Tóth Luca: Superbia; Andrasev Nadja: A nyalintás nesze; Bucsi Réka: LOVE; Ulrich Gábor: Balance; Kopasz Milán: Beyond; Tompa Borbála: Random Walks; Vácz Péter: Dear John

Van egy animációs filmes blokk az idei Filmtettfeszten, ami különösen megérdemli a nézők figyelmét. Akad közöttük Cannes-ban vagy a Berlinalén bemutatkozott alkotás, de nem díjaik miatt kell beülni a vetítésükre: valamennyi igazi gyöngyszem a maga nemében, mind témája, mind a felhasznált technikák vagy általában képi világuk tekintetében. Vegyük tehát sorra őket!

Tóth Luca: Superbia

Superbia: ha a film címét vesszük értelmezésünk origójának (büszkeség, latinul), akkor máris bevillan egy kép, a büszkeségtől dagadó mellkasé. Innen már csak egy ugrás, és megkapjuk a film vizuális tartalmát is: a mellek mellett emlők, csecsek, keblek, didik, bögyök, cicik, tőgyek, dudák és szügyek. Ezek és még egy pár, mindeddig ki nem talált szinonima. Történetre vagy koherens logikára támaszkodó értelmezésekkel nehéz dolgunk lesz, hiszen a film szürrealizmusa kevés kapaszkodót ad. Hacsak a sok csicsbe nem próbálunk kapaszkodni.

Így hát leginkább a film hangulatát lehet megpróbálni körülírni: atavisztikus, törzsi világ ez, ahol az amazonszerű nők kezei csökevényként fityegnek, mozgékony és túlfejlett végtagként dagadozó, puffadó, sőt kígyózó melleik viszont feleslegessé is tennék őket. Szinte olybá tűnik, hogy ezért tenyésztették őket. Ha bejönnek a képbe a férfiak is, akkor már egyértelmű, hogy mi mozgatja ezt a furcsa világot, ahol természetesen a tejnek is fontos szerepe van: a vonzalom, hogy ne mondjak szerelmet. Szerelem, ami nemcsak evolúciós, hanem szociális változást is hoz ebbe a fura „társadalomba”. Színes pszichedeliája miatt nem könnyű dió, de annál élvezetesebb animáció Tóth Luca filmje. Enyhén feminista munkának is felfoghatjuk, de mindenképp lehengerlő.

Ulrich Gábor: Balance

Ulrich Gábor filmje elegáns esszé az élet fantasztikus körforgásáról. A Balance vezérmotívuma az egyensúly, amelynek megszerzésére vagy az egyensúlyi állapot elérésére mindannyian törekszünk, egész életünk során. A film karcos grafikája, meleg-barnás, villódzó képi világa és az aláfestésként használt zongoramuzsika a keresés szüntelen voltát és mondanivalójának időtlenségét sugallja.

Az egyensúly ugyanis akkor érhető el, ha már nem „egyen van a súly”: ha életünk keskeny oszlopán többé nem egyedül imbolygunk, hanem azt a pici foltot sikerül megosztanunk valakivel. A tökéletes egyensúlyhoz ráadásul, úgy tűnik, nem elég a két ember: kell még egy apró harmadik, ez a felszabadult pillanat pedig meghatározza a mindannyiunkon túlmutató jövőt is.

Bucsi Réka: LOVE

Ha kedvező a csillagok állása, bekövetkezhet a csoda – a LOVE esetében ezt a szó szerint kell érteni. A film a csupa nagybetűs SZERELEM fogalmának metaforikus értelmezése, még egységesebb, szebb és líraibb, mint Bucsi Réka előző, szintén szürreális képsorokat egybefonó Symphony no. 42-je. A szerelem – amelynek, mint Zorán óta tudjuk, múlnia kell (de gyorsan szögezzük is le: a filmnek ezen kívül, különösen az eseményeket kísérő dallamokat tekintve az égvilágon semmi köze az említett dalhoz vagy előadójához) – itt egy mindent átható és felforgató, dinamikus és varázslatos természeti jelenség.

A film értelmezésében a szerelem folyamatát három egységre lehet tagolni időrendben, a vágyakozástól – amikor minden lény többnyire párhuzamosan létezik – a csoda bekövetkeztén és a több ikonikus formában (tökéletes egyenlőség és harmónia még a közös vadászatban is; négylábú Nárcisz, a tóból kihúzott tükörképével; kedves ragadozó, aki mosolyodva elnyeli a társát; humanoid vízcsepplény, aki hozzá nem illő rokon lélekre lel) testet öltő csoda tombolásán át a varázslat megszűntével végül mégiscsak újra beálló, mindenben és mindenkiben űrt és hiányt találó magányig.

Hogy miért történik mindez, avagy miért kell múlnia? A film az elképzelhető legbájosabb választ adja azzal, hogy megszemélyesített, kozmikus szinten értelmezi a szerelmet: néhány kedves és jókedvű bolygó próbálja tündöklő ajándékkal felvidítani unalmas (unatkozó?) kis társuk hétköznapjait – vagy egyszerűen óvón körülállják, amikor a minden változást elindító, különös, mesés üstökös a kisbolygóra (is) megérkezik.

Andrasev Nadja: A nyalintás nesze

Minő meglepetés, amikor Andrasev Nadja filmjének végén kiderül, hogy A nyalintás nesze egy Bodor Ádám-adaptáció! A történettel organikusan összeforró rajz- és animációstílus nem sejtet semmiféle irodalmi alapanyagot, annyira egyértelműen mozgóképre kitaláltnak tűnik. Az idei animációs blokk „slágerének” számító párkapcsolatot mint témát járja körül ez is – vagy inkább sündörgi körül, farkát látszólag véletlenszerűen, de igazából stratégiailag eltervezetten nekidörgölve. És most nem valami perverz szexuális preferenciáról beszéltem, hanem arról, ahogyan egy macska ismerkedik.

Ugyanis egy cicás-reinkarnációs, enyhén, de kedvesen zoofil történettel van dolgunk, ahol ismételten fontosabb a hangulat és a stílus, mint bármilyen szüzsé (ami azért megvan). A kicsit a voyerizmust, a nagyvárosi állat- és növénytartást is tematizáló, Cannes-ban debütált animáció minimalista, de határozott színvilágú stílusbravúr, ahol a hangoknak is fontos szerepe van. Ezt az tudja a legjobban, akit megnyugtat a dorombolás.

Kopasz Milán: Beyond

Tárgyanimációhoz nem kell tudni rajzolni, így hát a legtöbben ilyen stop motion-filmecskékkel kezdik animációba való bevezetésüket. Ezért terjedhetett el az a tévhit, hogy tárgyanimációt csinálni könnyű. Nos, egyáltalán nem könnyű, hihetetlenül kemény és precíz munka kell hozzá, ami mellett szinte luxuscikk a kreativitás. Kopasz Milán Beyondjában mindez megtalálható: egy aprólékosan, igényesen kivitelezett, egyszerű, de frappáns ötlet, ami olyan zökkenőmentesen működik, hogy fel sem tűnik közben, hogy mennyi munka lehetett vele.

Ráadásul egy fizikából/csillagászattanból kölcsönzött fogalom, a fekete lyuk jelenti a film kiindulópontját: különböző élethelyzetekben lévő szereplők találkoznak ezzel a jelenséggel, de nem úgy, ahogyan a hollywoodi sci-fik-ben szoktak, hanem abszurd módra, ahogyan a magyar animációkban történnie kell. Idő és tér koncepcióját bogozza ki és be stoptrükkel a Beyond, amit akkor is látni kell, ha nem különösebben érdeklődünk a reáltudományok iránt: a remek figuratervnek köszönhetően nem is muszáj.

Vácz Péter: Dear John

Műfaja miatt kissé kakukktojás e válogatásban, ezért maradt a végére: Vácz Péter videoklipet készített, nem is először. A Nyuszi és őz rendezőjének eleme továbbra is a tárgyanimáció, és a kész, melankolikus zenei alapra most sokkal kifinomultabb, technikai szempontból még aprólékosabban kidolgozott alkotást mutat be, mint amilyen előző videoklippje, a szintén brit-magyar koprodukcióban készült James – All I’m Saying. A tárgyanimáció itt egyszerű vonásokkal meghúzott, kézi rajzos jelenetekkel olvad össze és váltakozik szinte észrevétlenül és valami megfoghatatlan, lágy természetességgel, ugyanakkor drámai erővel.

A videoklippekkel szemben nem feltétlenül elvárás, hogy teljes, kerek történetet meséljenek el – itt viszont teljes, füle-farka-megvan sztorit kapunk. Eszerint egy szerelmes pár indul alkonyati sétára az erdőbe, amikor a macska képében megtestesült Gonosz szemet vet a fiúra. Egy megbűvölt virág segítségével hallucinációk sorát idézi elő, míg hajnalra teljesen el nem szakítja őt szerelmétől. Megnézni kötelező.

Tompa Borbála: Random Walks

Ráadásként álljon itt egy másik műfaji kakukktojás: Tompa Borbála Random Walks című munkája. Animációs dokumentumfilmről van szó: néhány perces, valós interjúkat illusztrál a gyermekrajzszerűen egyszerű képi világ. A film készítője Afrikából és a Közel-Keletről Magyarországra a közelmúltban érkezett menedékkérőket, vagy már beilleszkedett külföldieket szólaltat meg. A szereplők visszaemlékeznek érkezésük első élményeire, beilleszkedésük nehézségeire, és szülőföldjük elhagyásának okait is egész röviden összegzik.

Bár a Random Walks, ahogy címe is jelzi, inkább csak betársul egy-egy röpke beszélgetésre sétáló vagy vásárló emberek mellé, ezáltal a menekültkérdést inkább csak felületesen és nagyon egyszerűsítve tárgyalja, felvillantva és nem megkönnyezve vagy elemezve bizonyos részleteket, a beszélgetéseket illusztráló képsorok mégis nyomasztó hangulatot képesek árasztani. Ez pedig a rajzolt világ egyszerűségének és a figurák már-már groteszk aránytalánságának köszönhető: a gyerekrajzszerű figurák feje apró, elnagyolt testük hatalmas, mozgásuk esetlen, környezetük vázlatszerű. Van ebben valami sivár és fájdalmas, amihez nincs is szükség a beszédhangok érzelmi telezsúfolására.

Vetítések a 16. Filmtettfeszten: