Mindenkinek igaza van – Asghar Farhadi: Jodaeiye Nader Az Simin / Nader és Simin – Egy elválás története

2011. augusztus 29. – írta Hlavaty Tamás

Farhadi az Elly története után ismét az eltűnés folyamatát és következményeit vizsgálta meg, jutalmul Arany Medvét kapott a 61. Berlinalén (az első iráni film, amely ebben az elismerésben részesült), a férfi és női színészgárda pedig további két díjat söpört be. Ettől még lehetne modoros művészfilm, de szó sincs róla: a Nader és Simin a maga egyszerűségével vágja gyomorszájon a nézőt.

A kertben – Shirin Neshat, Shoja Azari: Zanan-e bedun-e mardan / Nők férfiak nélkül

2010. szeptember 30. – írta Ritter György

A tavalyi iráni választások alatt felderengett az esély a teljes demokratizálódásra, ám ez végül kudarcba fulladt. Shirin Neshat és Shoja Azari filmje épp arról szól, hol és mikor siklott ki országuk történelme, így kézenfekvő lenne azt hinni, hogy a tavalyi velencei díjakat (Ezüst Oroszlán és UNICEF) a politikai aktualitás miatt kapták. Ám a Nők férfiak nélkül nem csupán egy történelmi párhuzamot, hanem egy érzékeny női drámát is nézője elé tár.

Hány cédula egy élet? – Hana Makhmalbaf: Buda as sharm foru rikht / Buddha elsüllyedt szégyenében

2010. május 3. – írta Hlavaty Tamás

Gyerekeket helyezni egy olyan szituációba, ami felnőtt karakterekkel is kőkemény lenne, rendkívül hatásvadász dolog, ugyanakkor, ha kikapcsoljuk kritikusi szoftverünket, azt is be kell ismernünk: rendkívül hatásos is. A Buddha elsüllyedt szégyenében egy afganisztáni kislány kálváriáját mutatja be, és azonnal megfogja a nézőt. Az pedig csak hab a tortán, hogy egy másik értelmezési síkon is kiválóan működik.

A homokdűnék filozófiája – Nacer Khemir: Bab' Aziz / A sivatag hercege

2006. augusztus 15. – írta Vízkelety József

Az orientalizmus kétség kívül reneszánszát éli napjainkban, a divat bizonyos szintjeitől kezdve a könnyűzenén át egészen a filmművészettel bezárólag. Legyen bár szó a távol-keletről átszüremkedő spirituális horrorműfajról, vagy éppenséggel a Jafar Panahi és Abbas Kiarostami fémjelezte iráni újhullámról, a kilencvenes évek második felétől ugrásszerűen megnőtt az érdeklődés irántuk.

A csend világa – Iráni filmekről

2004. június 15. – írta Zsigmond Andrea

Visszafogott, de érzékelhető társadalomkritikájuk mellett ezek a filmek idealizálnak, stilizáltak, sablonokból építkeznek és példabeszéd jellegűek.

Az arab szamuráj útja – Jafar Panahi: Talaye sorgh / Vér és arany

2004. február 15. – írta Vízkelety József

Amikor az arab világról, s ezen belül is az Iránról szóló európai dokumentumfilmekből legfeljebb azt tudhatjuk meg, hogy ők is olvasnak könyvet, illetve hogy ott sem ismeretlen az óvszer fogalma, akkor már önmagában is eseményszámba megy, ha néha-néha eljut a mozikba egy autentikus iráni filmalkotás.

Iráni kör-kép – Jafar Panahi: A tükör; A fehér léggömb; A kör

2002. szeptember 15. – írta Szőke Eszter

Júniustól láthatja a moziközönség Jafar Panahi iráni rendező Tükör és A fehér léggömb című kitűnő alkotásait a budapesti Toldi moziban. Nem ez az első alkalom, amikor a rendező elkápráztatta a nézőket. Nem is olyan régen mutatták be a 9. Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon A kör című filmjét.