James Joseph „Whitey” Bulger, Jr. a 70-es, 80-as évek Bostonjának egyik legrosszabb hírű gengszterfőnöke volt, joggal. John Christopher „Johnny” Depp II. pedig a jelenlegi évtized egyik legrosszabb hírű filmsztárja lett, szintén joggal.
Minden kritikában azt emelik ki, hogy ez a szerep Johnny Depp legjobbja az utóbbi évekből. Ez tényleg így van, de ez sajnos már sokat nem jelent, Depp végleg elindult a Nicolas Cage-i lejtőn. Itt például hülye frizurában, gagyi sminkben és átható pillantás érzetét keltő kék kontaktlencsében játssza el az említett bostoni ír gengsztert, és noha egy-egy pillanatra meglódul a karakter, szinte végig csak magát Johnny Deppet látjuk a vásznon, amint Christopher Walken szeretne lenni. Ezen természetesen a forgatókönyv és a film marketingje sem segít: főszerep ugyan az övé, és a plakát meg az előzetes is rá van építve, viszont az egyetlen, valamennyi drámai mélységgel és izgalommal rendelkező szerep a Joel Edgertoné, aki John Connolyt, a Bulgerrel szövetkező és éveken keresztül jó kapcsolatot ápoló FBI-nyomozót alakítja. Ez a – soványka – viszony adja a film drámai gerincét, a körítés pedig a szokásos gengszter-életrajzos maszlag, gyilkosságokkal, rivalizálással, hullaelásással: ezekben tudja kiélni magát valamennyire Depp, aki nagyon gonoszan néz, nagyokat üt és bostoni ír akcentussal beszél, de karaktere igazából fakó és lapos, legemlékezetesebb jelenete is csak egy pofátlan Nagymenők (Goodfellas)-parafrázis.
Lojalitás – különös súlya van (volt) ennek a szónak a bostoni írek között. Bulger az óhazához is lojális: fegyvert küld az IRA-nak. De az FBI-játékos Connoly is fontosabbnak érzi, hogy gyerekkori barátjához, a kezdetben – tíz év Alcatraz után – kisstílű gengszterként randalírozó Bulgerhez legyen lojális, a kenyerét adó állam és a szövetségi nyomozóiroda helyett. Saját bőrét viszi a vásárra főnöke, McGuire (Kevin Bacon) előtt, amint a nyögvenyelősen kiizzadott rabló-pandúr szerződést védelmezi minden ellenérv dacára. Eközben a pszichopatagyanús Bulger szép lassan átveszi az uralmat a város felett, és hatalmas pénzösszegek fölött rendelkezik (ez egyébként a ruhatárában nem mutatkozik meg különösebben). Ez adná a film címét is: a fekete mise, amit a fény szolgálata helyett a sötétségnek celebrálnak, egyfajta perverzió, mint amilyen létrejön a mindennapos FBI-úzus farvizén, amikor bűnözők segítenek elkapni bűnözőket.
A film amúgy korrekt: a kopott, filmre forgatott, szürkésen vintage képi világ kellemes seventies-atmoszférát teremt, nincsenek benne felesleges CGI-k, robbantások vagy vagánykodások, finom low budget-illata van, felvállaltan visszafogott, ráadásul megfelelő mennyiségű sztárt is sikerült beszervezni, a világ egyetlen zéró Kevin Bacon-számával rendelkező színész mellett itt van az obligát Benedict Cumberbatch, aki a bűnöző szenátortestvérét alakítja egy arcpirítóan mellőzött szálban, meg az ötvenszürkés Dakota Johnson, valamint a különösképpen szórakoztató Peter Sarsgaard egy mellékszerepben. Viszont a két óra túlzottnak tűnik egy csavarokat ennyire mellőző történetnek, még akkor is, ha azért van ilyen bő lére eresztve, hogy teret kapjanak mindenféle érdekesnek szánt, de a karakter szempontjából teljesen a semmibe kifutó életrajzi Wikipédia-bekezdések, mint például Bulger fiának a halála. Talán bátrabban kellett volna építeni a megvezetett, Bulgert szinte mentornak tekintő Connoly figurájára, kifejteni ezt a hatalmas dilemmát, őrlődést, s meghagyni Deppet tényleges másodhegedűsnek. Főgonosznak, aminek való.
Sokkal, de sokkal jobb lehetett volna ez az alkotás, ha viszont nincs karakter, nincs film. Még akkor sem, ha a végén öles betűkkel tájékoztatnak az igazi Bulger viselt dolgairól, miszerint 2011-ben, öregkorában végre-valahára elkapták.
