Idén tizenkettedik alkalommal vált Kolozsvár a magyar film melegágyává, ahol négy napon keresztül nemcsak a legfrissebb produkciókkal tömhettük szervezetünket, hanem magukat az alkotókat is közelebbről szemügyre vehettük, ráadásul a filmkészítés kulisszatitkaiba is bepillantást nyerhettünk. Filmtettfesztre menni meg amúgy is olyan érzés, mintha hazatérnénk: akárhányszor távozunk, a mozi örök sötétje úgyis mindig visszavár.
Annak érdekében, hogy minél több erdélyi filmfaló részesüljön a Filmtettfeszt örömeiből, idén először négy városban is zajlottak a vetítések. A kolozsvári főbázis mellett Székelyudvarhelyen, Nagyváradon és Nagyszebenben is megízlelhették a friss magyar filmtermés gyümölcseit, ráadásul Kolozsváron is új helyszínnel bővült a már megszokott Győzelem mozi–Sapientia egyetem páros, így az Insomnia kávéház is tárt karokkal fogadta a látogatókat – vetítés előtt, alatt és után egyaránt.
A csütörtök délutáni megnyitó máris legendás pillanatokat szült, ugyanis a szervezők mindannyiunk kedvenc magyar producerét, Durst Györgyöt ajándékozták meg az újonnan bevezetett Sárga Csikó-díjjal. Az ünnepélyes megnyitón Buzogány Klára főszerkesztő, valamint Zágoni Bálint menedzser melegítette be a terepet, a díjat pedig a Filmtett egyik alapítója, Zágoni Balázs adta át az őszintén elérzékenyült producernek. Ilyenkor válik igazán nyilvánvalóvá, hogy bizony, a legkeményebb producer is emberből van. Hasonlóan örömteli pillanatok zajlottak az utolsó nap is, ám ekkor leginkább közönség megjutalmazása került fókuszba – három csodaszép tortát fogyasztottunk el közösen, melyek nemcsak csodaszépnek, hanem veszélyesen finomnak is bizonyultak. Ezt az is bizonyítja, hogy olyan falatozók is akadtak, akik óriási lelkesedéssel jelentkeztek egy kis repetára is (nem én voltam!).
Persze az nem újdonság, hogy a szellemi táplálékok igénylői számtalan módon kielégíthették étvágyukat, hiszen mégiscsak ez a Filmtettfeszt lényege. Aki szakmai komolyságra vágyott, annak kötelező volt a részvétel a forgatókönyvírói kerekasztal-beszélgetésen, melynek meghívottai (Köbli Norbert és Rácz Erzsébet forgatókönyvírók) saját tapasztalatuk tükrében beszéltek az alkotói folyamat fontosságáról. Aki rövidekre és velősekre vágyott, az Insomniában tanyázva bőven kivehette a részét a fesztiválos kisjáték- és animációs filmekből, aki pedig az idei Filmtett-tábori alkotásokra volt kíváncsi, az a moziterem hűvösében ellenőrizhette, hogy milyen lett a sepsibesenyői termés. A gyerekeket is becsalogatták, az erdélyi filmtörténet múltjára is vetettek néhány nosztalgikus pillantást, és a dokumentumfilmek sem maradhattak el. Két személyes kedvenccel is gazdagodtam, ami az utolsó műfajt illeti. A Riksaláz és a Magyar bajusz – bár két teljesen különböző tematikájú alkotás – visszaadta a dokfilmekbe vetett bizalmam, az általuk bemutatott valós történetek sokkal jobban szórakoztattak, mint mondjuk egy alaposan megírt, fárasztó poénokkal teletűzdelt vígjáték. Bár egyikük az Amszterdamba emigrált, biciklis taxisként próbálkozó magyarok életét mutatja be, a másik pedig egy olyan magyar csapatét, akik Németországba utaznak, hogy az Európai Bajusz Bajnokságon bizonyítsák be, hogy a magyar bajusz az igazi bajusz – mindkét film a magyarok töretlen lelkesedéséről és kitartásáról szól, még akkor is, ha végül mindannyian vesztesként térnek haza.
A legnépszerűbbnek idén is a nagyjátékfilmek bizonyultak, alkalmanként elég keményen meg kellett küzdeni egy-egy ülőhelyért, ráadásul olyan vetítés is volt, ahol a földön is szép számmal helyet foglaltak a merészebbek. Mivel idén rekordszámú meghívott is érkezett a filmekkel együtt, majdnem minden vetítés után meghallgathattuk az alkotók személyes véleményét és tapasztalatát, a merészebbek pedig akár saját kérdéseiket is feltehették. A dokumentumfilmekhez hasonlóan a nagyjátékfilmeknél is központi témának számított az emigráció (Szülőföld, szex és más kellemetlenségek, r. Kincses Réka) és a menekülés (Isztambul, r. Török Ferenc) témája. Terjedelmes hossza ellenére Jankovics Marcell több mint két évtizeden át készült Madách-adaptációja, Az ember tragédiája óriási tömeget vonzott, a legnagyobb sikert viszont mégis Pálfi György – valójában nem is feltétlenül magyar, nem is feltétlenül hagyományos értelemben vett – filmje, a Final Cut – Hölgyeim és Uraim aratta. Talán ez volt az egyetlen olyan vetítés, amikor a közönség a stáblista után következő feliratokat is mohón leste, ugyanis összesen 450 filmből láthattunk egy-egy apró töredéknyi jelenetet, az általunk felismert képeket pedig mi is ellenőrizhettük a legvégén felbukkanó teljes lista alapján.
Annak ellenére, hogy manapság már számtalan módon hozzá lehet férni mindenféle mozgóképes termékhez, akár úgy is, hogy ki sem kell bújnunk a paplan alól, szerencsére még mindig sokan maradtak, akik ki szeretnék használni a mozizás szocio-vizuális összetartó erejét. A Filmtett Egyesület már tizenkettedik alkalommal szervezte meg az aktuális erdélyi és magyarországi produkciókat felvonultató fesztivált, de így is minden évben számos olyan új látogató érkezik, aki számára még mindig kuriózumnak számít a magyar film. Ilyenkor négy nap erejéig az újoncok kíváncsisága találkozik a veteránok tapasztaltságával, akik közös erővel teszik tiszteletüket a jelenleg számos problémával küszködő, de már egyáltalán nem gyerekcipőben járó magyar film előtt. Kolozsvár egyetlen magyar filmfesztiválja, mely ráadásul teljesen ingyenes is, évről-évre egyre több látogatót számlál. Nézők tehát mindig szép számmal lesznek, a kérdés inkább úgy tevődik fel, hogy a magyar filmgyártás jelenlegi helyzetét tekintve, vajon lesz-e mit nézni a következő években...?
