Az emberfaj sárkányfog-vetemény – Kim Ki-duk: Human, Space, Time and Human

2018. június 2. – írta Papp Attila Zsolt

A koreai film fenegyereke nagyívű – és szokása szerint vériszamos – parabolát rendezett az emberi természetről és a társadalom működéséről. Akinek bírják az idegei (meg a gyomra), nézze meg; mégis az az érzésünk, hogy Kim Ki-duk ezúttal – főként néhány korábbi remeklésének ismeretében – túl sokat markolt és keveset fogott.

Egy pimasz megasztár Japánból – Kitano Takesi-portré

2018. május 18. – írta Szántai János

Errefelé, Európában többnyire sűrűn bólogatnak a konesszőrök, ha Kitano Takesi nevét hallják. És már mondják is: persze, ő a Tűzvirágok rendezője, kapott is érte egy Arany Oroszlánt 1997-ben. De kapott egy Ezüst Oroszlánt is 2003-ban, A szamuráj című filmjéért. És Cannes-ban is jól áll a szénája, bizony, kétszer is jelölték Arany Pálmára: 1999-ben a Kikudzsiró nyaráért, 2010-ben pedig az Emésztő haragért. Kiváló filmrendező! Kuroszava mester lelke valószínűleg beleköltözött 1998-ban.

Az önazonosság fiktív voltáról – Portré David Lynchről

2017. május 23. – írta Virginás Andrea

A kortárs amerikai film egyik olyan alkotójáról lesz szó a továbbiakban, aki elegánsan beleőszült látomásaiba, amelyek viszont mit sem veszítettek intenzitásukból és erejükből az alkotói pálya bő ötven éve alatt. A látomás szó, minden ezoterikus és anyagfeletti asszociációjával egyetemben, akárhányadik racionális újranézés kapcsán felmerül David Lynch alkotásai esetén: sem a történetek, sem a karakterek, sőt a használt művészi konvenciórendszerek sem bizonyulnak elégségesnek ahhoz, hogy megkössék és keretbe kényszerítsék a látottakat.

Jacques Rivette feminista meséi

2017. március 23. – írta Andra Petrescu

„Én azt hiszem, a mozi egyetlen feladata összezavarni az embereket, ellentmondani a gondolatokat megelőző struktúráknak: a mozi többé már nem kényelmes.”¹ (Jacques Rivette)

A film, amit nem magyarázni, hanem átélni kell – Csapón kívül 15.: David Lynch: Eraserhead / Radírfej

2017. március 19. – írta Papp Attila Zsolt

A címben foglalt állítás ugyan számos filmalkotásra vonatkoztatva megállná a helyét, van azonban a filmtörténetnek néhány olyannyira talányos, meg- és felfejthetetlenül különös műve, amelyhez hiába is próbálnánk pusztán elemzői racionalitással viszonyulni, mert ellenáll(nak) minden klasszikus kategorizálási kísérletnek. Kétségkívül ilyen film a Radírfej, David Lynch kereken 40 éve bemutatott, bizarr és lebilincselő debütje.

Egy játékos naplója – Michael Cimino-portré

2016. augusztus 31. – írta Verpeléti András

Az idén 120. évét taposó filmtörténet számos kiváló alkotója között kevés olyan megosztó művész és személyiség volt, mint Michael Cimino. A párhuzamosan zseninek és pancsernek is tartott rendező életművét a folyamatos kockáztatás és a rendezői hatalommal való visszaélés jellemzi, nevével pedig örökre összeforrt a tiszavirág életű hollywoodi auteur-korszak és egy komplett stúdió bukása.

A tékás, aki kölcsönzött – Quentin Tarantino-portré

2016. január 13. – írta Csiger Ádám

Egyáltalán nem véletlen, sőt inkább tökéletesen jelképes, hogy a posztmodern műfajfilm pápája épp egy videotékából szabadult a világra. Korai filmjei elfeledett, ritka, alábecsült gyöngyszemek remixei. Napjainkra viszont a fenegyerek felcseperedett, és megcáfolta kritikusait.

Rémálmok rendezője – Wes Craven-portré

2015. december 2. – írta Csiger Ádám

Aligha túlzás kijelenteni, hogy a 76 évesen elhunyt Wes Craven személyében a valaha élt legjelentősebb horrordirektort veszítettük el. Az író-rendező legjobb filmjei mind tartalmuk, mind stílusuk terén kiemelkedőek.

„It's time to play” – Miért forgatta le Haneke kétszer ugyanazt a filmet?

2014. június 26. – írta Pálos Máté

Elsőként 1997-ben, közvetlenül a híres-hírhedt Jegesedés-trilógia (A hetedik kontinens, Benny videója, 71 töredék a véletlen kronológiájából) után készítette el Haneke a Funny Games című filmet. Meglepő hangnemváltás volt ez, ami Arany Pálma jelölést hozott neki. Másodszor 2007-ben, amerikában, a Cannes-ban több díjjal is honorált Rejtély után.

Szerelem – Terrence Malick: To the Wonder

2014. április 2. – írta Pernecker Dávid

Mikor a remetelétből két éve kilépő Terrence Malick bejelentette, hogy Az élet fája után egyből egy második filmmel is jelentkezni fog, mindenki csak nézett, nem tudván mire vélni a dolgot. A kortárs amerikai film egyetlen kanonizált bujdosó filozófusa minderre azonban még rátett egy lapáttal. Azzal a hírrel ugyanis már csak nagyon kevesen tudtak mit kezdeni, hogy a To the Wonder zsánerét tekintve nem lesz más, mint egy szerelmi melodráma. A kész filmet látva azonban a kényelmetlen műfajiság érzete rendkívül gyorsan semmissé válik, ugyanis a To the Wonder tökéletesen illeszkedik a rendező munkásságába – jelentsen ez valakinek jót, vagy rosszat.