Az igazán tökös B-western legalább annyira hiánycikk mostanában a filmiparban, mint Magyarországon a jó kézműves lager. Jóllehet az elsőrangú western a műfaj 60 éve tartó haldoklása során feltámad egy-egy film erejéig, a zsáner túléléséhez szükséges középkategória igazából már egyáltalán nem létezik. A Csontok és skalpok amellett, hogy megpróbálkozik egy ritka alműfaj reflektorfénybe állításával, a fent említett űrt betöltésére is törekszik. Ez többé-kevésbé sikerül is, ám a történet mégis kellemetlen mellékízt hagy a szánkban.
S. Craig Zahler elég új ember Hollywoodban, eddig mindössze egy film, az Asylum breakout (más néven The Incident, 2015) forgatókönyvét tudja felmutatni, a Csontok és skalpok pedig a rendezői debütálása. Azt azonban már nem állíthatnánk, hogy Zahler neve ismeretlen a kortárs irodalom világában is, ugyanis több kemény, westernkörnyezetbe ágyazott regényt is írt már. A rendezőként bemutatkozó alkotó tehát nem minden ismeret nélkül csapott bele a műfajba, és ez a magabiztosság sokszor átlendíti a filmet az elkerülhetetlen elsőfilmes hibákon.
Zahler például nagyon jól tudja, hogy nem kell egy történetet túlbonyolítani ahhoz, hogy üssön. Történik ugyanis, hogy főhőseink dél-texasi városkájában egyszer csak megjelenik egy részeg csavargó (David Arquette), aki meglehetősen gyanúsan viselkedik. A település sheriffje (Kurt Russell) azonban hamar cselekszik – ti. lábon lövi az idegent – majd aznapra be is zárja a boltot. Illetve előtte még ugrasztja a tökrészegen alvó helyi orvos asszisztensét (Lili Simmons), hogy lássa el a sebesültet. Másnap reggelre azonban az asszisztens, a sheriff-helyettes és az őrizetbe vett idegen is eltűnik a fogdából, mindössze egyetlen nyomot, egy indián nyilat hagyva maguk után.
A másnap reggeli válságstáb úgy határoz, hogy természetesen az elraboltak nyomába erednek, még úgy is, hogy a város professzora szerint valószínűleg egy barlanglakó kannibál törzs tagjai rabolták el a városiakat. A négyfős mentőcsapatba a sheriff, illetve másik helyettese (Richard Jenkins), Samantha férje, a törött lábú Arthur O'Dwyer (Patrick Wilson) és egy beképzelt pisztolyhős (Matthew Fox) jelentkezik, majd gyorsan útnak is indulnak. A több mint két órás játékidő azonban iszonyatos túlzás ehhez a történethez, a film kétharmadát ugyanis a lovagolás, hegyen-völgyön átkelés és gyaloglás adja ki. Mondhatnánk, hogy Zahler türelmesen építkezik, de mivel az út során nem történik igazából semmi dramaturgiailag jelentős, az egész inkább csak unalmas. Igaz, a csapat lovait félúton ellopják, de ennek is csak annyi eredménye van, hogy még lassabban haladunk a csúcspont felé.
A klasszikus western egyik fontos sarkpontja a mítoszteremtés, ami még egész jól is megy Zahlernek. Felvonultatja a jelentősebb toposzokat is, mint a rendíthetetlen sheriffét, az öntelt antihősét és a gerinces kisemberét. Emellett a történet középpontjába helyezett kisváros neve Bright Hope, vagyis Fényes Remény (jövő), ami szép, bár nem túlságosan visszafogott ellenpontja a démonizált kannibál őslakosoknak. Zalher túlvilági farkasként üvöltő szörnyei szintén elég absztraktra sikerültek, pláne akkor, ha sikerül elvonatkoztatnunk attól, hogy westernfilmet nézünk. A western-horror műfaj ugyanis viszonylag alulreprezentált Hollywoodban, bár mivel eddig mindössze egy maroknyi hasonló film készült, talán nem is volt akkora kereslet iránta. A rövid lista elvileg nagy kreatív mozgásteret jelentene, Zahler azonban valamiért görcsösen ragaszkodik a westernhez és indokolatlanul megköti saját kezét, miközben a B-horrorok dramaturgiája szerint építkezik. Ennek megfelelően már a felvezetésben történik néhány alkalmi gyilkosság, majd egy villanásra látjuk a „szörnyet” is, mielőtt találkoznánk azzal a mindennapi renddel, amit Zahler a következő két órában felforgatni készül.
A műfaji keverék azonban nem igazán működék, aminek az az eredménye, hogy pár dolog nagyon nem stimmel az összképben. Bright Hope egy mindössze 268 fős városka, alig több egy ideiglenes határvidék-településnél, azonban valamiért mégis három orvos jut a lakosságra egy olyan helyen és időben, ahol már az is nagy szerencse volt, ha tíz mérföldes körzetben találtak egy leszerelt szanitécet. A meglepően jól ellátott városkának kijutott még egy sheriff, egy sznob polgármester, de még egy indián professzor is. Utóbbi talán a legkevésbé védhető mindközül, hiszen New Yorkban vagy Philadelphiában talán voltak már az 1900-as évek fordulóján hasonló pozícióba került őslakosok, de egy texasi-mexikói határon fekvő kisvárosban aligha.
Az már szinte mellékes, hogy a kannibál törzs feltételezett lakhelye a várostól mindössze ötnapi járóföldre (nagyjából 150–200 km-re) van, a professzor kivételével azonban mégsem hallott róluk soha senki, ő pedig valahogy nem sietett ezt a tényt közölni a többiekkel. Ez a fajta zavarosság megint csak bosszantóan emlékeztet a gyengébb horrorok téziseihez, ami végül is megmagyarázza, hogy miért nem tobzódunk horror és a western fúziójából született klasszikusokban. Mindez egy horrorfilmben megint csak nem, vagy kevésbé lenne zavaró, de Zahler valamiért két kézzel kapaszkodik a western műfaji tételeibe, ahol azonban illene kicsit biztosabb alapokra építkezni. Az már csak hab a tortán, hogy egyetlen épeszű mentőcsapat sem vinné magával a sánta, törött lábú férjet egy több napos erőltetett menetre.
Ahelyett, hogy a két műfaj szépen összeolvadna az egyébként mindkettő számára megfelelően erőszakos történetben, a Csontok és skalpok inkább folyamatos harc a western és a horror között. Ezek után kisebbfajta meglepetés, hogy a színészek nem botladoznak a szerepeikben. Kurt Russell olyan természetes Hunt sheriff szerepében, mintha át sem öltözött volna az Aljas nyolcas után, Wilson pedig sokadára is meggyőzően hozza a tehetetlen kisember mögött megbúvó bátor és elszánt kisembert. Matthew Fox továbbra sem valami jó színész, de még neki is meglepően jól áll a „szegény ember Doc Holliday-e” szerep.
Az alacsony költségvetés sem nagyon látszik a filmen, és az is világos, hogy Zahler elég jól ismeri mind a western, mind a horror világát. Utóbbihoz való kötődése nem csak a dramaturgiai építkezésben feltűnő, de Sid Haig és Michael Paré szerepeltetésével is tiszteleg a műfaj előtt. Továbbra is érthetetlen azonban, hogy miért erőlködik annyira a két zsáner erőszakos kibékítésén, hiszen egy szabadabb pórázra engedett történettel valószínűleg sokkal észrevétlenebbé váltak volna a huppanók. Talán már az is szerencsésebb lett volna, ha a hangsúlyokat megfordítva inkább a westernkeretek kerültek volna a háttérbe a horror javára.
