Megjelent DVD-n a Márai Sándor kisregényét filmre adaptáló Eszter hagyatéka. A míves kiállítású, illusztris szereplőgárdát felvonultató alkotás kritikátlan tisztelettel viszonyul az alapanyaghoz: nem csak az író szelleméhez hű, de betűihez is. A neves színészeknek ennek ellenére néhol sikerül a hajmeresztő bravúr, hogy a papírízű monológokba életet leheljenek.
Az idősödő Eszter fiatalkora szerelmi csalódásának foglyaként tengeti napjait csendes vidéki magányában, mikor egykori szerelme és árulója, Lajos – 20 évvel a legutóbbi találkozás után – hirtelen beállít. A szélhámos férfi mit sem változott: modora nyájas és lehengerlő, valójában azonban Eszter szíve helyett a lakhelyére pályázik – beteljesületlen románcuk egykori színhelyét, a badacsonyi kúriát akarja megszerezni. A kettejük közt utoljára felizzó indulatokat és érzelmeket a főhős visszaemlékezése eleveníti föl: Eszter öregasszonyként ragad tollat, hogy elbeszélje Lajos visszatértének végzetes napját.
Márai 1939-ben született műve régi vágású melodráma, ami azonban – jóllehet külföldi porondon számottevő sikereket könyvelt el a legutóbbi időkben is – nincsen híján a kezemfeje megoldásoknak. Szenvelgő hangoltsága és nem túl szellemes motívumrendszere – melyben gyűrűk és levelek egyaránt központi szerepet kapnak – egy szabadabb feldolgozásért kiált, ám az idén elkészült filmváltozatánál konzervatívabb adaptációt aligha lehetne elképzelni. A rendezőként elsőfilmes Sipos József és az író-operatőr Gozon Fransisco áhítatos tisztelettel közelítettek az alapanyaghoz, és a lehető legkevesebb változtatással adaptálták filmre Márai munkáját – s ezzel művük nemcsak megőrizte az alapmű fogyatékosságait, de a transzformáció során további, járulékos problémákkal is gazdagodott.
A forgatókönyvet jegyző páros nemcsak a szerkezetet és a cselekményt hagyta érintetlenül, de megőrizte a regény veretes nyelvét is, és a dialógusokon csak imitt-amott változtattak egy keveset. Márai ízes mondatai azonban igencsak kimódoltnak tűnnek a filmvásznon. Ráadásul a három idősíkot (a visszaemlékezés, Lajos visszaérkezése és a régmúlt síkját) a főhős narrációja szíjazza össze, ami itt szintén suta megoldásnak hat, kivált, mert Eszter fecsegő narrátora olyannyira túlvezérelt, hogy az elbeszélést bántóan redundánssá teszi: sorra-rendre elmondja azt, ami amúgy is látható volt, vagy szánkba rágja, amin gondolkodni lenne érdemes. És nemcsak ő beszél folyton-folyvást. Ellenállhatatlan közlésvágy szorítja a szereplők legjavát, s így az alapszöveg zenei szerkesztésmódját megőrző, afféle operai duettekre építő cselekmény egy véget nem érő szópárbajjá (vagy inkább – beszélgetéssé) áll össze, ahol a többi szereplő csendben hallgat a szoba sarkában, miközben a másik kettő egymásnak szónokol. Mintha egy színházi közvetítést látnánk – a szegényes látványvilág és a fantáziátlan plánozás pedig csak fokozza ezt a kellemetlen érzést. Gozon Francisco kamerája lassú, bágyadt svenkekben lopakodja körbe a színészeket és a patinás kúria helyszíneit, de mindig tisztes távolban marad, s tartózkodik az ötletesebb, merészebb beállításoktól is: ugyan visszafogott stílusa illik a film világához, ám nem könnyíti meg, hogy azt bármennyire is izgalmasnak találjuk.
Úgy tűnik, Sipos nagyban a veterán színészeire bazírozott, s nem is számított rosszul: a csupa nagy magyar művészből álló gárdának néhol sikerül a hajmeresztő bravúr, hogy a papírízű monológokba életet leheljenek. Nagy-Kálózy Eszter rendkívül átélt és koncentrált alakítást nyújt a címszerepben, s nem marad el tőle sokkal a menazséria többi tagja sem – Eperjes Károly, ki az Eszterért epedő Tibort manírok nélkül, pontosan hozza, külön méltatást érdemel. A férfi főszerepet – Lajost – alakító Cserhalmi György azonban nem tud megbirkózni a reá bízott, jókora feladattal. A szerepe szerint a nyárspolgári morált feje tetejére állító, hazug, de ellenállhatatlan gazembernek a film teljes súlyát kellene széles vállain cipelnie: a film szereplői, olybá tűnik, 20 évig, a film nézői pedig 20 percig várnak megérkezésére – s minden, amit csak látunk, összefügg vele és rá vonatkozik. Ám ahogy a sebzett szívű Esztert brutális csapásként éri, hogy szerelme a régi bajok gyógyítása helyett csupán a hagyaték bezsebelése miatt érkezett, úgy ráz meg minket, hogy a hosszan felvezetett – s talán az élet értelmét is tudó - libertinus zseni inkább egy kórosan feledékeny, bárgyú idiótának, netán fogyatékosnak tetszik. Dionüszoszi erő helyett fáradt, szégyenlős zavar és erőltetett, infantilis vidámság tükrözik Cserhalmi György vonásain, ami aligha csupán az ő felelőssége: alkalmasint az íróknak sem sikerült megfogniuk Lajos karakterét.
Nem ezen múlott, hogy Márai kisregénye dadogva szólal meg a vásznon, s önálló, szuverén filmalkotásként csak alig-alig működik. A rosszul értelmezett hűséget okolhatjuk inkább, hiszen szerencsésebb lett volna, ha a készítők kreatív adaptációs ötletekkel probálják rekonstruálni az eredeti mű atmoszféráját, s nem ragaszkodnak konokul a regény szüzséjéhez. Közelítésmódjuk eredetét keresve a Best Hollywood egyébként kiváló minőségű DVD-lemezének egyetlen extráját jelentő werkfilm szolgál némi segítségül. A filmben feltűnő stábtagok egytől-egyig meg vannak illetődve Márai művétől és egymás munkájától: talán épp ez a megszeppent, illedelmes tisztelet (mely nyilván Márai kultuszából következik) vezetett oda, hogy az Eszter hagyatéka végül csupán egy rokonszenves televíziós produkció színvonalát érte el.
