Ha tiszta a porta, jó a háziasszony – gondoljuk rendszerint. De az is lehet, hogy évek óta nincs se háziasszony, se anyuka otthon, mert Olaszországban dolgozik, hogy megkeresse a pénzt arra, hogy gyerekei jobb iskolába járhassanak – ebben az esetben az apuka az anyuka. És Costică Arhirt már az első képeken megszeretjük.
Saját kezűleg gondozza himlős fiát, metilinkékkel kenegeti a kiütéseket és beosztja a gyógyszert a kezelésre. A férfi egyedül neveli gyermekeit, és igyekszik őket tanulásra ösztönözni – hisz a képzettséget tartja az egyedüli kiútnak a falusi szegénységből. Próbálja őket felesége „helyett” is szeretni, de tudja, hogy ez lehetetlen. Igyekszik beosztani minden napjukat, hogy ne legyen elhanyagolva se a föld, se a ház környéke, de közben lelkiismeretfurdalása van, mert gyerekei nem játszhatnak annyit, mint a többi korukbeli. Ráadásul hiányzik neki a felesége és a gyerekek egyre inkább eltávolodnak anyjuktól, akit az időközönként hazaküldött csomagok és a ritka telefonhívások virtuális családtaggá tesznek.
Thomas Ciulei rendező könnyen közel kerül az emberekhez – a filmezett alanyokhoz és a nézőkhöz egyaránt. Megtalálta azt a midcult-os dokumentumfilmes hangnemet, ami se nem szenzációhajhász, se nem unalmas és még technikailag is igényes. Valahogy ráérzett arra, hogyan kell az emberekkel beszélni és hogyan kell őket filmezni. Már az Ez van (Asta e) című, a Duna-deltában forgatott dokumentumfilmje is bizonyította ezt. Szereplői egyszerű emberek, néha együgyűek, de nem mesterkéltek. Ha a régebbi filmjében bosszantott is, hogy néha a szép képek és a film szerkezete kedvéért nagyon „belerendezett” a jelenetekbe, a Virágok hídjában még ezt sem vethetem a szemére.
Ciulei 2007 januárja és áprilisa között járt forgatni az Arhir családhoz Acuiba. Az látogatások közötti időmúlást érzékelteti, ahogy Costică lelkiismeretesen beszámol a film egyes jeleneteiben arról, hogy mi történt azóta, hogy a stáb legutóbb ott járt: hogy Alexie beteg volt és a nővére, Maria elkapta tőle, de hál’istennek azóta mindketten meggyógyultak; vagy a vetésről beszél, néha napi tervet állít fel az egész család számára és szigorúan ellenőrzi, hogy mindenki jól végezze a dolgát.
A film íve, a vágás-szerkesztés játékfilmes hatású, fokozatosan építkezik a szereplők bemutatásától a csúcspontig. Az elején úgy tűnik, hogy csodálatos harmóniában él a család, mindenki lelkiismeretesen tanul és dolgozik, a gyerekek minden nap beszámolnak az aznapi jegyeikről, egymás közt huncutak, de szófogadóak az apával szemben; az öreg szimpatikus, segítik egymást és egyik nap olyan mint a másik – amíg a húsvéti készülődések ki nem robbantják a konfliktust: mikor jön már haza az anya, aki a hivatalos papírok megszerzésére vár három és fél éve?
Egyre többet tudunk meg a férfi szomorúságáról, egyre ingerlékenyebb, minden nap várja, hogy mikor beszélhet végre a feleségével. A gyerekek nem igazán beszélnek róla, viszont az ajándékcsomagnak nagyon örülnek. Osztozkodnak lelkesen, végre kicsit önfeledten örülhetnek valaminek, de mikor anyjukkal beszélnek telefonon, látszik, hogy unják ezeket a beszélgetéseket és nem igazán érdekli őket. Ez az a pillanat, amikor kijön a sodrából Costică és majdnem elsírja magát, hogy a gyerekek gúnyt űznek az anyjukból és a nehéz helyzetükből. Az apa a várakozással marad, a gyerekek a megszokottsággal.
Nem ők az egyedüli ilyen család. A környezetükben mások is vannak hasonló helyzetben és ez csak egy egyszerű fejezet az életükből, ami három éve ugyanolyan. Csak éppen Ciulei felfigyelt a körülményre és kiemelte ezt a fejezetet.
