A mester negyvenötödik filmje igazából semmi újat nem mond, de azt nagyon jól csinálja.
Ki ne gondolkozott volna az ölésen? Én aztán biztosan igen, de – akár bevallatlanul, gyáván – valószínűleg mindnyájan megforgattuk (és forgatjuk) az agyunkban, hogy milyen lenne megszabadítani a világot valakitől, akit MI tartunk a világ számára feleslegesnek vagy károsnak. A judeo-keresztény erkölcsi világ, ami fundamentálisan meghatározza kultúránkat – még az ateistákét is – azonban legfőbb princípiumként éppen ezt tiltja a legjobban, nem csoda, hogy a sok ki(el)é(gü)letlenül maradt gyilkos ösztön annyi irodalmi művet, drámát, filmet és tévésorozatot eredményezett (és eredményez folyamatosan). A fikció jótét leple alatt viszont kellemes önfeladással belesüppedhetünk egy-egy szimpatikus önbíráskodó, egy-egy apafiguraként működő maffiavezér, vagy épp egy megszorult kémiatanár karakterébe, hogy a fantázia és a játék segítségével megéljük azt, amit másképp nem tehetnénk. Nagyon sok krimi vagy bűnügyi történet azonban épp a gyilkolás motivációjának alaposabb meg- vagy kimagyarázásával adós a néző, olvasó számára – és ezért nagyszerű Woody Allen új filmje. Egyszerűen, mégis alaposan építi fel a címbéli „irracionális” – az újfent elcseszett magyar fordításban „abszurddá” degradált/torzított – embert, főhőst, olyannyira, hogy maga a bűntett szinte nem is lesz érdekes. Nem annyira a bűnhődés filmje ez, sem a bűné, hanem az ezekről való gondolkodásé. És persze a nagyszerű színészeké, mint ahogyan azt a mester munkáitól újabban elvárhatjuk.
Abe (Joaquin Phoenix) egy morózus, kiégett, alkoholista filozófiaprofesszor, aki új egyetemre kerül tanítani. Két nő is megpróbálja „megváltani” az akár még öngyilkossággal is kacérkodó, impotens, az életből totálisan kiábrándult férfit, miközben az mérhetetlen cinizmussal redukálja le saját tantárgyát új diákjai előtt: a filozófia szerinte „verbális maszturbálás”, és semmi értelme az égvilágán. Egy diáklány, Jill (Emma Stone) működő kapcsolatát rúgja fel, hogy az első látásra egzotikus és problémás mivolta miatt vonzó tanárával legyen, a tanárnő Rita (Parker Posey) pedig kiüresedett kapcsolatából menekül Abe-hez. A legszebb az, hogy – a megszokott romkomos kliséknek tökéletesen ellentmondva – Abe nem a gyönyörű hölgyek bármelyikében találja meg élete új értelmét, hanem egy gyilkosságban. Abe karakterében a szemünk láttára építi fel Allen a huszadik századi ponyvaművészet egyik legfontosabb alapfiguráját, az önbíráskodót (vigilante), olyan alapossággal és érzékenységgel, hogy még a legkeresztényebb néző is erős kísértést érezhet az empátiára.
Persze a film legfontosabb esztétikai alapvonása az irónia: az elismert gondolkodó, tanár alapvetően egy borzasztóan egyszerű, akár állati ösztönök által vezérelt kan, akinek nemi szerve sem működik valamiféle vadászösztön nélkül; az elbűvölt, romantikus ideáloktól vezérelt kicsi filozopter pedig veszettül középszerű kispolgár, ha igazán kemény kérdések elé kell állnia; a szexuális kielégülést elkeseredetten hajszoló, a férfiakat trófeaként gyűjtő, középkorú, életunt nő pedig jobban megfelel a romantikus ideálnak, mint bármelyikük, bovarynébb Bovarynénál. Maga a film is egy ironikus parabola, egy klasszikus alleni cinizmussal elmesélt „mi lenne, ha”-történet, ahol nem a tanulság fontos (talán nincs is), hanem a néző önreflexiója, és a film megnézése után folytatott végtelen – horribile dictu! – filozófiai párbeszédek: verbális maszturbálások, ugye, a bűn eredetéről és kicsiny világunk erkölcseiről. Az csak a hab a tortán, hogy a gyilkosság célpontja maga is (ön?)bíráskodó: egy korrupt bíró – ez is behoz néhány gondolatszálat az egyszerű, fejünkben mégis hamar szétrajzó cselekménybe.
Phoenix nagyszerűen működteti a film közepén pálfordulást megélő figurát, egy-egy röpke pillanatra még a hetvenes évekbeli, színész-Woody Allen finom paródiájaként is működik enerváltsága, neurotikussága és kiábrándultsága miatt, mindeközben folyamatosan szórja címszavakban a kilúgozott, filozófiatankönyvbéli leckéket – ezzel is rájtászva azok vélt vagy valós feleslegességére. Emma Stone nagyjából ugyanazt hozza, mint a Birdmanben, Parker Posey-t pedig mindig nagyon jó látni – egyáltalán, üdítő ezt a filmet nézni az erőltetett, semmilyen Káprázatos holdvilág után, pedig valamilyen szinten annak párdarabja lehetne (és nemcsak Stone kisasszony miatt). A film legszebb üzenete azonban az inspiráció jellegét és működését illeti: hiába keresünk életcélt a tudás elefántcsont-tornyaiban, a családi életben, a szerelemben – vagy bárhol, ahol a társadalom és a civilizáció szerint meg kellene találnunk azt –, igazából pont olyan illékony és kiszámíthatatlan, mint Csokonai Vitéz Mihály szerint a remény: földiekkel játszó égi tünemény. De talán néha csak valamiféle ősi ösztönt racionalizálunk látszólag teljesen logikusan.
Sajnos nem filmszerűségben vagy vizualitásban, hanem csak filozófiában (vagyis inkább filozofálgatásban) nagyszerű gyakorlat ez tehát az idén 80 éves mestertől: könnyed és mégis roppant súlyos darab. Talán nem épp az Allen-pantheonban a helye, de egyszerűségében is üdít és gondolkodásra késztet. Kortársnak tűnik, pedig „csak” kortalan. Így tovább az ötvenedikig.
