Az idei TIFF első versenyfilmjére már csak a jegyárus nénivel folytatott kisebb harc után sikerült bejutnom. Bár az ismertető nyomán több akcióra számítottam, mindenkinek ajánlom ezt a díjra is esélyes filmet, mert a hosszú beállítások, a sokatmondó csendek olyan belső utazásra hívnak, amelyet egyszer mindenki átél felnőtté válása során.

Egy unalmas mexikói város közelében, gazokkal benőtt úton villanyoszlopnak ütközik egy piros autó. A poros, személytelen ipari táj zaját hallva néhány felirat és egy üres kép jelenik meg, majd hosszú perceken keresztül nézzük a villanyoszlop előtt álló autót. Azonnal eszembe jutnak az autós kalandjaim és megértően várom a fejleményeket. Ám ezek nem egyből következnek. Tablószerű beállítások jönnek egymás után, mozdulatlan kistotálok, amelyekbe jobboldalt belép a főszereplő fiú, a kép másik oldalán pedig eltűnik, a néző pedig ottmarad az üres, lepattant külvárossal. Juan reménytelen harcba kezd az autószerelőkkel. Egyik műhelytől a másikig bandukol, de mindenhol visszautasítják. Hazatelefonál, de nem tudja elmondani anyjának, hogy mi történt, mert az szóba sem áll vele.

Betéved egy öreg autószerelőhöz, aki azonnal tolvajnak gondolja. A jelenet minimalista feldolgozásával, a kevés beszéddel és száraz humorával rögtön magával ragadja az embert. A kezdetben ellenséges öregúr aztán mégis felajánlja segítségét – természetesen nem ingyen. Megmondja, hogy milyen alkatrészt szerezzen be, és azokat hogyan cserélje ki saját maga. Ezután találkozik az alkatrészboltban azzal a fiatal lánnyal, akivel első perctől különös bizalom alakul ki közöttük. Ketten várják a Juannal egyidős fiút, aki majd megjavítja az autót. Ebbe a puszta környezetbe, ahol az utcák is üresek, ez a szerelő fiú új színt hoz: kung fu-film-rajongó, imádja Bruce Lee-t, sokkal érettebb, mint Juan, és anyjával él, aki erősen vallásos. Erős bizalmi barátság szövődik közöttük.

Az igazi dráma azonban nem az lesz, hogy nem sikerül elindítani az autót: lassan kiderül a néző számára az is, hogy Juan nemrég vesztette el az apját. Anyja képtelen magához térni a veszteségből és két gyerekét magukra hagyja. Apjuk hirtelen halálával, ennek következményeivel és saját gyászukkal mindkettejüknek meg kell megbirkózniuk. A hosszan kitartott jelenetek végén az üres beállítások olyanok, mintha azt a hiányt, azt az űrt sugallnák, amit a váratlanul elveszített családtag okozott. A kislány fényképeket vág naphosszat egy sátorban, míg Juan az apjától maradt örökséget, az autót próbálja elindítani. Rendkívül nyugodt természete miatt váratlanul éri a nézőt, amikor egy baseball-ütővel nekiesik az autónak. Ekkor szabadul fel benne egyszerre a gyűlölet, a fájdalom és a harag, jelentős változásokat hozva. A céltalanságból célok lesznek és Juan megpróbálja minden addig félbehagyott ügyét megoldani.

A hiány enyhíthető: a felnőtté válás, a felelőségvállalás terhe az, ami lassan kitölti az űrt a film végére. A Berlini Filmfesztivál FIPRESCI- és Alfred Bauer-díjával kitüntetett Fernando Eimbcke filmjéről a füllesztő hőség és a film hosszú csendjei nagyon kevés nézőt űztek el. Minimalista eszközökkel dolgozó stílusgyakorlat a film, nem hiányzik belőle a száraz, ironikus humor sem. És miért is Lake Tahoe a film címe? A film végén ez is kiderül...

A következő vetítés június 4-én, szerdán 13:00 lesz a Köztársaság (Republica) moziban.