Az idei Cannes-i Fesztiválon két magyar animációs rövidfilmnek örülhettünk: Tóth Luca Superbia című munkája meghívást kapott a Kritikusok Hete rövidfilmes versenyébe, Andrasev Nadja A nyalintás nesze című vizsgafilmje pedig a Cinéfondation programba került. A MOME-n végzett alkotókkal a fesztivál vége felé beszélgettünk. Másnap kaptuk az örömhírt: egy venezuelai filmmel holtversenyben Nadja filmje harmadik helyezést ért el.
Mit gondoltok, milyen hosszú távú hatása lesz annak, hogy Cannes-ban szerepel a filmetek?
Nadja: Cannes-ban többségben vannak az élőszereplős filmek, ezért szerintem az animációs fesztiválok különösen odafigyelnek arra a kevés animációra, ami bekerül ide. Már most kapunk megkereséseket, biztatásokat arra, hogy más fesztiválokra is nevezzünk. Ez nem azt jelenti, hogy automatikusan be is fogják választani, de mivel már hallottak a filmről, nem ismeretlenül indítunk, és ez nagy előny.
Luca: Iszonyat nagy előny! Az én filmemmel ugyanez a helyzet: csak pár napja volt a premierje, de sokkal nagyobb az érdeklődés iránta, mint eddig. Leginkább fesztiválokra hívják, de megkerestek sales-esek és forgalmazók is. A cannes-i szereplés egy fontos stamp egy filmnek. Én azt érzem, hogy az animációs közösségnek külön dicsőség, ha minél több animáció bekerül egy ilyen fesztiválra. Az alkotók nagyon odafigyelnek arra, hogy az ő közösségükből kik azok, akik eljutottak idáig.
Luca, mi volt az alapélmény, amiből kiindultál, amikor elkezdtél dolgozni a filmen?
Luca: A konkrét ötlet mini-sztorikból született, amiken már egy ideje gondolkoztam. Azt vettem észre, hogy hasonló közösségekről szólnak és hasonló helyszínen játszódnak. Olyasmi ötoldalas sztorijaim voltak, mint a Boris nevű nagyon pici hegymászóé, aki felmászik egy óriási, robosztus nőre, megpróbálja megmászni magának azt a hegyet. A nő öle egy nagyon nagy rét. Amikor a tetejére ér, megpróbálja beletűzni a zászlóját a nő fejébe, a nő pedig csak nevet. Nagyon impulzív karakterekből indultam ki. Aztán azon kezdtem gondolkodni, hogy mi lenne, ha nem egy karaktert emelnék ki, hanem két közösség történetét mesélném el? Ez egyfajta világteremtés volt, és iszonyatosan élveztem kitalálni a helyszínt, aminek saját szabályai vannak, főleg hatalmi szempontból. A film nagyon sok karakter között ugrál, sokáig nem is jössz rá, hogy melyik a fő karakter. Lehet, hogy ha más megnézi, egy másikat emeli ki, nem azt, amit én.
Hogyan változnak a filmedben ezek a hatalmi szerepek?
Luca: Nagyon egyenlőtlen helyzetről van szó a két nép közt, aztán elindul egy folyamat, aminek hatására átrendeződnek a hatalmi viszonyok. Egyes karakterek szélsőségessé válnak, mások elvesztik a hatalmukat, és olyanok is vannak, akik mások javára engednek.
Nadja, te viszont egy Bodor Ádám-novellából inspirálódtál. Mi ragadott meg a Megbocsátásban?
Nadja: Nagyon szeretem ezt az írást, mert vannak olyan aspektusai, amik nagyon meg tudják mozgatni az ember fantáziáját. Animációs szempontból különösen alkalmasnak tűnt arra, hogy filmet készítsek belőle, mert elrugaszkodik a valóságtól. Abból indultam ki, hogy a főszereplőt figyeli egy idegen a saját nappalijában, ahogy locsolgatja a növényeit. Ahogy elkezdtem fejleszteni, egyre jobban távolodott az eredetitől, elkezdett önálló életet élni. Vannak benne konkrét helyzetek, amiket átemeltem, de hozzáadtam egy kis előtörténetet, és a novellában az erotika sem volt jelen ilyen hangsúlyosan.
Míg a novellában van minimális mennyiségű párbeszéd, addig a filmedben előálltál néhány ütős ötlettel, hogy ezt elkerülhesd. Például a szomszéd nő nem szólongatja, hanem csengővel hívja a macskáját. Miért döntöttél úgy, hogy a filmedben nem lesz dialóg?
Nadja: Egyrészt a filmidőt szerettem volna limitálni, nehogy túl hosszú legyen, másrészt szerintem a novellában a megírt dialóg zseniális, ugyanakkor a beszélgetés egy részére csak utalás van a szövegben, én pedig nem éreztem úgy, hogy ezt meg tudnám írni Bodor Ádám helyett. De alapvetően a legfontosabb indok, hogy végül működött a film dialóg nélkül is.
Azon tényleg gondolkoztam egy ideig, hogy hívja magához a tulajdonos a macskát, felmerült, hogy a neve legyen az egyetlen elhangzó szó a filmben, de végül úgy döntöttem, hogy csengő lesz. A végén azzal voltam leginkább bajban, hogy egy nő, aki ilyen intim módon együtt él a növényeivel, miért nem beszél hozzájuk? Bele is tettem a filmbe egy olyan részt, ahol suttog a növényekhez, bár alig lehet hallani. Egy francia producer lány mondta fel a mondatokat, akivel egy workshopon találkoztam, improvizált valami olyasmit, hogy: „nőjj, kicsi növényke, hadd nedvesítsem be a szárad!” Tényleg elég erotikus hangzású lett! De mi össze-vissza vagdostuk Lukács Petivel [a film sound designerével – P.L.], hogy ne kerüljön a filmbe francia dialóg. Bár lehet, hogy valaki kihallotta itt Cannes-ban!
Luca, a te filmedben mi az oka a dialógok hiányának? Egyáltalán: az animációkban miért olyan gyakori ez a fajta absztrakció?
Luca: Szerintem ennek a legalapvetőbb oka a fesztiváloztatás. Ha animációt készítesz, azt szeretnéd, hogy a filmet nézzék és ne a feliratot olvassák. A sok vizuális elem, szimbólum, vágás és mozgás legyen a néző fő fókuszában, és ha nem ért az adott nyelven, nem tud a képre koncentrálni. Priit Pärnről [a kortárs észt animáció nagymestere, aki tanít is a Tallinni Képzőművészeti Egyetemen – P.L.] hallottam, hogy első egy-két évben csak olyan feladatokat ad ki a diákjaiknak, amiben nem lehet dialóg, mert így megtanulják, hogyan kommunikáljanak a vizuális elemekkel, a karaktereikkel, a vágással, vagy a karakterek metakommunikációján keresztül. Ami engem illet, én alkotói szinten kevésbé érzem magam verbális alkatnak. De amikor a filmet fejlesztettem, az is bennem volt, hogy ez egy elképzelt társadalom, ezért nem akartam neki egy létező nyelvet adni.
Találkoztatok valaha azzal az elvárással, hogy gyerekeknek szóló animációkat kéne készítenetek?
Luca: Én készítettem és szeretnék mindenkit megnyugtatni, hogy az nem volt ilyen perverz! Kellett is csinálnunk ilyet. Szerintem működik az a sztereotípia az animációról, hogy nem technika, hanem egy zsáner, olyan, ami mindenkinek szól. Amikor a szülők elmennek a gyerekeikkel Pixar-filmeket nézni, akkor azt szeretnék, hogy a gyerek végigszórakozza és nekik is legyenek benne belső poénok. Csakhogy mi nem ezt csináljuk, hanem eléggé életkor-specifikus dolgokat.
Kik a kedvenc kortárs alkotóitok?
Nadja: Engem sok fiatal alkotó inspirál, van kedvencem például a Royal Collage of Artból, ahova Luca is járt: Mikey Please! Nagyon szeretem tőle a The Eagleman Staget. Vagy említhetem a francia Kevin Manach Vésuves-jét, abban is voyeur-téma jelenik meg, ráadásul ablakon keresztül kukkolás. És mind a ketten nagyon szeretjük az Oh Willyt az Emma De Swaef-Marc James Roels rendezőpárostól!
Milyen technikával dolgoztatok a filmeteken és kb. mennyi idő alatt készültetek el?
Nadja: 2D-s digitális rajzanimációt használtunk, amit ugyanúgy kockánként meg kell rajzolni, csak nem papírra, hanem rögtön a számítógépbe egy digitális rajztábla segítségével.
Luca: Szóval 24 kocka egy másodperc, ezt mindet meg kell rajzolni. Összesen kb. egy év volt, mire elkészült a film, maga a gyártás kb. 5-6 hónap, az animálás 3 hónap, a hátterek kidolgozása 2 hónap.
Nadja: Én a MOME-n, első évben kezdtem el fejleszteni ezt a filmtervet, ami akkor még nagyon más volt. Aztán úgy döntöttem, hogy ezt szeretném diplomára elkészíteni és átalakítottam az animatikot, ami addig megvolt. Örülök, hogy így alakult, végül sokkal szürreálisabb lett, mint ahogy elkezdtem. Az egész álomszerű jelenetsor a film közepén például utólag került bele.
Hogyan született meg a filmjeitek jellegzetes színvilága?
Luca: A színekkel való dolgozás nekem olyan, mint a levegővétel. Igazság szerint nem nagyon szeretek nem színes dolgokban gondolkozni, ha animációról van szó. Most is volt egy color scriptem, aminek az a lényege, hogy a történet változásait és fejlődését, amit a storyboardban végigrajzolsz, alátámaszd a színek használatával is. Lényegében folyamatosan változott benne a helyszínek színvilága, attól függően, hogy milyen lelkiállapotban vannak a karakterek, milyen konfliktus van közöttük.
Nadja: Én tudtam, hogy a látványt úgy szeretném fejleszteni, hogy a karakterek változhatnak kicsit jelenetről jelenetre, és arra gondoltam, hogy ha minden karakternek van egy alapszíne, akkor az összeköti a film alatt a különböző változatokat és tudjuk követni, hogy ki kicsoda. Egyértelmű volt, hogy a nő teljes egészében rózsaszín lesz, mert a film legnagyobb részében átlátszó ruha van rajta. És arra gondoltam, hogy a kukkoló szemével majd lefoszlik róla a ruha, és átváltozik meztelen testté.
Ami a növényeket illeti, szerettem volna, ha mutatnak valamilyen érzelmi reakciót a tulajdonosukra. Kék az alapszínük, de amikor izgalmi állapotba kerülnek, átváltanak rózsaszínbe. A szürreálisabb jeleneteknek nemcsak azért lett fekete a háttere, mert a kék és a rózsaszín vonalrajzos növények jól mutatnak előtte, hanem azért is, mert ez a megfigyelő pupillájának a színe is, és ezek a jelenetek az ő szemében történnek.
Mi volt a koncepciótok a zene kiválasztásakor?
Nadja: Tudtam, hogy valamilyen improvizatív, modern, minimál hangzású zenét szeretnék a filmhez. El akartam kerülni, hogy túl „megzenésített”, régimódi vagy szépelgő legyen, a feszültségkeltés viszont fontos szempont volt. A 12z-t kértem fel, Szabó Bálintot és Kristóf Marcit, akik felvették az improvizációjukat, a végeredmény pedig nagyon illik a filmhez. És a sound designerem, Lukács Peti ezt összeépítette a zörejekkel. Kifejezetten pozitív visszajelzéseket kaptunk a zenére, többek között a Cinéfondation igazgatónőjétől.
Luca: Tényleg nagyon finoman van kezelve a filmedben a hang! Először csak a feszültséget lehet érezni és nem is lehet biztosan tudni, hogy amit hallunk, az hang-e vagy zene. Nekem pedig Kalotás Csabi volt a zeneszerzőm, megadtam neki, hogy az egyes törzsektől, az egyes kisebb klikkektől és közösségektől, akik a filmben szerepelnek, milyen jellegű hangulatot szeretnék, milyen hangszereik lehetnek, illetve azt, hogy mit reprezentál a közösség. Szerettem volna azt érzékeltetni, hogy ez a zene az ő helyszínükön játszódik, még ha aláfestő zene is. Illetve van egy elektronikusabb rész, egy nagyon harsány álomjelenet. Csabi első blikkre ráérzett a zenére. Nagyon boldog voltam a hanggal, szerettem a végeredményt. Nagyon jó zenéket csinál és tudja, hogy kell átvenni egy rendező hangulatát, vagy attitűdjét.
Milyen élmények értek benneteket az elmúlt napokban?
Luca: Izgalmas volt látni, ahogy a szervezők a fiatal rendezők karrierjét egyengetik. Kerekasztal-beszélgetéssel fogadtak minket, még workshopot is szerveztek nekünk az egész estés filmkészítésről. Azt éreztetik velünk, hogy mi vagyunk a feltörekvő fiatalok és ez közösség részei vagyunk. Ez a nyitottság nagyon megható elsőfilmesként.
Nadja: Azok közül a filmek közül, amiket eddig láttam a Cinéfondation szekcióból, szinte mind tetszett, és a többire is kíváncsi vagyok. Nagyon jó volt megismerni a többi rendezőt, bár még csak pár napja találkoztunk először, olyan, mintha osztályközösségbe tartoznánk. Úgy érzem, nem vetélytársat látunk egymásban, a közös izgulás ilyenkor összehozza az embereket. A többi animációs rendezővel például már tervezzük is a találkozót Annecyban.
