Egy boldogságkutató a diktatúrákban – Rendezőportrék: Ranódy László

2003. július 15. – írta Fazekas Eszter

Ranódy élete állandó harc volt a cenzúrával, sokat hallgatott harmincöt éves filmes pályája alatt. Huszonhárom el nem fogadott, vagy leállított forgatókönyv, betiltott film, leállított forgatás, pótforgatások; az élete – a filmjei élete volt.

„Tudod mi az az Ember tragédiája?” * – Rendezőportrék: Tarr Béla

2003. június 15. – írta Vincze Teréz

Tarr Béla a kortárs magyar filmművészet meghatározó alakja – ezt valószínűleg különösebb vita nélkül kijelenthetjük. Életműve következetesen épülő, a filmalkotások valójában egy folyamatos problémamegoldási sorba rendeződnek. Ahogy azt a rendező maga is kijelentette egy vele készült interjúban, egyik film következik a másikból – mindig valaminek a megoldásán fáradozik, ami azután újabb megoldandó problémákat hoz elő. Ez a problémamegoldási „kényszer” vezet el a hetvenes évek „családi tűzfészkeitől”, a szociális kérdésekre koncentráló problémafeltárástól a filmművészet és a film nyelvének megreformálására törekvő gesztusokig, a végső lehetőségek megkísértéséig, egy átléphetetlennek tűnő határ szemrevételezéséig a Sátántangóban.

Mágikus filmek – filmmágiák – Rendezőportrék: Enyedi Ildikó

2003. május 15. – írta Pócsik Andrea

„Valamiféle realizmus… Nem tudom: neorealizmus – nagyon elhasznált? Új-neo-realizmus – hát egy kicsit körülményes. De az biztos, hogy valamifajta realizmus… Mágikus realizmus?” Noha Erdély Miklós nem Enyedi Ildikó filmjeiről beszélt, amikor megpróbált egy alkalmas elnevezést találni kortárs alkotók (Bódy Gábor, Jeles András, Tarr Béla, Gothár Péter, Xantus Gábor) műveire¹, mégis helyénvalónak érezhetjük ezt a sajátos meghatározást, ha az Enyedi-életmű darabjait vesszük szemügyre.

A képírástudó magánya – Rendezőportrék: Gaál István

2003. április 15. – írta Pintér Judit

„Minden filmem úgy készítem, ahogy a sienai kismesterek a képeiket festették, akik művészek voltak, ugyanakkor kézművesek is a szó nemes értelmében. Maguk keresték a földpátot, vagyis a színeket, maguk vágták a táblát, amelyre elképzelésüket festették, maguk fűrészelték a kereteket is. Ugyanígy írom a forgatókönyvet, rendezek, majd vágó nélkül, saját kezűleg állítom össze a filmemet, vagyis három ízben szűröm át az elképzelést magamon. Olykor magam is fényképezem őket. Ugyanakkor nem tartom magam se forgatókönyvírónak, se rendezőnek, se vágónak, se operatőrnek. Egyszerűen képírónak tartom magam, vagy ha úgy tetszik, képírástudónak.”

Az első magyar „képíró” – Rendezőportrék: Huszárik Zoltán

2003. március 15. – írta Pócsik Andrea

Huszárik Zoltán egy 1979-es interjúban talán elsőként alkalmazta a filmkészítésre ezt az azóta elterjedt kifejezést, amely a legtömörebben foglalja össze művészi tevékenységének lényegét. Egyszersmind utal arra a korszakra is, amelyben kiváló alkotásai megszülettek, hiszen Magyarországon a főként a Balázs Béla Stúdió köré csoportosuló művészek érdeklődésének középpontjában akkoriban a filmnyelvi kísérletek álltak. Huszáriknak azonban sikerült kitörnie a szakma által elismert, de főleg forgalmazási gondok miatt a nagyközönség számára elérhetetlen művek köréből – ami rajta kívül csak keveseknek adatott meg – és elveit, elképzeléseit fel nem adva megalkotni a magyar filmművészet egyik remekműveként számon tartott Szindbádot.

A csapatjátékos – Rendezőportrék: Sándor Pál

2003. február 15. – írta Vincze Teréz

Az alábbi írásban a magyar filmművészet egyik legjellegzetesebb csapatjátékosáról szeretnék (csoport)képet rajzolni. A filmművészet kapcsán valószínűleg az egyik legnagyobb közhely, miszerint e művészeti ág jellegadó specifikuma, hogy kollektív munka eredménye, rengeteg közreműködőre, mindenféle rendű és rangú „művészre” és „mesteremberre” van szükség a létrejöttéhez. Sándor Pál kiváló példának látszik arra, hogy bemutassuk, miként lehet a csapatjáték a karakterisztikus, egyéni vízió hallatlanul hatékony alkotóeleme. Ráadásul több mint emblematikus, hogy a rendező alkotómódszerének eme kommunális jellege az életmű központi tematikus szervezőelve is egyúttal. Ahogyan elszántan ragaszkodik alkotótársaihoz, ugyanolyan ki/megtartó a témák, a stilisztikum, az alkalmazott szimbolika terén is. Nagyon tudatosan építkező életműről van szó, különösen a tematikus motívumokra igaz ez, amiben persze nagyon fontos szerepe van annak, hogy Sándor Pál Tóth Zsuzsa személyében lényegében állandó forgatókönyvíró-társsal dolgozott a teljes eddigi életműben.

Romépítészet – Rendezőportrék: Jeles András

2003. január 15. – írta Gelencsér Gábor

Jeles András rendezői arcéle az utóbbi három évtized magyar társadalmi, politikai és művészetelméleti kontextusában szcenírozható. Paradigmákkal és hagyományokkal szembeni ellenállása mögött felsejlik a rájuk való utal(t)ság, talán ezért is írhatja a portré szerzője, hogy „Jeles kívülállása: kimászás a romok alól”.

Témája: a Nő – Rendezőportrék: Mészáros Márta

2002. november 15. – írta Hollósi Laura

Mészáros Márta volt az első nő Magyarországon, aki filmrendezői diplomát szerzett. A nőiség és a női életsors ábrázolása, boncolgatása filmjeinek egyik legjellegzetesebb vonásává vált, amint azt számos fesztiváldíjas játékfilmjében láthatjuk.

„A szépségbe menekülő művészet utolsó harmonikus pillanata” – Rendezőportrék: Szőts István

2002. október 15. – írta Pintér Judit

Alig harmincévesen, 1942-ben robbant be a világ filmművészetébe Szőts István az Emberek a havason című, a korabeli sémákat semmibe vevő filmjével. A magyar filmtörténet máig ható vesztesége, hogy életműve a 20. századi történelem árnyékában nem teljesedhetett ki.

„A legapróbb részletekre kiterjedő víziók” – Rendezőportrék: Bódy Gábor

2002. szeptember 15. – írta Kiss Miklós

... foglalja össze számomra Bódy Gábor munkásságát a Nárcisz és Psychéből címbe másolt citátum. A rendezői portré megrajzolása ennek a sűrű kijelentésnek a kibontására tesz kísérletet, azaz a szerteágazó pálya feltérképezése az alábbiakban az idézet sorvezetője mentén valósul meg.