17. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál (Budapest, 2010. április 8–április 18.) 17. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál (Budapest, 2010. április 8–április 18.)

Jéghegy a láthatáron – Jelentés a Titanicról 4.

17. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál (Budapest, 2010. április 8–április 18.)

Ritter kollégától átvéve a stafétát szerdától aktívabb résztvevőjévé váltam a bő egy hete tartó fesztiválnak. Mostanra már mindenki tudja, kitapasztalta, hogy a filmek közötti szünetekben melyik környező látványpékségben tudja beszerezni a lehető legjobb minőségű kávét, péksütit és egyéb ellátmányt – a lehető leggyorsabban. 7-8 nap után már közösen unjuk a felvezető Titanic-spotot, és persze egyre tisztább képet kapunk az idei felhozatal színvonaláról is.

Azok, akik túlélték a Perzsa Macskákból megismert Take it Easy Hospital zenekar buliját, a Tim Burton és Timur Bekmambetov által fémjelzett (és főleg reklámozott) 9 posztapokaliptikus animációs filmjén pihenhette ki másnaposságát. Shane Acker rendező saját kisfilmjét duzzasztotta egész estéssé – vagyis ebben az esetben egész délelőttössé. A nagy duzzasztásba viszont úgy tűnik, nem fértek bele bizonyos nélkülözhetetlen dolgok, mint amilyen többek között a saját lábán megálló történet is lett volna. A rendező mintha nem számolt volna azzal, hogy 80 perc alatt a néző több „miért?” jellegű kérdésre várja majd a választ, mint egy 10 perces rövidfilm alatt. A történet olyan gyorsan pörög, hogy szinte magától értetődően ugorja át a saját hiányosságait, amivel felőrli a látvány adta atmoszférát is. Ugyanis a 9 az effektek és vizualitás terén nagyon erős lenne, de ahogyan a Metropia esete is mutatta, ez még távolról sem minden.

Kép a 9 című filmből

Folytatva az animációs vonalat, a Kutyám, Tulipán következett, amely már egészen más témákat érintett: egy férfi és a kutyája közti kapcsolatot bemutató film elsőre talán túlságosan banálisnak tűnhet, az alkotópáros (és természetesen az alapanyagként szolgáló J. R. Ackerley regény) mégis képes volt a megszokotthoz képest más hangon megszólalni. Sandra és Paul Firelinger filmje túlsúlyos pátosz és cukormáz nélkül tudta ábrázolni Tulipán, és a vele idősödő gazdája történeteit és viszonyát. Az egyetlen baj vele, hogy fél órával rövidebben is el lehetett volna mesélni ugyanezt a sztorit, és akkor talán nyomokban sem éreznénk az így bizony fel-feltörő unalmat. A Kutyám, Tulipán mindenesetre kedves, szerethető film, az általam látott animációk közül eddig a legjobb. Külön dicséret illeti az elnagyolt, szinte már vázlatos képi stílusáért, ami a mostanában divatos (és a Titanicon is jelen lévő) szuperlátványos animációk mellett kifejezetten bátor választás volt.

Rövid szünet után, egy hirtelen ugrással már igencsak messze kerültünk az animációk világától, minthogy az Így ért véget a nyaram című orosz produkció egy jeges-tengeri sziget kutatóállomására utaztat minket. Az állomás két „lakója” között a fiatal Pavel hazugságai után szép lassan fejlődnek ki a konfliktusok, és a filmből bontakozni kezd a fesztivál első igazán izgalmas pszichothrillere. Alekszej Popogrebszkij alkotását az érdekes történet mellett jelentősen megtámogatják a borzasztóan erős, hosszan kitartott képek is. Sajnos azonban mégsem 100 %-os az élmény, mivel a dramaturgiába becsúszott néhány látványosabb hiányosság. Bár a fiatal orosz rendezőnek nem ez volt az első nagyjátékfilmje, mégis sok tipikus „elsőfilmes” hibába ütközött. Ezek közül is a legfájóbb, hogy bizonyos események, belső változások nincsenek megfelelően megindokolva. Különösen igaz ez a történet második felére. De az Így ért véget a nyaram mindezek ellenére is kiemelkedik az eddigi (általam látott) műfajfilmes mezőnyből.

A szerdai poszapokaliptikus (de legalábbis disztópikus) hangulat után a szervezők csütörtök reggelre már semmilyen könyörületet nem tartogattak. Fél 10-kor ugyanis elkezdődött a Titanic „halálblokkja”, már ami a vetített filmek tematikáját illeti. Már kora reggel a meglehetősen nehéz és komor témát boncolgató kínai-japán háborús filmen, az Élet és halál városán ültem, mintha maga a koránkelés nem lett volna elegendő sokk. A közel 2 és fél órás film a fél lábbal már a 2. világháborúban álló Japán és Kína közti háború legfelkavaróbb eseményét, a japán csapatok nankingi mészárlását mutatja be. Közhely, hogy háborús és/vagy történelmi filmet nem lehet pátosz nélkül készíteni (különösen Távol-Keleten nem, ahol a történelmi filmek már szinte hagyományosan tablószerűek), Lu Chuan-nak azonban mégis majdnem sikerült. Pontosabban hol sikerült, hol nem, a történet ugyanis meglehetősen egyenetlen. A naturalisztikus, sőt néhol brutális, de mindig gyönyörű képekkel mesélő film igyekszik mindkét oldalról megmutatni a borzalmas események egy-egy szeletét. Ha a feltárás nem is objektív, de különösebben rámenős didaxis nélkül jutunk el a film nyilvánvaló végkövetkeztetéséhez. Annak ellenére, hogy mindenképp az idei fesztivál egyik legjobb alkotása, mégis hagy valamilyen utóízt maga után, talán mert túlságosan lehengerlő akar lenni.

Ezután újból Claire Denis-vel ismerkedhetett az, aki eddig még nem ismerte, a rendezőnő 35 pohár rumja mellett ugyanis a White Material című filmje is szerepel a fesztiválon, ráadásul a versenyszekció darabjaként a Hullámtörők díjért is harcban áll. Mindkét film megtekintése után azonban úgy tűnik, hogy ennek a felállásnak épp fordítva kellene lennie, ugyanis az Afrikában játszódó, polgárháborúval körített történet nem kifejezetten fogyasztható. Talán az erősen távolságtartó, dokumentarista stílus miatt (a film valamilyen digitális nyersanyagra forgott) nem kerülünk elég közel sem a szereplőkhöz, sem a történethez. A film fordulatai kifejezetten zavarosak, nehezen követhetőek – na nem mintha olyan bonyolultak lennének, sokkal inkább azért, mert némely esemény teljesen következetlen, ezért érthetetlen is.

A halál témájától nem távolodik el nagyon a Hét perc a mennyországban című izraeli alkotás sem, amelyben egy terrortámadást túlélő nő történetét láthatjuk. Omri Givon filmje jól, sőt, kifejezetten erősen kezdődik. Minden jel arra mutat, hogy egy igazi fesziválfilmet láthatunk, ráadásul a jobbik fajtából. Azonban mind a történet, mint a kivitelezés nagyon hamar, nagyjából félidő előtt esni, később zuhanni kezd. A túlélő Galia történetét elbeszélő alkotás szinte minden fontos, és ezért határozottan kerülendő hibát elkövet a film második felében, és megoldásaiban kifejezetten közhelyessé válik. (Talán, ha André Bazin anno a montázs mellett megemlíti, hogy a flashback is tilos…) Olyan hibák ezek, amik az első fél óra után borzasztóan legyengítik a mű egészét, ami bizony – tekintve az erős kezdést – nagyon nagy kár. Arról nem is beszélve, hogy maga a történet is a befejezésre egy Romána-regény színvonalára esik vissza.

A nap hangulata végül A tehén című bizarr kínai alkotásban teljesedett ki, amely Az élet és halál városához hasonlóan szintén a kínai-japán konfliktus idején játszódik. Niu Er-nek egy kis kínai falu import ajándék tehenét kell megvédenie a japánoktól, hogy aztán sikeresen átadhassa azt a kínai hadsereg számára. Csakhogy miután a hegyekből visszakerül a faluba, addigra azt a megszálló hadsereg az utolsó emberig kiirtotta. Niu Er és a tehén kapcsolata végül barátsággá mélyül, miközben hol a japánoktól, hol a menekültektől kell védenie az értékes állatot. Hu Guan rendező filmje olyan természetességgel ugrándozik a különböző műfajok között, hogy öröm nézni: a történet felváltva abszurd és földhözragadt, komikus és tragikus. Azonban megvan ennek a hátulütője is, mivel épp ebből adódóan nehéz egy kicsit felvenni a ritmust. A filmnek további szépséghibája volt még, hogy a digitális képanyag borzasztó csúnya látványt eredményezett az Uránia mozi vásznára nagyítva.

A Titanic Filmfesztivál 8. napjának meglehetősen emberpróbáló felhozatalát én a magam részéről A fantasztikus Róka úr megtekintésével pihentem ki, amely filmet (a fesztivál nyitóünnepségét leszámítva) most láthatta először és utoljára magyar moziban a nagyérdemű. Egyelőre tehát tovább tart a Ritter kolléga által is nevesített tendencia, miszerint kevés jó műfaji, és főleg közepes szerzői filmek szerepelnek a fesztiválon. De a hátralévő három nap tartogat még néhány várt, érdekesnek ígérkező filmet, köztük Andrew Bujalski új alkotását is.

Támogass egy kávé árával!
 

Kapcsolódó filmek

Friss film és sorozat

  • The Apprentice

    Színes életrajzi, filmdráma, 120 perc, 2024

    Rendező: Ali Abbasi

  • Haldoklás, de komédia (Sterben)

    Színes filmdráma, 183 perc, 2024

    Rendező: Matthias Glasner

  • A szerelem ideje

    Színes filmdráma, romantikus, 107 perc, 2024

    Rendező: John Crowley

  • Mosolyogj 2.

    Színes horror, thriller, 132 perc, 2024

    Rendező: Parker Finn

  • Venom: Az utolsó menet

    Színes akciófilm, sci-fi, thriller, 110 perc, 2024

    Rendező: Kelly Marcel

  • A vad robot

    Színes animációs film, kalandfilm, sci-fi, vígjáték, 101 perc, 2024

    Rendező: Chris Sanders

  • Nő a reflektorfényben

    Színes bűnügyi, filmdráma, thriller, 95 perc, 2023

    Rendező: Anna Kendrick

  • Vogter

    Színes filmdráma, thriller, 100 perc, 2024

    Rendező: Gustav Möller

Szavazó

Melyik kilencvenes évekbeli filmnek kellene már egy folytatás?

Szavazó

Melyik kilencvenes évekbeli filmnek kellene már egy folytatás?

Friss film és sorozat

  • The Apprentice

    Színes életrajzi, filmdráma, 120 perc, 2024

    Rendező: Ali Abbasi

  • Haldoklás, de komédia (Sterben)

    Színes filmdráma, 183 perc, 2024

    Rendező: Matthias Glasner

  • A szerelem ideje

    Színes filmdráma, romantikus, 107 perc, 2024

    Rendező: John Crowley

  • Mosolyogj 2.

    Színes horror, thriller, 132 perc, 2024

    Rendező: Parker Finn

  • Venom: Az utolsó menet

    Színes akciófilm, sci-fi, thriller, 110 perc, 2024

    Rendező: Kelly Marcel

  • A vad robot

    Színes animációs film, kalandfilm, sci-fi, vígjáték, 101 perc, 2024

    Rendező: Chris Sanders

  • Nő a reflektorfényben

    Színes bűnügyi, filmdráma, thriller, 95 perc, 2023

    Rendező: Anna Kendrick

  • Vogter

    Színes filmdráma, thriller, 100 perc, 2024

    Rendező: Gustav Möller