Az 1988-as év legjobb filmjét az alábbi 5 jelölt közül választották ki az Amerikai Filmakadémia tagjai: Az alkalmi turista (r: Lawrence Kasdan), Dolgozó lány (r: Mike Nichols), Lángoló Mississippi (r: Alan Parker), Veszedelmes viszonyok (r: Stephen Frears) és Esőember (r: Barry Levinson). Választásuk ebből a nem annyira korszakos, inkább tehetséges mestermunkákat felvonultató mezőnyből Levinson érzelmes meséjére esett.

Egy pökhendi fickó, Charlie Babbitt (Tom Cruise) megtudja, hogy van egy autista bátyja (Raymond Babbitt/Dustin Hoffman). Érdekből felveszi vele a kapcsolatot – valójában elrabolja az intézetből –, de a közös élmények és a feltörő emlékek hatására lassacskán megszereti. Pontosabban: általa végre megtanul szeretni – másokat és önmagát.

A film a másság elfogadásáról szóló példázat, amely komikus és érzelmes pillanatokat elegyítve győz meg bennünket a „te is más vagy, te sem vagy más” igazságáról. A történet feszültsége a két főszereplő ügyesen kiegyensúlyozott viszonyából ered: abból, hogy Charlie és Raymond, habár látszólag semmi közös nincs bennük, valójában nagyon is hasonlítanak egymásra. Hisz nem elég, hogy testvérek, hogy árvák, hogy egyformán nélkülözniük kellett az otthon szerető melegét, de még a szenvedélyük is közös: mindketten imádják az autókat. Ráadásul – s ez a lényegi közös pont – ha különböző mértékben is, de mindketten kommunikációképtelenek: az arrogáns Charlie, aki Raymond fölé helyezi magát, maga sem tud bánni az érzelmeivel. Lelkének sérültségére éppen a sérült emberrel való találkozás döbbenti rá, a boldogságra a segítséggel élő Raymond segítségével válik méltóvá. A történet ezzel a tükörjátékkal függeszti fel az egészség normájával kapcsolatos, gyakran megkérdőjelezhető elképzeléseinket.

Ám ez a rehabilitációs törekvés az Esőemberben sajátos csavart kap. Raymond Babbitt ugyanis nem egyszerűen más; mássága különösség is egyben: autizmusa savant („tudós”) szindrómával társul, az agya hallatlan teljesítményekre képes. Bármilyen számítást elvégez fejben, együltében memorizálja a telefonkönyvet, és ránézésre megmondja, hány száz fogpiszkáló hullott a földre két másodperccel azelőtt. Valójában pontosan ezzel a rendkívüli képességével, átlagon felüli értelmével nyűgözi le a ráció – a pénz, az idő, a sebesség – bűvöletében élő Charlie-t. Ez a nem mellékes részlet – ami amúgy hathatósan hozzájárult a „minden autista zseni” tévképzetének elterjedéséhez – a sérült emberekkel foglalkozó filmek egy speciális csoportjába sorolja az Esőembert.

Rain Man-Raymond története a „nem tudhatod, kiben mi rejtezik” rugóra jár, ezért inkább A bal lábam (My Left Foot, r: Jim Sheridan, 1989) párdarabja lehet, mint az Egerek és embereké, amellyel a testvér-szál miatt szintén párba szokták állítani. (A magyar DVD-forgalmazó is így járt el, amikor Levinson és Gary Sinise filmjét együtt kezdte értékesíteni.) Raymond – akárcsak A bal lábam Christyje (Daniel Day-Lewis) – „csodabogár”, aki különleges képessége révén érdemli ki környezete elismerését. A környezet – Raymond esetében Charlie – a maga számára is vonzó értékeket fedezi fel és kezdi el értékelni a magánál amúgy kevésbé értékesnek gondolt emberben. Ez a mozzanat, habár kétségtelenül ambivalens érzéseket kelt, az elfogadtatni akarás alkotói gesztusát nem vonja kétségbe. Populárisabb, nagyobb kasszasikerrel kecsegtető módja ez a felvilágosításnak, mint amikor egy film a rendkívüli képességek mozzanatáról lemondva láttatja a sérülteket, mint például Ramón Salazar Sorsfordítókja (Piedras, 2002) vagy Lasse Hallström Gilbert Grape-je (What's Eating Gilbert Grape, 1993). Ez utóbbiban Leonardo DiCaprio zseniális alakítását Arnie szerepében Oscar-díjra jelölték ugyan, végül mégsem díjazták; Daniel Day-Lewisnak és Dustin Hoffmann-nak viszont egyaránt sikerült díjra váltania jelölését. A három film – az Esőember, A bal lábam és a Gilbert Grape –, de ide vehetjük az Egerek és emberek 1992-es változatát vagy akár a Forrest Gumpot is 1994-ből, a sérült-tematika iránti érdeklődés megélénküléséről árulkodik Hollywoodban a 80-as, 90-es évek fordulójától, amiben az Esőember négy Oscar-díja bizonnyal szerepet játszott. Jellemző mindenesetre, hogy a film 1988-as diadala után a legjobb férfi főszerepért járó szobrocskát rövid időn belül újabb három alkalommal sérült szerepet megformáló színésznek ítélték oda (1989: Daniel Day-Lewis – A bal lábam; 1994: Tom Hanks – Forrest Gump; 1996: Geoffrey Rush – Ragyogj! / Shine).

Nem szükségszerű azonban, s ezért nem is volna méltányos, ha az Esőember értelmét ezen a szűk értelmezési horizonton belül próbálnánk megragadni. Izgalmas olvasatra ad lehetőséget, ha a gender-problematika, a hagyományos férfiszerepek felől közelítünk a filmhez. Charlie Babbittet ugyanis a film elején igazi macsóként ismerjük meg. Dörzsölt fickó, aki megszerzi, amit akar. A pénz érdekli, a jó megjelenés, az autók és persze a nője. A lány – egy déli szépség – kissé töri az angolt, de elsősorban nem ezért nem érti Charlie-t, hanem mert nem a ráció embere, megnyilvánulásai többnyire érzelmiek. Charlie-tól is érzelmeket, őszinteséget várna, de hiába, nem tudja előhívni belőle. Érdekes módon Raymond lesz az, aki a történet során – akaratán kívül – kivezeti öccsét ebből az egyoldalú férfiszerepből: hatására Charlie felfedezi magában a hagyományosan nőinek vélt értékeket.

A film következetesen ábrázolja Charlie érzelmi „emancipációját”. A férfi eleinte a rossz atya szigorával fordul autista bátyja felé. Később csökkenteni kezdi a kettejük közti távolságot – ő maga „leereszkedik” (elhagyja a parancsoló hangot), bátyját „magához emeli”. Ez komikus módon vizuálisan is megjelenik: Vegasban, a kaszinózás előtt a két testvér valósággal egyneműsödik. Az öltönybe bújtatott (Charlie-nak öltöztetett) Raymond a klasszikus férfiklisék tökéletes paródiája lesz, hiszen mindent megtanul, amit a teremtés koronájaként környezete elvárásai szerint tudnia kell: kártyázik, csókolózik, autót vezet. Charlie közben egyre lágyabb, érzelmesebb – őszintén kezd beszélni a barátnőjével. Aztán egy ponton – amikor a szállodában táncolni tanítja Raymondot – a szemléletesség kedvéért a film fizikailag is belehelyezi őt a női szerepbe. A fiú végül felvállalja a bátyját. Befogadja őt az otthonába, és gondját is viselné, ha a bölcs szeretet nem mondatná vele, hogy Raymondnak jobb sora lesz az intézetben. Ezért a gyámsági meghallgatás érzelmileg felfokozott jelenetében lemond róla – valahogy úgy, ahogy gyermekéről mond le a bibliai példázatban Salamon bölcs döntése nyomán az igazi anya –, és elemózsiával megrakva útra indítja bátyját az intézet felé.

A film tehát a férfiszerepekkel kapcsolatos sztereotípiákat is vizsgálja, méghozzá úgy, hogy a kérdést – amely hagyományosan a két nem hierarchizáló oppozíciójában jelenik meg – két férfi, két testvér viszonyára vetíti ki. Charlie érzelmi kibontakozása ugyanis hangsúlyozottan nem a nő-férfi kapcsolatban realizálódik; barátnője egyetlen női szereplőként is mellékszereplője marad a történetnek.

Charlie Babbitt mint az érzelmeit felfedező, megélni tudó férfi nem az Esőember, illetve a gyártó United Artists találmánya. Mint figura inkább közhely a 80-as évek végi hollywoodi filmben (hadd utaljak itt csak az Oscar-konkurens Alkalmi turista hősére, aki szintén saját lelkéhez keresi az utat), és nyilván a 80-as évek erős vagy rendhagyó hollywoodi nőalakjaira is rímel (lásd a szintén díjra jelölt Dolgozó lány harcias és a Veszedelmes viszonyok intrikus női hőseit). A film főszereplője ebben a gender-szempontú megközelítésben valójában nem is Raymond, azaz a címben misztifikált Rain Man, hanem Charlie. Ő az, aki előtt hosszú út áll, és nem csak a road movie adta keretek között. Utazása a nyitott tetejű Buickban a férfilélek érzelmes utazása is egyben.