműködnünk abban, hogy ezek a feszültségek, ezek a fel nem dolgozott konfliktusok feloldódhassanak. Én mint filmrendező ebben így tudok közreműködni, de ez nem jelenti azt, hogy ezt bárki ne tehetné meg a saját személyes életében.
Tulajdonképpen Ön szerint ez a feladata a filmnek.
Igen, ha olyan témát választok és ahol ennek van jelentősége, akkor igen, ezt alkalmazom.
Nagyon sok témán dolgozik párhuzamosan, most például mik futnak még?
Amin most dolgozom, az egy régebbi filmemnek a folytatása, egy vak párról, akiknek egy egészséges kisfiuk született tíz évvel ezelőtt és akkor Szemünk fénye címmel készítettem filmet róluk. A kisfiú két éves koráig követtem őket, meg forgattunk négy és fél éves korában, ami nem része a filmnek, de majd ennek a következőnek része lesz, amikor rádöbben arra, hogy a szülei nem látnak. Most már tíz éves és ez a tízéves gyerek ösztönösen ráérez arra, hogy neki kell a szüleit gardírozni, vezetni, az országot járják, nézik a kiállításokat, állatkertbe mennek úgy, hogy a gyerek kezét fogja az apja és a gyerek kérdezi az embereket, hogy honnan indul pl. a 61-es villamos. Úgy élnek, mint mások – szerintük, míg ők az egyetlen gyermekükbe kapaszkodnak és szinte görcsösen fogják őt a szó szoros értelmében. Tehát Ferike sorsa nem mindennapi gyereksors, felnőttként is szeretném őt majd megmutatni. Mindenképpen megkapó, ahogyan ez a tíz éves kisfiú segíti szüleit.
