A Bond-koktél elengedhetetlen részét képezik azok a népszerű betétdalok, amelyek minden egyes új film megjelenésével együtt felkapaszkodnak a slágerlistákra. Néhány dal azonban messzebb jut, mint a többi, alkalomadtán még a filmnél is nagyobb sikereket ér el. Nézzük végig kronologikus sorrendbe szervezett toplistánkat, melyik dal hogyan született, mely dalok tűntek el a történelem süllyesztőjében és honnan erednek azok a slágerek, amelyekre ma is emlékszünk.

Dr. No (1962)

Az első Bond-film legmarkánsabb motívuma nyilvánvalóan a James Bond-téma, Monty Norman szerzeménye az elmúlt 50 évben minden 007-filmben feltűnt ilyen vagy olyan formában. Az emlékezetes téma az utolsó pillanatban készült el, Norman egy kiadatlan musicaljéből halászott elő egy dalt, melyet felgyorsított verziójában épített bele a filmzenébe. A mindenki által ismert gitáros felvétel azonban már a John Barry által hangszerelt verzió, ezt a vágó majd egy tucat alkalommal használja a filmben. Hogy mennyire lényeges a főtéma, az csak a film további dalaival (pl. Under the Mango Tree) összevetve derül ki igazán.

Oroszországból szeretettel (1963)

Az eredeti James Bond-téma meghangszerelése után John Barry lett a Bond-sorozat házi szerzője, összesen 11 film aláfestését írta meg az évtizedek folyamán. Legelső filmje esetében azonban az újonc még nem írhatta meg a betétdalt, ezt a feladatot Lionel Bart (a népszerű Oliver! musical írója) teljesítette. A Matt Monro előadásában hallható melankolikus From Russia with Love nemcsak a stáblista alatt hallható, hanem a film során egy rádióban is felbukkan, így alapozza meg a kémthriller szerelmi szálát.

Goldfinger (1964)

A Goldfinger minden idők egyik legnépszerűbb és legtöbbet parodizált főcímdala. A Shirley Bassey által előadott szöveg egyszerre emlékezetes, ugyanakkor kizárólag a főgonosz karakterére fókuszál (a negatív szereplőkre koncentráló szöveg a Mack the Knife című Kurt Weill-sláger nyomait viselt). A hangszerelés szintén tökéletes: a szinte kizárólag rézfúvósokra épülő dal hangzásában is az aranyat idézi meg – nem csoda, hogy a hivatalos filmzenealbum pár hétre még a Beatles aktuális slágereit is lenyomta a Billboard LP toplista első helyéről.

Tűzgolyó (1965)

A Tűzgolyó volt az első film, ahol az utolsó pillanatban főcímdalt kellett cserélni. John Barry eredetileg Mr. Kiss Kiss Bang Bang címmel írt egy központi témát, melyet Dionne Warwick adott elő Shirley Bassey stílusában. A producerek kérésére a zeneszerzőnek a december végi bemutató előtt egy hónappal új dalt kellett írnia: a Tom Jones-féle Thunderball kijavítja az előző kompozíció legnagyobb hibáját, a film és a dal címe végre megegyezik! Az énekest próbáló utolsó szóló során Tom Jones állítólag elájult a dal legvégén.

Csak kétszer élsz (1967)

A Távol-Keleten játszódó Bond-film dalát manapság is sokan társítják Japánnal, habár a Nancy Sinatra-féle You Only Live Twice nem rendelkezik különösebben autentikus elemekkel. Az egykoron férfiszíveket összetörő csizmáiról éneklő Sinatra-lány annyira megilletődött a dal felvételén, hogy a filmben (és a lemezen hallható) több mint egy tucat felvételből lett összevágva. A dalból azután Nancy Sinatra stábja is készített egy új feldolgozást, az amerikai slágerlistákra végül ez a rockgitárral megtámogatott változat került fel, nem pedig a filmben hallható verzió.

Őfelsége titkosszolgálatában (1969)

A George Lazenby főszereplésével készült film főcíme volt az utolsó olyan Bond-kaland, ahol az aktuális főcímdal helyett instrumentális zenét hallunk. A film tényleges betétdala egy romantikus montázs során hallható, ahol Louis Armstrong We Have All the Time in the World felvétele kíséri Mr. és a későbbi Mrs. Bond ismerkedését. Mellesleg ez a dal volt Satchmo utolsó felvétele a halála előtt, a dal pedig a filmmel együtt elsüllyedt, ám 1994-ben egy Guinness-reklám hatására a toplisták élére ugrott 25 évvel az elkészülte után.

Gyémántok az örökkévalóságnak (1971)

Az előző film anyagi bukása után a producerek igyekeztek újra lemásolni a Goldfinger sikerreceptjét, a sztori újrázása mellett a főcímdalon is érződött az igyekezet. Shirley Bassey a Goldfinger után a Diamonds Are Forever során is hangszálakat próbáló szólót adott elő, John Barry pedig okos ötletet talált ki a gyémántok zenei megjelenítésére: a dal nyitányához a zongoristának gyémántalakba kell állítania az ujjait. Sajnos a felvétel készítése során Barry összeveszett Harry Saltzman producerrel, aki a dal egyik sorát túl perverznek találta.

Élni és halni hagyni (1973)

Sok énekes álmodik arról, hogy a producerek egyszer az ő dalát választják ki az új Bond-filmhez, ez azonban eddig csak egy énekesnek adatott meg: Paul McCartney a New Orleans-i forgatás helyszínére küldte ki demókazettáját, melyet a rendező Guy Hamilton azonnal elfogadott. A Live and Let Die a korábbi főcímdalokkal ellentétben igazi kemény rockdal, mely a Goldfinger óta a legtöbb példányban elkelt Bond-sláger lett. Az aláfestést az egykori Beatles-mágus George Martin készítette el.

Az aranypisztolyos férfi (1974)

Harry Saltzman távozásával John Barry is visszatért a sorozathoz, Az aranypisztolyos férfi aláfestését azonban alig három hét alatt kellett megírnia; a rohamtempó a végeredményen is meglátszik. Barry főtémájára a skót énekesnő Lulu énekelte fel a szöveget, a The Man with the Golden Gun a szokásosnál is képletesebb szexuális utalások ellenére sem aratott sikert a slágerlistákon. A film zenéje lényegében a téma gyorsabb és lassabb variációból áll össze, ez is mutatja, hogy a zeneszerzőnek az átlagosnál is gyorsabb tempót diktáltak.

A kém, aki szeretett engem (1977)

Az addigi legköltségesebb Bond-film Marvin Hamlisch személyében egy háromszoros Oscar-díjas zeneszerzőt kapott, aki eklektikus aláfestésével és Carly Simon betétdalával két Oscar-jelölést hozott a produkciónak, mellesleg a Nobody Does It Better volt az első főcímdal, amely nem a hozzátartozó film címét viselte. Az aláfestés tele van ötletes zenei poénokkal: a Doktor Zsivágó vagy az Arábiai Lawrence főbb motívumainak megidézését a Bee Gees stílusában diszkósított Bond-téma (az úgy nevezett Bond 77) teszi teljessé.

Holdkelte (1979)

Míg néhány esetben a dal megírása a legnehezebb feladat, a Holdkelte felvételei során az énekes személyének kiválasztása okozott gondot. Az eredetileg Frank Sinatra számára készült dalt előbb Johnny Mathis énekelte fel, majd a nem túl jól sikerült felvétel helyett Shirley Bassey adta elő a végső verziót – az énekesnő ezzel már három Bond-dalt tudhatott magáénak. A Moonraker slágerlistás csúcsszereplése az album 159. helye volt, a sorozat szempontjából mélypontnak számító helyezésen még a stáblista alatt hallható divatos diszkó-feldolgozás sem tudott javítani.

Szigorúan bizalmas (1981)

A Szigorúan bizalmas során a sorozat újabb zeneszerzőt avathatott a Rocky-fanfár szerzőjeként ismertté vált Bill Conti személyében. A film főcímdalát a korban reality-celebnek számító énekesnő, Sheena Easton énekelte fel, aki a film animált nyitányában is feltűnik. A Maurice Binder rendezésében készült háromperces klip a szereplők nevének eltávolítása után a legelső Bond-videoklip lett, melyet az éppen ekkoriban induló MTV-n is leadtak a legújabb kaland népszerűsítéséért.

Polipka (1983)

Míg korábban a Bond-nóták előfeltétele volt, hogy a film és a betétdal címének meg kell egyeznie, addig a Polipka esetében erről szó sem lehetett az eredeti angol cím (Octopussy) pikáns tartalma miatt. A jobb híján született nyolc szövegvariáció közül végül a Tim Rice által jegyzett All Time High nyerte el a producerek tetszését, a dalt feléneklő Rita Coolidge azonban már nem volt ennyire elégedett a dallal – saját bevallása szerint a felvétel napja óta nem énekelte sehol a legismertebb slágerét. A dalt legutóbb a Seth McFarlane-féle Tedben halhattuk Mark Wahlberg hamiskás előadásában.

Halálvágta (1985)

Bár Roger Moore utolsó Bond-filmje a várakozásokhoz képest rosszul szerepelt a mozipénztáraknál, a filmhez készült Duran Duran-sláger második helyet ért el Nagy-Britanniában, az USA-ban pedig az első helyig kúszott fel. A siker titka az együttes beépített rajongótáborán kívül az a tény volt, hogy John Barry jól dolgozott együtt a zenekarral, így a sláger nem csupán a főcím alatt bukkant fel, hanem az aláfestésbe is szépen beépült – ott az energikus popdal gyönyörűen meghangszerelt szerelmi témává szelídült.

Halálos rémületben (1987)

Míg John Barry könnyedén együtt dolgozott a Duran Duran tagjaival, az A-ha és a The Living Daylights esetében már nem volt ilyen rózsás a helyzet. A közös munkát megnehezítette, hogy a komponista már két saját dalt is írt a filmhez (If There Was a Man, illetve Where Has Everybody Gone?), ezek azonban csak mellékszerepet kaptak a film végső változatában. Az A-ha hasonló módon csalódott volt, ők a dal hangszerelésével voltak elégedetlenek, ezért 1988-ban kiadták a The Living Daylights általuk preferált, europop változatát is.

A magányos ügynök (1989)

Ha van olyan sláger, ami megközelíti a Goldfinger hangulatát, akkor az a Gladys Knight-féle Licence to Kill – a párhuzamot ügyvédek bizonyították be egy bírósági ügy keretein belül. Az egykori The Pips énekesnője, Narada Michael Walden Jeffrey Cohen és Walter Afanasieff alkotásával tört a slágerlisták élére, ám a jogászok szerint a dal túl sokban hasonlított John Barry slágerére, így az idős mester is részesült a jogdíjak egy részéből. A film méltatlanul elfeledett aláfestését amúgy a dal készítéséből teljesen kizárt Michael Kamen készítette, ő volt a Halálos fegyver és Die Hard filmek házi szerzője is.

Aranyszem (1995)

Szintén a Goldfinger által kitaposott utat követi a Tina Turner nevével fémjelzett GoldenEye, melyet nem más írt, mint Bono és The Edge a U2-ból. A Nellee Hooper producer által kikevert dal érdekes módon a főbb piacokon nem szerepelt fényesen, míg a posztkommunista piacokon (így Magyarországon is) elsőszámú Bond-slágerré lépett elő. A film aláfestését Luc Besson állandó munkatársa, Eric Serra írta, aki elektronikus Bond-témájával és paródiába hajló szerelmi témájával az egyik legmegosztóbb aláfestést tette le az asztalra.

A holnap markában (1997)

A holnap markában volt David Arnold (A Függetlenség napja, Godzilla) legelső filmje, ő írta A Quantum csendjével bezárólag az összes Bond-film aláfestését. Legelső filmje ennek ellenére csalódással indult: a retróhangulatban készült Surrender című dalát K. D. Lang énekelte fel, ám a producerek a GoldenEye harmatos szereplése miatt egy frissebb, kortárs popdalt kerestek a főcím alá. A Sheryl Crow által írt és előadott Tomorrow Never Dies messze a várakozások alatt teljesített, a stáblistára száműzött Surrender azonban a rajongók igazi kedvencévé vált.

A világ nem elég (1999)

Az előző film kidobott főcímdalához hasonlóan szintén a retró jegyében fogant a The World Is Not Enough főcímdala, melyet a Garbage tett emlékezetessé a legizgalmasabb 007-es zenei videó segítségével. Az aláfestés David Arnold egyik személyes kedvence, hiszen nemcsak megírhatta a főcímdalt, hanem a motívumvariációt az aláfestésben is felhasználhatta. A stáblistán ezzel szemben most nem vokális szám szerepel, mivel a Scott Walker-féle Only Myself to Blame című füstösen szuicid hangulatú dalt túl depressziósnak találták a filmesek. A James Bond-téma technoverziója könnyedén orvosolja a problémát.

Halj meg máskor (2002)

Az univerzálisan legrosszabbnak tartott Bond-dal Madonna előadásában készült, a tisztes dance sláger a maga nemében sikeres dalnak bizonyult, csak nem feltétlenül illeszkedett a széria zenei hagyományaiba. Mivel Pierce Brosnan negyedik (és egyben utolsó) filmje több tucat utalás révén visszatekintett a múltba, a Die Another Day futurisztikus vonós-kínzása idegenül hat, ráadásul nagyon rátelepszik a zenére: az animált főcím mellett a dal egyik remixe hallható a Jégpalotában tartott partyn, illetve a stáblista alatt is.

Casino Royale (2006)

Az új Bondot övező felhajtásban viszonylag kevesebb figyelmet kapott a Chris Cornell előadásában készült You Know My Name, amely hangulatában az új karaktert igyekezett megalapozni egy olyan dallal, ami kivételes módon meg sem említi a Casino Royale címét. A zene legérdekesebb része mégsem a főcímdal, hanem a hiányzó láncszem: David Arnold a rendezői koncepció részeként kihagyta a filmből a James Bond-témát – ez csupán a stáblista alatt bukkan fel, betetőzve a főhős jellemfejlődését.

A Quantum csendje (2008)

A mindig valami újdonsággal sokkoló Craig-filmek aktuális zenei forradalma az Another Way to Die volt, mely a stílusban egymástól távol álló előadók (Alicia Keys, illetve Jack White) összhangjával próbálta tompítani az epileptikus vágásával hírhedté vált új Bond-kalandot. Egyben ez a film volt David Arnold (eddigi) utolsó Bond-zenéje is. 

Skyfall (2012)

A múlt héten mozikba került Skyfall főcímdalát ritka módon maga az előadó írta: Adele retrohangulatú slágerét a Bond 50. évforduló kapcsán leplezték le, a dal alig 10 órával a megjelenése után a brit iTunes legtöbbet letöltött slágere lett. Bár a hangszerelők munkájának köszönhetően Adele dala finom utalásokat tartalmaz az eredeti James Bond témára, a film aláfestésével nem alkot kifejezetten szoros egységet – azt Sam Mendes rendező állandó zeneszerzője, Thomas Newman szolgáltatta.