Pontosan negyven éve forgott Makk Károly rendezésében a Bolondos vakáció című egyetlen román-magyar koprodukcióban készülő szocialista road-movie. A film negyven év alatt semmit sem veszített bolondságából, vagy inkább suta- és butaságából. Szexis fiatal szereplői céltalanul rohangálnak a politikai gondossággal kicentizett magyar-román útvonal különböző állomásai között, románul és magyarul próbálnak udvarolni egymásnak, szótárral vagy anélkül, és állítólag hisznek abban, hogy a szerelem nem ismer országhatárokat.

Ez utóbbiban mi is hiszünk, de nem ennek a filmnek köszönhetően. Mindazonáltal a filmen több helyütt, legnkább pedig a zárójelenetén egész jót szórakoztunk, de ezért nem a forgatókönyvnek, nem is a rendezésnek vagy a színészi játéknak, hanem egyéb bizarr tényezőknek lehetünk hálásak.

Makk Károly véletlenül csöppent ebbe a filmbe, nem ő találta ki, nem ő akarta: felkérték. Eredetileg Bán Frigyes lett volna a rendező, de ő egy súlyos, később végzetesnek bizonyuló autóbaleset következtében nem tudta leforgatni a filmet, és már egy korai szakaszban Makk Károly ült helyébe a rendezői székbe. Szerencsére mindazt, amit ebben a székben elkövetett, három évvel később sikerült jóvá tennie a Szerelem című filmjével.

A Bolondos Vakáció a MAFILM 3. Játékfilmstúdió valamint a Studioul Cinematografic Bucureşti koprodukciójában készült és mindenben ügyel a szocialista politically correctness elveire. A kvartettben íródott forgatókönyv alkotói – magyar részről Kállai István és Katona Ferenc, román részről pedig Dumitru Carabat és Constantin Ştefănescu – olyan történetet fabrikáltak, amely a Balaton-parton kezdődik, Budapesten folytatódik, Bukarestben terebélyesedik, majd a román tengerparton kulminálódik. Csakhogy mindkét fél elégedett legyen. Kicsit olyan ez, mintha a két ország turisztikai ügynökségei a szakminiszterek részvételével előzetesen szerződést kötöttek volna a helyszínek tekintetében.

A történet roppant egyszerű: Pali (Ernyey Béla) a vitorlásoktató beleszeret a Balaton partján nyaraló Oanába (Ilinca Tomoroveanu). Kettejük közt tolmácsolni Pali húga, a románul jól beszélő Piri tud csak (Borbáth Ottília alakítja, akkoriban a marosvásáhelyi színház művésze), aki meg természetesen egy román fiúba szerelmes. Oana táviratot kap és azonnal haza kell utaznia. Pali nem akar megválni a lánytól, ezért beszervezi Pétert (Sztankay István), s főleg annak 1921-es évjáratú Colmyne márkájú autóját, hogy azzal vigyék el a lányt Romániába. Velük tart persze Piri is, majd csatlakozik egy stoppos lány, Ági, aki évek óta szintén egy román fiúval folytat élénk levelezést, szótár segítségével, és most jött el a nagy találkozás pillanata. Ekkor veszi kezdetét a hosszú autózás az oldsmobillal melynek során megtekinthetjük a negyven évvel ezelőtti ártándi magyar-román határátkelőt, majd a kényes pontnak számító Erdély fölött könnyedén átrepülve egyből a Déli-Kárpátokban vagyunk, ahol a Colmyne lerobban. Hogy a festői táj még jobban érvényesülhessen, kezdetét veszi az utazás eredetibb szakasza: a kocsi, utasaival együtt, egy ideig tutajon közlekedik a sebes hegyi folyón, majd egy rönkszállító teherautón, hogy egy békás-szorosi hegyi alagútnál pillanatok alatt ott teremjen egy helikopter, amely egyetlen kiáltásra („Auzi, Vasili, vino şi transportă rabla asta pe capătul celălalt al tunelului! – Hallod, Vasili, gyere és szállítsd át ezt a tragacsot az alagút túloldálra!") át is repíti a kocsit utasaival együtt a kárpátok déli részén fekvő kisváros egyen-panelházaktól szegélyezett főterére.

A film gyártói, legalábbis a Film Színház Muzsika tanúsága szerint még csak hírből ismerhették a dublőr és a kaszkadőr fogalmát, aminthogy a színészek se tudták néha pontosan, hogy mit is várnak el tőlük. Erről tanúskodik Liska Zsuzsának, a filmbeli Áginak az említett hetilap 1968. február 24-i számában közölt rövid interjúja: „A film Romániában játszódó részének forgatásakor egy nap közölték velem, hogy helikopter-felvétel lesz, és a magasból, a szinte égig érő hegyóriásoknál is magasabbról gyönyörködhetem majd a festői Békás-szorosban. Sőt, épp ez lesz a feladatom: a táj szépsége fölötti csodálatomat kell majd eljátszanom. Felszállás előtt megemlítették, hogy nem a helikopterbe kell majd ülnöm, hanem abba a kis piros autóba, amelyet sodronykötéllel csomóztak a helikopterhez. Az operatőrrel megegyeztünk, hogy – mivel a fülsértő zaj miatt úgysem érteném meg mit mond – számomra az lesz a játékra a jel, hogy térdével megböki az én térdemet. Lassan felemelkedtünk. Közben iszonyatos szél kerekedett. A sodronykötél csomói kísértetiesen megfeszültek, úgy látszott, mintha minden pillanatban kioldódnának. És ebben a pillanatban éreztem térdemen a jelet. Elkezdtem játszani, hogy milyen szépet is látok. S ekkor újra éreztem a jeladást. Most már azt játszottam el, hogy nagyon szép minden. Újabb jel, Megőrülök, olyan szép! Már a térdem fájt a sok bökdöséstől, amikor a felvevőgép felé fordultam. Meglepetten láttam, hogy az operatőr még meg sem indította a kamerát, hanem megüvegesedő szemmel nézi a lazuló kötélcsomókat és – egyfolytában remeg a térde..."

Az ilyen és ehhez hasonló kalandok ellenére az operatőri munka nagyszerűségét egyébként majd minden kritikus kiemeli. És nemcsak Magyarországon, ahol kuriózumnak számíthattak Sergiu Huzum felvételei, hanem itthoni pályán is. „Ebben a második nagyjátékfilmjében végre lehetősége nyílik riporteri tapasztalatát kamatoztatni. Mert ez a fiatalos vidám történet, amelyben feltárja Románia turisztikai nevezetességeit, lelkes és tehetséges tolmácsra akadt Huzumban" – írja róla szintén 1968-ban Tudor Caranfil filmtörténész és kritikus, Nae Caranfil rendező édesapja.

A hajsza persze itt nem ér véget, hisz Bukarestet is meg kell csodálnunk, de még azelőtt a moldvai kolostorokat, ahol mi sem természetesebb, minthogy az ortodox pópa enyhe akcentussal, de helyes magyarsággal válaszol a tihanyi srácok kérdéseire. Közben felbukkan egy oldsmobile-buzi francia úriember és egy szexőrült svéd turistanő, akik tovább bonyolítják az amúgy sem könnyén követhető cselekményt. A film román és magyar főszereplői között leggyakrabban elhangzó kérdés a „ce spui? ". Erre vágja rá a film Palija, hogy „Nem értem, nem értem! Ezt nem érteni, hanem érezni kell!" Hát igen...

A film színészei többszörösen is nehéz helyzetben lehettek. Lehet, hogy a mostoha és néhol életveszélyes forgatási körülményekért kárpótolták őket a rendkívül vonzó forgatási helyszínek, de vajon mi kárpótolta őket azért, hogy kínlódva kell életet lehetniük halott vagy inkább soha meg sem született szereplőkbe? Pali, Peti egyszerűen nincsenek kitalálva. Oana jó ízlésére vall, hogy figyelemre se méltatja őket és csak autóversenyző barátja után fut. Az ő karaktere azért elfogadhatóbb, mert nem aktív, hanem passzív szereplőként többnyire elég mosolyognia és szépnek lennie. Ez utóbbi pedig adott. Az amúgy tehetségesnek tűnő fiatal színészek kínlódását látva, a korabeli kritikusok is próbáltak minél elnézőbbek lenni a színészi teljesítmény értékelésénél.

„...Sztankay Istvánt, aki olyan elragadó bájjal, kedvességgel játssza ezt a maga-teremtette figurát, mintha annak valóban jelleme, karaktere lenne" – írj azt az Esti hírlap munkatársa 1968 májusában. „Jellemalakításról itt persze nem lehet beszélni, a választott műfaj erre alig adott lehetőséget..." – írja a Film Színház Muzsika egy héttel később. Miért ne adna? Hmm.

Kevésbé voltak azonban elnézőek a kritikusok a film alkotóival szemben: „semmi mást nem helyes számon kémi ettől a filmvígjátéktól, mint hogy feleljen meg a címének. Azzal azonban nem elégedhetünk meg – limonádé-könnyű vígjátékról lévén szó –, hogy mindvégig a szemünk előtt megy végbe, amint véres verítékkel igyekszik megfelelni neki" – írja R. A a Népszava munkatársa a bemutató másnapján. B. Nagy László az Élet és Irodalom hasábjain két nappal később sokkal keményebben fogalmaz. írásának ma különös ízt ad a „komputerlogikára" vonatkozó eszmefuttatása: „Sokszor szinte látni a megnyitott koponyát, a görcsös lüktetést, hogy az emberi agyvelőnek sikerüljön utánoznia, amit éppen maga teremtett tulajdon gondolkozásának mintájára: a komputert, az elektronikus számítógépet. A Bolondos vakáció »sztoriját« is ez a komputerlogika jellemzi. A szerzőközösségbe beletáplálják az adatokat, és az igényeket. A szerzők kiadják a végeredményt. Különbül és pontosabban mint eddig. A sok megalkuvás, primitív számítási hiba után kialakul e filmtípus tiszta képlete, a hamisítatlan agyrém."

Bukarestből aztán irány a tengerpart, hisz reggelre Oana ismét kereket oldott. Konstancán aztán végre lehull a lepel. Kiderül, hogy Oanát ott várja a barátja, aki épp megnyeri az oldsmobilok nemzetközi kupáját, majd kedvesét átölelve, felszáll egy éppen indulni készülő óceánjáróra. Amikor ehhez a jelenethez értünk – a bukaresti filmarchívum vágóasztalán volt alkalmam megtekinteni a filmet – megállíttattam, majd visszapörgettem a szalagot. Második nekifutásra sem hittem még a szememnek. Harmadszorra megállítottam a szalagot a kérdéses képnél. A vágóasztal kezelője kérdezte, hogy mit nem látok jól? Mondom, csak abban nem vagyok biztos, hogy jól látom-e a hajó nevét. Hogy román főhőseink a Transilvania (Erdély) nevű hajón úsznak el, miközben a két magyar srác a parton kétségbeesetten ugrál és integet a lassan távolodó hajónak.

Megerősítette, hogy tényleg jól látom. Hát ha másért nem, ezért a finom kis áthallásért/átlátásért megérte megnézni a filmet. Persze marad a kérdés: hogy ez hogy csúszhatott át? Egyáltalán ki vette a bátorságot, hogy egy ilyen poént akkor becsempésszen a filmbe? És ha már becsempészte, hogyan maradhatott a filmben egy olyan korban, amikor sasszemű cenzorok figyeltek arra, hogy áthallás, kétértelműség márpedig ne maradhasson a filmben. Persze a Murphy nevű filmrendező kezét nehéz megkötni. Könnyen lehet, hogy egy helyi gyártásvezető-asszisztens tudta „csak ezt" a hajót diszponálni a forgatásra, amint az sem kizárt, hogy a sok egyéb mellett – ahogy az egy forgatáson lenni szokott – tényleg senki sem figyelt erre oda. A válasz rejtély marad. A legjobb jeleneteket nemegyszer a Nagybetűs írja. Egy olyan korban, ahol Erdélyről beszélni nem lehetett, ahol nem létezett nemzetiségi kérdés, hiszen azt már rég megoldottnak tekintették, ahol az „Oradea" tábla után rögtön a Déli-Kárpátok következnek, egyszer csak egy búsan tülkölő óceánjáró átúszik a képen és fityiszt mutat alkotóknak, nézőknek egyaránt.