[kritikaíró pályázat] A második világháború után rossz sorsra jutott vagy árván maradt gyerekek tán a legkedveltebb szereplői voltak a neorealista filmeknek – nem véletlenül. A nyomor még nyomorúságosabbnak látszott, ha az áldozatok – fiatal koruk miatt – fokozott szánalmat váltottak ki a környezetükből és a nézőkből egyaránt. Az ártatlan, gyermeki jelenlét ezen felül elfogadhatóbbá is tette a közönség számára, hogy a filmben ábrázolt problémákra csak a csoda a gyógyír.

Buñuel, aki hosszabb kihagyás után épp a 40-es évek második felében tért vissza a filmvilághoz, többek között ezért sem tudott megbékélni a neorealista iskola optimizmusával. Nem elég, hogy ezeknek a filmeknek a fő- és még mellékszereplői is idealizáltan pozitív karakterek, de tisztaságuk és meg nem alkuvásuk gyakran egy mesei fordulattal térül meg, mely megoldást kínál ugyan a szereplőknek (és reményt a film nézőinek!), ám ugyanakkor el is komolytalanítja, de legalábbis a realista esztétikától eltávolítja a látottakat. Ha pedig mégis fel-felbukkan egy negatív karakter (hogy a mese ne legyen egyoldalú), akkor az illető csupán a kontraszt kedvéért negatív, hogy a főhős becsületességét még inkább kidomborítsa.

Bár Buñuel is tett kivételeket – De Sica Sciusciáját például kifejezetten szerette –, a fentiek mellett legtöbbször azt kifogásolta a korabeli alkotók munkáiban, hogy már-már rögeszmésen ragaszkodnak az objektív elbeszélésmódhoz, nem engedve teret a képzelgésnek és az álmoknak, melyek az élet szerves részei, főleg a nehéz időkben. Mintegy a rendezőtársaknak megfogalmazott válaszként kezdte el forgatni az Elhagyottakat.

A prológus azonnal figyelmezteti a nézőt: ez a film nem optimista. Mexikóváros egy nyomornegyedét igyekszik hitelesen bemutatni: ebben a porfészekben nincsenek bájosan mosolygó gyerekek és ártatlan gyerekcsínyek, sem pedig oltalmazó, megbízható felnőttek. Ezeknek a kölyköknek nincs kihez fordulniuk, nem bízhatnak senkiben – a barátjukban főleg nem, hisz az akár kést is döfne a hátukba néhány pesóért, egy doboz cigiért vagy egy darab kenyérért. Újdonsült bandavezérük, a börtönből megszökött El Jaibo hamar megtanítja a srácoknak, hogyan is maradhatnak életben ilyen körülmények között az utcán. A két alapszabály: lopd el és kopj le.

Pedro, mindnyájuk közül a legjózanabb, rögvest a vezér bizalmasává válik, miután szemtanúja lesz egy gyilkosságba torkolló múltidézésnek. Pedro tekinthető a film főszereplőjének, annyiban legalábbis, hogy ő testesíti meg az esetleges nézői reménykedés egyetlen tárgyát: falaz a gyilkos El Jaibónak; segít egy magára hagyott fiún, Ojitoson; dolgozni próbál és igyekszik kiérdemelni anyja szeretetét. Erőfeszítéseivel azonban minden alkalommal zárt kapukat dönget. A lelke mélyén megbúvó jóság szinte abszurddá is válik a környezetéhez képest. Bukása már a film elején sejthető – bekövetkezése mégis letaglózó, hiszen a közönség reménykedése nem volt alaptalan.

Az Elhagyottak két okból tud felülemelkedni a korabeli neorealista filmeken. Egyfelől szakít – ha csak egy-két jelenet erejéig is – a tárgyilagos elbeszélésmóddal, és a Pedrót őrlő bűntudatot a fiú bizarr álmán keresztül (is) ábrázolja, voltaképpen tehát a neorealista kisfiúk szomorú szempárja mögé merészkedik, és a szorongás tudatalatti gyökerét vizsgálja. Emellett nem átall kitérni a kamasz fiúk vágyának heves vérmérsékletű feltörésére sem.

Másfelől – és a szürrealizmusban elért vitathatatlan érdemei ellenére e szempont még jelentősebbnek bizonyul – Buñuel nem tesz különbséget jó és rossz között. A nyomornegyed lakói egyformán az életben maradásért küzdenek, ha kell (és kell), akár alattomos eszközökkel. Az utcakölykök nem rendelkeznek a korszak más filmjeiből ismert gyerekperspektívával, amelyen keresztülszűrve a felnőtt viselkedésformát annak egyfajta sterilizált, naiv változatát adaptálhatják. Ezek a srácok tényleg felnőttként kénytelenek lopni, csalni és gyilkolni, játékaik pedig nem mások, mint az unaloműzés és a hecc kényszerű eszközei; a szabadság és a hatalom kérészéletű illúziói.

A film néhány értelmiségit leszámítva heves tiltakozást váltott ki a nemzetét mélységesen tisztelő mexikói közönségből: a nézők többek között a fiát utáló anya személyét a valóság torzító és felháborító túlzásának vélték. Négy napig tartó, feszült légkörű vetítés után le is vették a mozik műsoráról, hogy aztán hetekkel később, Sedoul és Pudovkin elismerő kritikáinak hála, Cannes fogadja tárt karokkal, és jutalmazza végül az Elhagyottakat a legjobb rendezés díjával.

A kritikai siker ellenére Buñuel soha többet nem tért vissza a neorealizmushoz. 32 filmből álló életművének kakukktojása példátlan éleslátással beszél a nyomort átható kilátástalanságról, amelyet Rossellini és főleg De Sica mindig csak a mesei főhős ádáz, ám (ha máshogy nem: csodával) legyőzhető ellenségeként mert lefesteni.