Vlad Petri filmjének legnagyobb erénye, hogy a teljesség igénye nélkül, de figyelmesen és érdeklődéssel mutatja be azt, amit az tucára kimenve maga is látott a tüntetésekből.
2012. január 12-én Marosvásárhelyen békés tüntetők fejezték ki szolidaritásukat Raed Arafat mellett, aki a kormány egészségügyi reformjait kritikával illette, majd lemondott egészségügyi államtitkár-helyettesi tisztségéből. A szimpátia-megmozdulás másnap Bukarestben folytatódott, és 2012. január 14-ére erőszakba torkollott. Ekkor a tüntetők már nemcsak az egészségügyi reform ellen mennek ki az utcára, hanem már az államfő, Traian Băsescu leváltását is kérik. A harmadik nap feszültséggel teljes eseményeitől indul aBucurești, unde ești, ez a boldog-szomorú portré a bukaresti tüntetésekről és a tüntetőkről. Két dolog derül ki Vlad Pestri dokumentumfilmjéből. Egyrészt, hogy a több tízezer embert és a nemcsak a fővárost megmozgató eseménysorozat lehet bár a legnagyobb méretű tiltakozás az 1989-es forradalom óta, hatásában messze elmarad a huszonkét évvel ezelőtti párjától, és ezt már relatíve korán tudták maguk a tüntetők is. Másrészt, hogy a látszólagos sikertelenség ellenére mégis történt valami ez az idő alatt a bukaresti utcákon és az Egyetem téren, valami, ami másképpen aligha történhetett volna meg.
Petri filmjének legnagyobb erénye, hogy a teljesség igénye nélkül, de figyelmesen és érdeklődéssel mutatja be azt, amit az utcára kimenve maga is látott a tüntetésekből. A film három tematikus részben és kronologikusan mutatja be az eseményeket: először változatos, de korántsem átfogó képet kapunk magáról a tüntetésről, majd ráérősen elidőzgetünk a tüntetőtábor ezerarcánál, végül pedig magánál a lehangoló végnél, az érvénytelennek nyilvánított népszavazásnál. Kicsit olyan, mintha videó blogot néznénk, ahol a vlogoló személye szerves részét képezi a felvételnek, és egyértelműen kijelöli a felvett perspektívát. A film honlapján egy nyilatkozatban ír a rendező arról, ahogy 2012. január 14-én felhívja az egyik barátja, hogy kint vannak az emberek az utcán, mire Petri fogja a kameráját és megy, hogy megnézze, mi történik. Ebből az estéből lesznek majd a film első képkockái: csendőrök figyelmeztetik a tömeget hangosbemondóban, hogy menjenek haza, ha nem akarják, hogy erőszakhoz folyamodjanak. Egyre feszültebb a hangulat, az emberek egyre hangosabbak és erélyesebbek, mindegyre közelebb férkőznek a csendőrökhöz, a kép is egyre remegőbb lesz, a kamera hol a csendőrökre, hol a tüntetőkre néz, szabálytalanul és hirtelen, pont úgy, ahogy az ember kapkodja a fejét ebben a csődületben, hogy nehogy lemaradjon valami fontosról.
Ez a spontaneitás és kíváncsi tekintet végigkíséri a București, unde ești-et, és a kamerát operáló Petri lazasága és személyessége az, ami miatt egyáltalán nem zavaró, hogy a film nem tud átfogó képet adni sem a tüntetésekről (szó sincs például Románia egyéb városairól, ahol hasonló tiltakozások voltak), sem a tágabb kontextusról (az ekkor még oldalvágányként funkcionáló, de később igencsak relevánsnak bizonyuló Verespatak-ügynek csupán pár másodperc jut néhány kósza bannerrel). Ehelyett viszont rengeteg embert ismerünk meg és számos kis konfliktusnak és történésnek leszünk szemtanúi. A hatalmas zászlóval a sugárúton bóklászló alsóneműre vetkőzött munkanélküli a téli fagyban, a csendőrökkel feszülten vitatkozó és a beazonosítást elutasító szikár alkatú nyugalmazott tisztviselő, a Nemzeti Színházzal szemben a fűben körben ülő és a szegénységről vitázó fiatalok és a film többi izgalmas arca a tüntetések heterogén és szétfeszítő tömegét reprezentálják. Felkavaró és szembesítő látni, ahogy a Szociálliberális Szövetség (USL) lefizetett tüntetői, a nacionalista érzésű elégedetlenkedők és a progresszív gondolkodású demokrata fiatalok nemcsak a rajtuk élősködő politikai elittől, de gondolatilag egymástól is igencsak messze állnak. Nincsen közös cél, ami összetartaná őket, ezért egyáltalán nem meglepő, hogy technikailag eredménytelen a felvonulás: a Băsescut államfői mivoltából leváltani hivatott népszavazást érvénytelennek nyilvánítják.
Amit látunk ezalatt az egyébként rövidke, alig másfél órás dokumentumfilm alatt, mégis élettel és energiával teljes, hiszen a tüntetés lehetőséget teremt olyan találkozásra, amely a való életben ritkán lehetséges. A legkülönfélébb politikai elvekkel és életviteli módszerekkel rendelkező emberek állnak szóba egymással és keverednek egészséges vagy érzelmekkel túlfűtött vitába, különböző generációk és társadalmi rétegek feszülnek egymásnak és adnak hangot elgondolásaiknak. Petri teret és hangot ad mindeniküknek, nem ítélkezik és nem véleményez, csak figyel: akár a munkáját végző csendőrre is, aki egykedvűen áll az út szélén a nagy kavarodás közepette.
A már említett nyilatkozatban írja Petri azt is, hogy a tüntetések sokszor eszébe juttatták gyermekkorából az 1989-es decemberi eseményeket, és valóban, a forradalom mára már emblematikussá vált képei mindegyre rámontírozódnak a tüntetés képsoraira, ahogyan maguk a tüntetők is rendszerint szóba hozzák az ominózus eseményt. Mintha semmilyen változás nem történt volna az elmúlt két évtized során, vagy ellenkezőleg, túl sok minden történt, és kicsordult a pohár. Ugyan perspektíva kérdése, de úgy tűnik a filmből, hogy inkább az előbbi az igaz: a forradalom nem azért cseng mindegyre vissza, mert előképként motiváló erőként áll a mostani tüntetés résztvevői számára, hanem mert olyan origót jelképez, amelyhez szükséges visszatérni ahhoz, hogy megértsük, hogy mi az, ami 2012-ben történt a főváros (és nemcsak) utcáin. Ha Corneliu Porumboiunál a kérdés az volt, hogy volt-e vagy sem forradalom a fővárostól keletre fekvő kisvárosban, akkor Vlad Petrinél a kérdés már egyenesen Bukarestnek tevődik fel és sokkal radikálisabban: hol van Bukarest, amikor forradalmat kéne csinálni?
